31. hét
Mielőtt belekezdenék az eheti történések taglalásába, tartozom nektek egy vallomással.
Szolgálati közlemény: eddig elkummantottam, hogy beszámoljak róla, de időközben dűlőre jutottunk a baba nevével kapcsolatban. Arról már írtam, hogy a férjem minden javaslatomat azonnal leszólta, pedig biztos voltam benne, hogy a felsorolt 10-15 név között van olyan, ami neki is tetszene, csak valószínűleg annyira nyomasztottam a folyamatos utánkövetéssel („Na, megnézted őket? Mit gondolsz? Tetszik valamelyik?”), hogy egyszerűbb volt azt mondani, hogy nem szimpatikusak.
Egy névben sikerült megegyeznünk, de éreztem, hogy kompromisszum, mert az írásmód nem tökéletesen ugyanaz mindkettőnk anyanyelvén (horvátul ékezet nélkül írandó), ráadásul a becenevei engem kifejezetten zavarnának, így igyekeztem más lehetőségek után kutatni. Volt több olyan név is a listámon, amihez külön nem fűzött semmiféle kommentárt, így taktikát váltottam.
Bedobtam egy nevet, amire eddig nem mondott semmit, de egyébként szerepelt az eredeti javaslataim között és türelmesen kivártam 5-6 napig, amíg emésztgeti magában a dolgot. Éppen a szülinapomra szervezett sütögetésen voltunk, amikor felhoztam újra és képzeljétek, azt mondta, hogy igazából neki nagyon tetszik ez a név, így aztán kezet is ráztunk rá rögtön. Szóval már kicsit több, mint egy hónapja a majdani nevén tudjuk szólítani a kisebbik lányunkat és úgy tűnik, hogy sikerült olyan keresztnevet választanunk, amit egyikünk sem érez kompromisszumnak vagy félmegoldásnak.
Igazán ránk fért és mindannyiunknak jól esett, hogy hosszú hétvégével indult a május. Azt nem mondom, hogy hétfő reggelre tökéletesen kipihentük magunkat, de legalább nem hajnalban kelt a lányom és nem kellett dolgozni/bölcsődébe mennünk.
Jutott időnk arra is, hogy pizsamában, közösen reggelizzünk, majd a családi majálisként kezdeteként felépítsük a mega-építkezést a munkagépes dupló készlet összes kockájának a felhasználásával.
Aznap délután grillezésre voltunk hivatalosak az egyik baráti pár Zágrábhoz közeli hétvégi házába, így a déli csendes pihenő után rögtön útnak is indultunk. A nyaraló nem éppen a legideálisabb elhelyezkedésű, autóval nem lehet teljesen megközelíteni, miután leparkoltunk, több száz métert kellett egy meredek hegyoldalon felfelé caplatni, mire beléphettünk az udvarukra.
Szerencsére nem először voltunk itt, készültünk erre a kaptatóra, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem éreztem a combjaimban a hegymászás mellékhatását.
A házigazda vállalta magára a húsok előkészítését és a grillezést, de – május elseje tiszteletére – sikerült egy kicsit felöntenie a garatra és a késői ebéd jó részét igencsak odapörkölte. Egy-egy darabon olyan fekete elszenesedett réteg volt kívülről, hogy meg is jegyeztem, hogy egy ilyen menü után a következő 2-3 évben legalább egyikünknek sem lesz hasmenése.
Itt történt, hogy amíg én az asztal leszedésével voltam elfoglalva, addig a gyerekem lányosabbik éne a felszínre tört, sunyi módon kibogarászta a meggyes ajakíremet a kanapén hagyott táskámból és kb. 5 cm vastagon körbekente vele a száját. Az utolsó simításokat sikerült szemügyre vennem, de hiába csücsörített és koncentrált erősen, az arca nagy része így is szép, sötétpiros színben úszott. Az első gondolatom az volt, hogy pont úgy néz ki, mintha egy cirkuszi bohóc és Joker szerelemgyereke lenne, de legalább viszonylag könnyen le lehetett törölni és nem kellett órákig vakarni a meggyes mázat az arcáról.
Kedden, a megszokott hétköznapokhoz visszatérve újra előtérbe került a LISTA. Észrevettem, hogy ha lehúzok egy-egy tételt a konyhaasztalon őrizgetett papírlapról, akkor rövid időn belül két másikat írok fel a felsorolás végére. Újabban nem csak a babához kapcsolódó dolgok szerepelnek rajta, hanem egy halom olyan régóta halogatott teendő is, amit még mindenképpen le akarok tudni, mielőtt hazajövök a kórházból egy újszülöttel.
Az egyik ilyen feladat az időtlen idők óta gyűlő varrnivaló volt. Egy-egy holmi miatt soha nincs kedvem elővenni a varrógépet, így észrevétlenül szaporodnak hónapokig a különböző javítandó ruhadarabok a lakásban, addig, amíg már kénytelen vagyok nekiülni a dolognak.
A melegedő időre való tekintettel beszereztünk a gyereknek jópár vékonyabb, tavaszi nadrágot, de ami jó hosszra, annak túl széles a dereka, így ezekbe új gumit kellett húznom. A férjem is vett időközben két farmert magának, de az ő derékméretében viszont minden nadrág túl hosszú, így ezeket is fel kellett aljaznom, hogy tudja őket hordani. A lányom szekrényéből is félretettem korábban néhány, a játszótéri vadulásban a térdükön megsérült gatyát, felvarrtam rájuk a frissen beszerzett munkagépes és dínós foltokat és ha már így belejöttem az öltésbe-fércelésbe, akkor nekiláttam a rácsos kiságy alsó takaróhuzatát is megvarrni.
A nagylányommal nem használtunk semmi ilyesmit, de időközben annyi plusz holmi gyűlt össze a lakásban, hogy most a kiságy alatti meglepően tágas részt is tárolásra használjuk és ezt szerettem volna valamiféle textil megoldással eltakarni. A végeredmény egész jól sikerült és a férjem szerint igazán csajos kinézetet kölcsönöz a múlt héten összerakott kiságynak.
Így a szülés előtt két hónappal már egyértelműen kijelenthetem, hogy engem is utolért a terhesagy-szindróma.
Egyszerűen mindent elfelejtek vagy csak simán annyira összekuszálódnak a gondolatok a fejemben, hogy egy értelmezhetetlen massza lesz minden mondatból, ami elhagyja a számat. Ilyenekre gondoljatok, hogy megérkezik a futár a rendelt csomagommal, én világító, ezerwattos mosollyal kitárom az ajtót és ráköszönök, hogy „viszontlátásra!”
Szerencsére a srác volt annyira tapintatos, hogy úgy tett, mint aki nem hallott semmit és csak az égő arccal gyorsan eldarált „jó napot!”-omra reagált.
Azt is a terhesagy számlájára írom, hogy egyik nap sikerült reggel és délután is vennem egy kilós kenyeret, mert egyszerűen nem emlékeztem, hogy pár órával korábban már beszereztem. Pazarolni meg utálok, úgyhogy ilyenkor általában az van, hogy bundás kenyeret eszünk piritóssal, desszertnek mákos gubával.
Azt viszont nem tudom a pillanatnyi állapotomra kenni, hogy két balkonládámat is „elvesztettem”. A héten végre jutott időm rendbetenni az erkélyünket, kiültetni a palántákat, letakarítani a bútorokat és felsikálni az őszi-téli időszakban összekoszolódott padlót is. A növények rendezgetése közben vettem észre, hogy összesen 5 darab, korlátra akasztható tartónk van, de csak 3 láda áll a rendelkezésemre.
Itt valami nagyon nem kerek. Az tuti biztos, hogy nem volt csak úgy pluszba tartónk, biztosan tartozott mindegyikhez láda is, de hiába túrtam fel az egész lakást, szőrén-szálán eltűnt kettő is. Valószínűleg azzal a szökevény merőkanállal hesszelnek együtt valahol, amit már három éve keresünk.
Mindenesetre nagyon jól esett a lelkemnek, hogy az erkélyünk végre használható állapotba került és a lakásban csak a helyet foglaló temérdek palántát is ki tudtam akolbólítani a szabadba.
Ennél több tennivalót nem terveztem erre a pár napra, de mivel jövő hétre megint véget nem érő esőt jósolnak, így rászántam magam, hogy kihasználjam a napsütéses időt és megpucoljam az ablakokat is. Nem mosok túl gyakran ablakot, talán egy évben kétszer, de ez még mindig több, mint ami a férjem szerint szükséges lenne.
Nagyon érdekes, hogy egyébként mennyire pedáns, rendszerető ember, már azelőtt is évekig élt egyedül, mosott-vasalt, főzött, takarított; mielőtt én ideköltöztem volna, de az ablakpucolásnak már csak a gondolatától is kiütéses lesz.
Szerinte az ablak tisztának minősíthető, ha az üvegen keresztül lehet látni, hogy milyen napszak van odakinn. Az évszakot meg a pillanatnyi időjárást meg tudja nézni online vagy az erkélyre kilépve is.
A másik különleges tulajdonsága, hogy folyamatosan adagolt naptejjel együtt is képes hólyagosra égni. Már javasoltam, hogy mielőtt beszívódna az 50 faktor, henteregjen egy kicsit a homokban, panírozza be magát, hátha az ad egy extra védőréteget és akkor biztosan jobb lesz. Nem díjazta túlzottan az ötletet.
Van neki ez az alattomos vámpír-hajlama, nagyon rosszul tűri a napot, legszívesebben soha nem menne ki az utcára nyáron. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem csak egyéni preferencia a dolog, extrém világos bőrű és ráadásul napallergiás is, így tényleg van létjogosultsága az utálatnak. Most, hogy jobban belegondolok, simán lehet, hogy Alkonyat-módra csillog is a fényben, de az elmúlt 7,5 év alatt még nem töltött annyi időt a napon, hogy ezt tüzetesebben megvizsgáljam.
A napundor és az ablakpucolás utálatának a sajátos kombinációjából született az a remek ötlete, hogy tartsuk a redőnyöket éjjel-nappal lehúzva. Nem koszolódik az üveg, nem jut be napfény a lakásba, win-win szituáció.
Szuper gondolat tényleg, ezzel csak annyi a problémám, hogy mióta a fajtám ősei feltalálták a kereket, azóta annyira nem élvezem a barlanglakó létet, így aztán inkább pucolom az ablakokat. Egyébként is imádom a frissen mosott függönyök öblítős illatát a csillogó, tiszta üveg előtt.
Péntek este is büszkén mutattam a játszótérről hazaérkező emberemnek a többórás kemény munkám gyümölcsét, bíztatva, hogy szagolja meg az éppen csak kivasalt és felakasztott függönyt. A reakciója szó szerint annyi volt, hogy: „ez eddig is itt volt?”
Nem volt előre betervezve, nem nagyszülős-ottalvós hétvégéje volt a lányomnak, de szombaton mégiscsak úgy adódott a dolog, hogy lett pár szabad, kettesben töltött óránk a (vámpír) férjemmel.
Anyósomék mindenképpen el akarták vinni a gyereket villamosozni és megmutatni neki az általuk felfedezett egyik új játszóteret, így mi meg kihasználtuk az alkalmat és elmentünk egy rögtönzött ebéd-randira.
Már hónapok óta kívánom az indiai ételeket, de sajnos a közelünkben lévő autentikus éttermet éppen renoválják, a másik pedig annyira a belváros szívében van, hogy az általában rendelkezésre állónál jóval több szabadidővel és persze tömegközlekedéssel kell kalkulálni, ha oda akarunk beülni.
Most sikerült rászánnunk az időt, villamossal bementünk a városközpontba sétálni és ebédelni, amíg a gyerek házon kívül volt.
Egyébként is nagyon szeretem, de a mostani terhességem alatt még jobban kívánom a csípős ételeket, már alig vártam, hogy végre jól befalatozzunk a fűszeres indiai harapnivalókból. Fokhagymás naan kenyéren pedig életem végéig el tudnék élni, most is olyan jól esett, hogy egy darabig még álmodni is fogok róla.
Ebéd után sétáltunk egyet a közeli parkban, majd visszazötyögtünk az autónkért a P+R parkolóba és elindultunk felvenni a gyereket.
Annyira látszott rajta, hogy a napsütéses, kora nyári időben játszott kinn órákig! A gondosan eloszlatott naptej ellenére is kipirult arccal, nedves hajjal és óriási mosollyal szaladt felénk.
A hét utolsó napján természetesen mi is az anyák napjára készültünk. Horvátország a nemzetközi, ENSZ országok által ünnepelt verziót követi, így itt május második vasárnapja az anyukák ünnepe, de ettől függetlenül sosem feledkezünk el nagyiról, őt minden évben a magyar szokás szerint köszöntjük.
Az elmúlt években már többször küldtem neki virágot erre a jeles napra, de sajnos ilyenkor annyira túlterheltek a szolgáltatók, hogy minden alkalommal csak az esti órákban (egyszer pedig ráadásul csak másnap) kapta meg a küldeményt.
Így aztán átálltunk arra a verzióra, hogy a születésnapjára küldünk virágot, anyák napjára pedig valami más ajándékot kap, ha már személyesen nem tudunk találkozni, hogy felköszöntsük. Ebben az évben két jegyet vettünk neki egy hozzá közeli városba szervezett, nyári Bödőcs-fellépésre, mert mi lehetne szebb meglepetés a nevetésnél?
Engem ugyan nem most hétvégén ünnepeltünk, de így is csodás ajándékkal lepett meg vasárnap a lányom. Az elmúlt pár hétben megoldódni látszik a „székletvisszatartásos” problémája, újabban csak elvonul és szépen guggolva, mindenféle sírás-toporzékolás nélkül intézi a dolgát. Ennek örömére kakinyuszit is lefokoztuk székletügyi konzulensből alvóspajtássá és az új hónap kezdetével úgy éreztem, hogy megérett a gyerek is arra, hogy elkezdjünk a szobatisztaságra fókuszálni.
A tétova próbálkozás rögtön eredményes is volt, vasárnap első alkalommal pisilt bilibe és elképesztően pozitív, örömteli élményként élte meg a sikert! Azóta is szívesen próbálkozik és kicsattanóan boldog minden részeredményért.
Most őszintén, kell ennél szebb anyák napi ajándék?
Salty
