A történet első részét tegnap olvashattátok, itt lehet nézni, akinek kimaradt.

2. nap:

A havat felváltotta a zuhogó eső. Szuper, legalább megy a kedvemhez. Illetve… hogy lehetek ilyen fáradt, mikor kimarad a napomból a gyerekért rohanás és a minden idegszálammal Babókára koncentrálás?

Mondjuk… így is főleg Babókára koncentrálok. Próbálok nem a hiánya okozta nyomoromban pancsikolni, de közben újra és újra elfelejtem, hogy hol szeretném hagyni a magánéletem, hogy a gyerekemet nem kirakati bábunak vagy vándordíjnak szültem, viszont mikor rákérdez egy rég nem látott kolléga (ő legutóbb még igen gömbölyded formában látott), hogyan cseperedik Babóka, büszkén csapom fel a telefonban található utolsó videót.

Babóka nem csak szimplán vigyorog, hanem hangosan hihihizik, babanyelven osztja meg a véleményét a világról és közben milliszekundumok alatt kapja le a fejéről a tetrapelenkát és nagyjából ennyi idő alatt ér el indulási helyétől a telefonig. A telefon a minden. Úgyhogy a következő napirendi pont a szakmában és a gyereknevelésben is jártas senior kollégát megkérdezni, hogy ezt hogyan tudom csírájában elfojtani? Válasz: nem tudod. És ezt olyan hangsúllyal mondja, mintha Nobel békedíj járna, ha megfejtem. 

Kérlek mellőzzük azt, hogy nem kell odaadni meg megmutatni neki, mert ez elég álszent hozzáállás, mellesleg: kivitelezhetetlen. Meglátta egyszer, azóta rá van kattanva. A telefon a kisasztalon van az ágy mellett (szóval nem nyomkodom miközben velem a gyerek, de azért sem vethetne rám senki követ), az éppen kúszni tanuló gyerekem átküzdötte magát rajtam, hogy megkaparintsa. Csak bízom benne, hogy egy nap beérik a sok, nem szabad, mert nem a tied, és abba hagyja, ahogy egyszer talán a szemüvegemet sem akarja majd lekapni a fejemről.

 És ha már összeért a karácsony és telefon témája, akkor egy dologban kiszólnék az olvasóközönség keménymagjához, hátha valaki megoszt egy releváns tapasztalatot: felvetettem, hogy karácsonyra kapjon egy ilyen világító-zenélő babamobilt, már csak az enyém-tiéd bevezetéseképpen is, hátha az leköti majd és nem kell neki a rendes. Igen, oda jutottam, hogy saját magam gondolkodok zenélős játékban a saját otthonomba. De csak naiv álom, hogy picit is elvonja majd a figyelmét?

Közben elérkezett a délután, adott egy kis adrenalint mindenkinek, hogy ez már a második fele a napnak, kicsit elfeledkezem róla, hogy a reggeli két képen kívül nincs hírem Babókáról. Egész estig, mikor arra érek haza, hogy a férjem telefonál a szüleivel. Kicsit mindig ideges leszek, mert a hivatalos hangnem és a szűkszavúság ezt váltja ki belőlem. Aztán megtudom, hogy mi volt a gyerekemmel.

Ja amúgy spoiler alert: semmi különös. Volt látogatója, összekente magát tökfőzelékkel, aludt nagyot, csoda baba volt. Azért anyám elmondta, hogy anyós mesélte neki, hogy szokott pityeregni a gyerek. Oké… ez sem nagy ügy, mivel még elég limitáltak a kommunikációs eszközei, hiába olvasom neki a Révay nagylexikont (nem, amúgy nem azt szoktam) esténként.

De persze, még nem mondja utánam, hogy fluxuskondenzátor és enni sem úgy kér, hogy “édesanyám, enni óhajtanék, ha megengeded”. Bár szerintem mire ezt kimondja, megtanítom kenni egy szendvicset.

Visszakanyarodva: a férjem több képet is kapott a dedről és este fel is hívták. Én este fürdőzhettem a bánatomban, hogy mint a ded anyja, valahogy csak másodlagos információkkal kell beérjem. Szuper… nem fogom mellre szívni…

3. nap:

A férjem rávilágított egy fontos dologra: ha minden jól megy, már csak egy napig nem látjuk Babókát. Ennek tudatában igen jól telt a napom. Ehhez mondjuk hozzájárult az is, hogy rájöttem, valamit addig halogattam (köszi adhd…) amíg a fejemre nőtt. Így a harmadik nap egy elég nagy ködben úszott.

Ebédkor a feljebbvalóm elmesélte, hogy otthon a felesége, mikor meghallotta, hogy van olyan 8 hónapos, aki egy hetet tölt a mamánál a fejéhez kapott, hogy valamit nagyon elrontottak… megsajnáltam szegényt, hisz nekik teljesen másképp alakult az egész. Irigylem kicsit, hogy ő tovább tud szoptatni, de sajnálom, mert nekik nincs elérhető távolságban egy nagyszülő sem.

Márpedig minden anyának járnia kéne a segítségnek, régen sem voltak magukra hagyva a 9-10 gyerekkel, volt sógor, koma, szomszéd, anyós, idővel pedig a nagyobb gyerekek (nem, a parentifikációval sem értek egyet, csak a koruknak megfelelő bevonással). Most van választható opciónak bölcsi, amihez állami alapon jó nagy adag szerencse is kell. A bekerüléshez is, és a jó gondozónőkhöz is. És a magán se sokkal másabb, létezik magán bölcsi, ahova annak ellenére, hogy fizetős várólista van. Másrészről pedig, ott sem minden arany, ami fénylik. Azelőtt is voltak ötleteim, hogy megfogant volna Babóka, de végül mindről kiderült, hogy valami nem lesz jó, míg az utolsó pillanatban rá bukkantunk a bölcsinkre. 

Szuper fáradtan igyekeztem haza, hogy minél hamarabb ágyba essek, és minél hamarabb reggel legyen, hogy már csak egyet kelljen aludni. 

4. nap:

Ez már a vége. A feladatok nagy része kész, már csak a dokumentáció van hátra. Sima liba. És már csak egyet kell aludni. Végre a hiányát izgatottság váltotta fel. 

Ehhez jócskán hozzátesz az is, hogy az ajtónyitódás egy olyan területen folytatódott, amire nem gondoltam volna. Hozzátartozik a téli depresszióm eljöveteléhez, hogy azért döntöttem úgy, hogy bölcsis lesz a kicsi, mert nyíltak az ajtók, de mire visszajöttem szép lassan végig nézhettem, ahogy a reményt adó ajtót meg az ablakot nem csak becsukják, bereteszelik, de még be is falazzák előttem. Mielőtt még elfogyott volna a három fal között a levegő, elkezdtem visszatrackelni a lépéseim, hogy hol vehettem rosszul a kanyart a kis útvesztőmben. 

Muszáj előre jutnom, muszáj teljesítenem, amit kitűztem magam elé, mert, ha feladom, hogy nézek Babóka szemébe? 

És akkor a negyedik nap reggelre, amit hétfőn említettek, az az ablak, az nem csak meglett, de a függönyt is elhúzták.

Este végre eljutunk oda, hogy összeszereljük gyorsan a karácsonyra kapott babakarámot. A nyuszink is jól felülvizsgálta a szerkezetet, hogy biztos megfelel-e a babavédelmi követelményeknek. Aztán oda feküdt Babóka széke mellé pihengetni a következő fontos nyuszidolog előtt. Szerintem neki is hiányzik már a kis haverja.

5. nap:

Végre péntek! 

Korai lelépéssel fenyegetnek az első csapatos cigi-kávé szünetben. Az én fejemben pedig bonyolult egyenletként jelennek meg a tennivalók, prioritások és következő lépések. 

Ugyanis egyre többször jön szembe, hogy hogyan is alakul az új CSOK részlet szabályozása, miközben a hozzám hasonszőrűek státuszának részlet szabályai maximum szájhagyomány útján elérhetők - tehát a hogyan és milyen feltételekkel kerülök át a sövényen túlra. Szóval: kéne most már ház. Oké. Ahhoz kéne egy jobb fizetés. Oké. Meg ahogy nézem a piacot, két örökölt ingatlan, egy CSOK+, egy babaváró, legalább egy vese… oké.

Nyugi. Vagyis mit nyugi?! Biztos akarok én még két gyereket? És az még hagyján… de két terhességet? Még kétszer szülni? Mi van, ha megint “nem lesz anesztes” a kórházban? Egyébként is mi a rész szabály, mennyi idő alatt kell teljesíteni a 3200 métert? Akarom mondani két gyereket… és mikor szerzem vissza a testem? És mikor lesz a műhelyvitám? Szoros év lesz a következő is… A francba is, egyszerűbb lenne csomagolni és lelépni! Na, de végre a maratoni kézfogásoknál tartunk, és tényleg leléphetek - innen. Mehetek csomagolni - a hétvégére. Este már én fürdethetem Babókát. Imád fürdeni. Nem teljesen érti a habot, de pocsolni imád, és ennek hangot is ad. Úgy hiányzik a kis hangja és a vigyora, meg ahogy nyújtja a kezét, hogy vegyem fel.

Órákkal később, éppen fürdetés előtt végre megérkezünk, és már ki a francot érdekel, hogy milyen lesz a következő évi mókuskerék.

Ja és igen, a szepa fordítva sült el.

Kispanda