Második gyerek. Az első után 8 hónappal. Az első genetikai uh 12 hetesen, az orvosom magánrendelőjében, elismert szonográfus. Azt mondja, baj van. Nézi más szögből is, nagy a baj. Nézi hüvelyi uh-n is, hosszan, alaposan. Csiga lassússággal múlnak a másodpercek. Nem mond semmit, csak nézi a monitort, és csóválja a fejét. Én ott akkor 10 évet öregedtem. Apa otthon a „naggyal”, én egyedül a gondolataimmal. A szonográfus még mindig nem mond semmit, én pedig látom a falon lévő tévén a mért értékeket: 3,1 mm, 3,4 mm, 4,2 mm. Tudom, ez mit jelent, meddig normális az érték. Átfut az agyamon, hogy ez nem lehet. A családban nincs Down-szindrómás, a lányunk teljesen egészséges, a korom megfelelő. Nem hiszem el. De mégis.
A sírás kerülget, de erős akarok maradni. A szonográfus végre megszólal. Azt mondja, a baba beteg, menjek haza, beszéljem meg a férjjel, jöjjek vissza egy ismételt mérésre, de úgyis ezt fogja mérni, a gyermekünk Down-szindrómás. Azt is mondta, hogy el kell vetetnünk, nem szabad megtartanunk. De ezt már csak valahonnan hátulról hallottam. A messzeségből. Én már a gondolataimmal próbáltam foglalkozni. Minden kavargott bennem. Az, hogy ez nem lehet, ez biztos nem igaz, ilyen nem történhet velünk. Velünk nem! Bárki mással igen, de velünk nem. Mellesleg hogy képzeli ez az ember, hogy dönt helyettünk? Ki ő?
Ahogy mentem lefelé a lépcsőn, bőgve nyúltam a telefonom után, hogy felhívjam a párom. Alig értette, mit mondok, annyira sírtam. Nem tudom, hogy jutottam el hazáig, egyszerűen nem emlékszem rá. Még szerencse, hogy a lábam tudta az utat. Másnap bejelentkeztünk az Istenhegyi Génklinikára és a Bolgárkerék utcába is, semmit nem bíztunk többet a véletlenre. A családnak nem mondtunk semmit. Elég, ha mi magunk alatt vagyunk. Először a Bolgárkerék utcába kaptunk időpontot. Uh, kombinált teszt. A szonográfus szerint a baba egészséges.
Hiszem is, meg nem is, de ebben akarok hinni. Érzem, hogy nem lehet beteg.
Néhány nappal később az Istenhegyi úton az ottani szonográfus ismét megnyugtat, hogy egészséges a fiunk. Legalábbis nem Down-szindrómás, ezt már biztosan kijelenthetjük. Hiszem is, meg nem is.
A koponyájában van egy értágulat. Haza, internet elé, olvasom a szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat.
A kombinált teszt eredménye 1:10000. Fellélegzünk, a Down kizárva. De ott van ez a másik dolog. Integrált tesztet kérünk. Visszahívnak 2 hét múlva, nézzük meg, de azt mondják, 20-25 hetesen már nem lesz ott a tágulat. Úgy legyen!
Kontroll uh-n még ott van, és van a veséjénél is egy tágulat. Haza, internet. Szörnyűségek. Kontroll a 18. héten a következő genetikánál. Integrált teszt eredménye tökéletes, felhívnak, hogy gratuláljanak én meg nem is tudok mit mondani, hiszen minden uh-nál találnak valamit, ami aggaszt. Meglátom, mire megszületik, elmúlik a vesetágulat. Úgy legyen!
18. heti uh-n minden változatlan, illetve a szokásosnál több a magzatvíz, ezért szív uh-ra kapunk időpontot Hajdu Júliához a SOTE-ra. 2 hónapot kell várnunk az uh-ra. Haza, internet. Szörnyű dolgokat olvasok. Lassan már nem bírom az újabb rossz híreket. Hajdu Júlia szerint a magzatvíz mennyiségének megítélése eléggé szubjektív, ezzel ne törődjek, ő nem látja soknak, inkább kevés lesz ez. Már nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Genetikai tanácsadása a SOTE-n a szív uh-n kapott papírral. 28 hetesen mit keresünk mi itt? A doktor kedvesen elmagyarázza, hogy már csak azt kell megvárnunk, hogy megszülessen, akkor fog minden baj és jó dolog kiderülni, felesleges itt ülnünk, már úgysem tehetünk jogilag semmit, akkor sem, ha beteg a baba. De szerinte nem beteg, így minden vizsgálati eredmény ismeretében, csak itt-ott tévedtek egy kicsit. KICSIT? ITT-OTT??? És az én idegességemet, öregedésemet, ősz hajszálaimat ki tudja jóvá tenni?
Ennek tudatában elballagunk. Balról befigyel egy kis (nagy) vizesedés, magas vérnyomás és fehérje a vizeletben. A többi uh-n a tágulatok változatlanul megvannak, de legalább nem nőttek. A 36. hét végéig húzom otthon, a vérnyomásom nem változik az egyre emelt dózisú gyógyszer mellett sem, a vizesedés katasztrofális méreteket ölt, reggelente nem tudom kinyitni a szemem tőle. A nőgyógyász kórházba utal. Most azonnal. De nekem haza kell mennem, a bébiszitter nem tud tovább maradni, már így is máshol kéne lennie, a nagyra valakinek vigyáznia kell, a párom vidéken tárgyal éppen. A nagymamát ugrasztom, de az orvosom közben beszólt a kórházba, hogy 20 percen belül bent vagyok, a szülésznőm hív, hogy vár bent, én meg várom a nagyit, egy majdnem másfél évessel mégsem mehetek a kórházba. Nagyi munkahelyről szalad, közben párom is befut, meg ne kérdezzétek, mennyivel jött az autópályán. Én nem akartam tudni. Féltem. Ismét, mint annyiszor a terhességem alatt.
A kórházba érve egyből a szülőszobára kellett mennem, a vérnyomásom 180/120, pulzusom 164. Puff a nyelvem alá, várjuk, hogy használjon. Vérnyomás nem mozdul, ismét puff, nem merem megkérdezni a szülésznőt, hogy hogyan tovább, nem akarok császárt, természetes úton akarok szülni, ahogy az elsőt is. Végre lemegy 150/100-ra, kapok egy szobát a terhespatológián. Máshol nincs hely. Kétágyas szoba. A másik ágyon naponta váltják egymást a meggondolatlan tinik és az idős nénik, akik egészégügyi kaparásra várnak. Én pedig próbálom még kihúzni, azt mondták, minden nap számít. Amíg nincs nagyobb gond, békén hagynak. Naponta 4 vérnyomásmérés, pisiben fehérje keresés, 2 NST, 2 naponta uh, Flowmetria. Egy ideig minden rendben, de nagyon otthon lennék. A lányom kezd éjszakánként keresni. Apa beköltözött a szobájába, most együtt alszanak. 38+6 naposan NST-n a baba szívhangja időnként a 100-120-as tartományba esik le, ismételt NST-nél ugyanez. Készüljek, szülünk. Szülőszobára átköltözés, burokrepesztés, szerencsére hagytak természetes úton szülni. Az egyetlen jó dolog ez volt a terhesség alatt.
A baba teljesen egészséges, nincs Down-szindrómája, a 6 hetesen elvégzett koponya- és csípő uh szerint sehol egy tágulat. Már elmúlt 1 éves, semmi baja. Na jó, nemrég elkapott a nővérétől egy hasmenős vírust. Születése óta hetente eszembe jut, hogy mi lett volna, ha hallgatunk az első szonográfusra és nem tartjuk meg. Hogy jelenthet ki bármit is felelősségteljesen. Hogy teheti tönkre emberek életét 2 perc alatt? Ha elvetetjük és kiderül, hogy mégis egészséges lett volna, azt ki fizeti meg? Ki tud Istent játszani ilyen könnyelműen? Kinek jó az a rengeteg pénz, amit miatta hagytunk ott más intézményekben, hogy biztosra menjünk? Persze tudom, a pénz a legkevesebb ilyenkor.
A lányom még 2 hétig felsírt minden éjjel 5-6 alkalommal, nehezen lehetett megvigasztalni ilyenkor. Szerencsére azóta ismét jó alvó. És a legfontosabb, hogy két egészséges gyermekünk van. Vállaltunk volna még kettőt, ez volt a régi vágyunk, hogy igazi nagycsalád legyünk, de ezek után, köszönjük, nem merünk. Ezt még egyszer nem szeretnénk átélni.
Hógyerek
