Ma reggel csináltam egy terhességi tesztet. Nem csigázok senkit, negatív lett. Ez volt életemben a második olyan tesztelés, amit nem terveztem hónapok óta, nem vártam, nem izgultam. Illetve dehogynem, de nem úgy. Egyszer még a húszas éveim elején volt egy pár napos késésem az amúgy óramű pontosságú ciklusomban, és akkor eléggé összeszartam magam. Az is negatív lett. Most meg két hete, volt egy tinédzseresen alakuló, romantikus, gyönyörű és iszonyú felelőtlen éjszakánk. Kb. öt perccel azután, hogy elmúlt a romantikus köd, megijedtem. Nagyon.

Ez nem lehet igaz, ennyire nem lehetünk hülyék. Ismételgettem magamban, hátha beválik. Itt van nekünk ez a három kis lurkó, a legkisebb még éppen csak megérkezett. Nehogy már.  Ja, igen, a vérzésem még nem kezdődött meg, szoptatok, és a másnap reggel gyorsan megcsinált peteérést jelző teszt sem mutatott semmit (utólag lehet, hogy nem is kéne neki, de akkor is megnyugtató volt látni). Szóval sok esély nem volt egy újabb terhességre, de néha egy pici is elég, itt is olvastam elégszer, hogy egy alkalom bőven elég volt, leginkább akkor, amikor nem számított rá senki.

Hm, szóval negatív. Nem is tudom, mit éreztem. Azt hiszem, leginkább semmit. Illetve dehogynem, egyfelől egy halvány, sejtelmes, alig definiálható szomorúságot. Hiszen szeretek babázni, a férjem már akkor mosollyal az arcán nézte a pánikomat, és közölte velem, hogy ő személy szerint nem is bánná... És igen, mennyivel egyszerűbb lenne az egész, mennyi tervezgetést, kínlódást, számolgatást és nagy elhatározást spóroltunk volna meg. Főleg én. Illetve ez nem igaz, mi. Mert bőven van mit átgondolni, megrágni, felelősen döntést hozni. Igen, a szokásos, az anyagiak (amiknél csak egy kicsit fontosabb a lelkiek, idegiek, fizikai és érzelmi erőbeliek). És a szokatlan, egészségbeli dolgok. Kezdve a terhességekkel, folytatva a most zajló genetikai vizsgálatokkal. Amik újra elő fognak kerülni, nyilván, mert kikerülni nem lehet őket, ha már egyszer nem lettem megesett lány (by Babagyár). Na, ezeket a vergődéseket lehetett volna egy huszáros, értsd felelőtlen, következményekkel nem törődő lépéssel kikerülni. És így, hogy elmúlt az agyamról a hormongőz, és visszahuppantam a való világba, nem bánom, hogy így alakult. Sőt, örülök neki.

Akkor mégis mi ez a lelkizés? Nem tudom. Illetve de igen, tudom. Mert olyan vagyok, még így, három gyerekes anyukaként is, mint egy bakfis, aki éjjel-nappal a fehér pacis hercegről álmodozik (aki közben belovagolt az életembe). És az első randi után már az esküvőt tervezgeti. És az első próbálkozás után már azon gondolkozik, hogy vajon hogyan mondja majd el a szüleinek az unokát, és így tovább. Nem volt bennem olyan erős a mozizás, mint kb. másfél évvel ezelőtt, amikor "élesben" elkezdtünk tenni a harmadik gyerekért. Akkor teljesen valósághű, dolby surround, 3D-s vetítéseim voltak. Most csak valami ósdi, fekete-fehér rövidfilm futott az agyamban, az is leginkább csak éjjel, elalvás előtt. Azért két napja elővettem a megmaradt tesztet, és elolvastam, hogy mikor van értelme megcsinálni. Azért igyekeztem a lehetőségekhez képest kevés gyógyszert bevenni a migrénemre, amit persze megint a hormoningadozással kapcsoltam össze, nem a frontokkal. Közben a racionális énem jót röhögött rajtam...

Apropó, racionalitás. Van itt pár tőlem nagyon távol állóan racionális személyiség, aki valószínűleg hülyét kap ettől az írástól. Úgy általában ettől a lelkizős, nyafizós, vergődős stílustól. Egyikük meg is írta a terhességem alatt, hogy baromi jó lenne, ha megszülnék már végre, mert baromi unalmas ez a hisztizés. Na, hát neki, nekik javasolom, hogy lépjenek is tovább az oldalról, mert még nincs vége. Ugyanis ennek a kis intermezzónak van még egy vonulata, nagyon a háttérben, nagyon a mélyben, mert legszívesebben hárítanék azonnal és véglegesen. Nevezetesen, hogy lesz-e folytatása a copy paste gyerekeinknek, vagy nem. Annyira előttem van Panzej írása arról, hogy mennyire megviselte lelkileg, hogy Palkó az utolsó a sorban. Hogy nem lesz több tejszagú szuszogás az életében. (Más kérdés, hogy vele kapcsolatban a pánikra és lelkizésre is pontosam emlékszem, amikor pár hónapja kiderült, hogy náluk bizony becsúszott a folytatás... ezúton is szívből kívánom neki, hogy megbékéljen a döntésével, és könnyedén túljussanak a nehézségeken, mert azok vannak, és lesznek, butaság lenne letagadni.) És mintha Tünde is írt volna valami ilyesmit az általam olyannyira kedvelt Manna-naplóban. És az én szívemben is ott a bizonyosság, hogy nem akarok itt megállni, szeretném a folytatást. Valamikor persze, nem most. De az eszemben meg ott egy hatalmas kérdőjel, hogy vajon menni fog-e, szabad-e, lehet-e. Talán mégis jó lett volna kiplakátolni az életünkbe, hogy "merjünk nagyok lenni"....csak sajnos senki nem adja írásba, hogy ez nem vezetett volna csődhöz, sztrájkhoz, drámához... jobb ez így. Majd elmúlik a fejemből ez a sok összevisszaság, és újra elég lesz olvasgatnom a Babagyárat, és mosolyogva-sóhajtozva nézni, ahogy egyre több álom válik valóra. Hajrá lányok a gyártósoron, helyettem is!

Meni