Kispanda majd egy teljes hetet töltött a gyereke nélkül - megírta.

0. Nap

Azt hiszem a szeparáció fordítva sült el nálunk. Bár erre teljes bizonyítékom csak a hét végére lesz, amikor az utódot hazahozzuk. Ugyanis most nincs velem, hanem a mamáéknál van. Pontosabban a “másik” mamáéknál messze vidéken. Egy teljes hétig.

Nem mintha nem lett volna tőlem távol már a gyerek. Először 1 hónapos kora körül volt egy pizsiparti anyámnál, hogy a férjemmel elmehessünk egyet vacsorázni a szülinapján. És egész jól sült el, úgyhogy máskor is volt anyámnál pizsiparti, mikor baráti összejövetelekre mentünk. 3 hónapos korában pedig szinte repültem a reptérig, hogy leléphetek 2 hétre a világ másik felére egy nívós ösztöndíjjal, hisz ez azt is jelentette, hogy végig alhatom az éjszakát. 2 hétig minden egyes nap. Mondjuk minden egyes nap egyre jobban hiányzott a gyerekem.

Mindig volt ezekben az otthagyásokban egy kettősség, mert nyilván örültem, hogy végre van időm bármire, de közben… nem tudom… mintha hiányozna az egyik karom és közben iszonyat honvágyam is lenne egyszerre. 

Aztán bölcsis lett, hogy vissza tudjak menni dolgozni, és kialakult a rendszer, hogy délutánonként anyám megy érte (ő ér oda) és heti egy nap anyáméknál alszik. Szuper, hisz végre van időm bármire - akármire. Minden olyanra, amit félre teszek, amíg a gyerek velem van, mert sokkal izgalmasabb szemlélni, ahogy egyre okosabb és ügyesebb, és énekelni, táncolni, bohóckodni (mert ő az egyetlen, aki minden műsorszámomat egy hatalmas vigyorral hálálja meg). 

De valahogy más a férjemre hagyni, meg anyámra, mint anyósomékra. Nyilván nem tehetnek róla, a távolságból adódóan kevesebbet vannak vele, bár ahányszor ott vagyunk, én igyekszem kihúzódni a képből, hogy tudjanak érvényesülni. Mondjuk biztos nem tettek jót a megjegyzések sem, amiket tettek… igen, ők idősebbek, a szüleimnél is idősebbek, más generáció… de nem esik jól, ha lebőgőmasinázzák a gyereket. A gyerek épp nem aludt a kocsiban, akkor csukta be a szemét, mikor már bekanyarodtunk az utcába, mivel nem hagyom kint a kocsiban, felébred arra, hogy kivesszük, a kutya is megugrálja a kocsit, engem és a férjemet, persze, hogy sír. Fáradt. Annyira fáradt ekkorra, hogy vissza sem alszik, hiába dajkálom.

Aztán jön a “a bölcsiben sem fekszik mellé senki, hogy aludjon”.

Tényleg nem. Csak a gyerekemet én nem találom hülyének. Meg tud különböztetni engem, az anyját a bölcsis nénitől. Tőlem elvárja, hogy dajkáljam, megszokta, hogy mellettem alszik el, vagy az apja mellett. És lám elalszik végre. A “nem kell ugrani minden nyikkanásra” és a “hadd erősödjön a tüdeje” jellegű megjegyzésekre pedig akkor is csak egy nagyot sóhajtottam. Ahogy az “el lesz rontva ez a gyerek”re sem tudtam mást tenni. 

Szóval úgy jött ki, hogy náluk marad a csemete egy hétre. Már a kapuban vissza akartam fordulni érte, de nem tehetem meg. Nem fogom túlragozni, hogy épp ezt követeli meg a haza. Nem tudok mit tenni, bízom benne, hogy jól viseli, hisz szuper kölök, a bölcsit is imádja, őt is imádják bent. Reggeli gyülekezőnél már alig várják az ovis nagy csoportos lányok, ő pedig már megtanult integetni nekik. Azt mondjuk nem tudom, hogy a múlt hét óta (tehát mióta megtanult kúszni) mennyire szeretik, hogy a kis nyálszökőkút rástartol a játékaikra… de “a semmi hír az jó hír - mondta Ő.” 

Summa summárum, nehezen elindultunk vissza anyóséktól, minden falunál összenézve a férjemmel, hogy visszafordulunk Babókáért, majd megválaszolva saját magunk kérdését, hogy de nem lehet, hiszen ha ő cserél, akkor karácsonyunk nem lesz, ha én jelentek beteget, akkor soha többé nem lesz ilyen lehetőségem. És eddig azon a pár extra ezer forinton kívül, amivel több nem marad hó végére, a szülési szabadság előtt nyiladozni kezdő ajtók miatt érte meg visszajönni korán. 

A válasz után megint kicsit könnybe lábadt szemmel bámultam ki a kocsi ablakán, néztem, ahogy a falut felváltja az erdő, miközben bent felszínre kerültek a gyerekkori traumák, se a falut se az erdőt nem szerettem városi gyerekként. Nyomasztó volt a csend, fullasztó a lelassulás.

  1. nap

Reggel átfagyva, átkozva magamat, hogy elfelejtettem sapkát húzni, bámultam ki a busz ablakán szemlélve a havasodó tájat. Szépjuhásznénál már rendesen megmaradt. Eszembe jut, hogy de jó lenne Babókát kihozni délután játszani. Az első hó - az ő kis életében. Majd belémhasít, hogy délután nem lesz velem. Nem is baj, mert se délutánom, se estém nem lett. Hó sem maradt.

Bent az első kávé… kit álltatok, a harmadik kávé mellé elkapom sokgyerekes kollégámat, akivel néha elsztorizunk a gyerekek legutóbbi alkotásairól, és kikérem a tanácsát karácsony ügyben. Valamit én is sejtettem eddig is, hogy amúgy mindegy, mert úgysem emlékszik majd még erre a karácsonyra. Meg valami gyanús, hogy a játékok, amiket a boltokban látok mind legalább 1 1/2+ életkort írnak. Babóka pedig csak most lesz 8 hónapos.

Ennek megerősítésére el is mondja a kolléga, hogy egyébként mindegy, csak jó nagy doboza legyen, mert azzal fognak játszani.

Ez azt is megerősíti bennem, hogy a gyerekek és a nyulak elég egyformák (utóbbit is a doboz érdekli kizárólag, és mindkettő mérges, ha elindulok vele otthonról). 

Megpróbáltam felvenni a bátor arcom és felvettem a munkát. Ez a szakma az, ahol követelmény (lenne…), hogy a magánéletedet csak egy helyen éld: a kapun kívül. Én pedig úgy érzem, hogy a gyerekem hiánya épp egy frissen kijött és teljesen jól látható ZeroDayExploit a rendszeremben. Csak idő kérdése, hogy kihasználják.

(a második részt pedig holnap olvashatjátok, az ötödik napig)

Kispanda