Többen írtatok, hogy lassan letelik az idő, várjátok a posztokat, beszámolókat. Nem ezzel a témával készültem eredetileg, sokkal vidámabbat szerettem volna írni. De az élet néha máshogy alakul. Az elmúlt hónapokban vártunk és a hetek elteltek. Egyre jobban bizonyos vagyok benne, hogy semmi sem történik véletlenül. Például pont akkor sikerült munkahelyet váltanom, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább. Például olyan helyre kerültem, ahol társadalmilag is hasznos munkát végzünk és jó emberekkel vagyok körülvéve, akik közül egy az édesanyám. Vagy például az, hogy tíz hét alatt nem érkezett meg az immunológiai vizsgálat egyik összetevője.
A konzultáció napján azonban egy világ tört össze bennem, és sok minden megkérdőjeleződött, amit az elmúlt negyed évszázadban tanultam vagy fontosnak tartottam. A dokihoz odaérve szóltak, hogy várni kell, mert jelenleg épp operál, kb. egy órába fog telni. Persze kicsit bosszankodtunk, de épp csak annyit, ami ilyenkor egészséges (már nagyon mehetnékünk volt a strandra), aztán leültünk és vártunk. Ekkor megcsörrent a telefonom, barátnőm volt, aki megnézett egy néhány órával korábban kézbe kapott ct leletet, mivel ennyi latin kifejezést régen láttam már egy helyen. Az orvoshoz a tényleges megbeszélésre már ennek tudatában mentünk be. Ugyan hiányzik egy eredmény, amit jó volna látni, de ha úgy gondoljuk, a következő ciklusban kezdhetnénk a kezelést, recepteket felírta, kezelési naplót előkészítette, változtatunk néhány dolgon, és reméljük a legjobbakat. Végül abban maradtunk, az azelőtti telefon beszélgetésem okán, hogy a következő két hétben eldöntjük, hogy belekezdünk-e és majd egyeztetjük a továbbiakat (laborok, uh, stb.). Ekkor és itt mondtam ki először, az édesanyám beteg és összeszorult a torkom.
Strandoltunk. Férjem elvitte a húgomat (aki épp nálunk nyaralt) csúszdázni, sírdogáltam. Vettünk egy hotdogot, sörrel kísérve, segít lazulni fejben. Hazaértünk, ők szedték a barackot, én készítettem a vacsorát és közben pityeregtem. Nem tudtam nem ezt tenni.
Másnap a leánykát eldobtuk az előre tervezett táborba, majd hazafelé vettük az irányt az ország másik felébe és igyekeztünk nem a legrosszabbra gondolni. Holnapra többet tudunk, mondta az orvos, jönnek a labor eredmények is. Mi pedig, mint egy normális család, egy normális hétköznap estén, ültünk a konyhaasztal körül (csak a két kisebb tesónk hiányzott a táborozásaik miatt), és vicces történeteket meséltünk. Szerencsére akadt bőven, mivel öcsémet aznap engedték ki a kórházból és a bent töltött öt nap alatt annyi mókás élményt is szerzett, amiből tényleg könyvet kellene írni. Koccintottunk az egészségünkre az idei, már színtiszta meggyel és csak nevettünk mindannyian.
Reggel dolgozni mentem, a felpörgött események miatt sok minden elmaradt pár nap alatt és az alapján, ami előre vetíthető volt, sok mindent el kellett intéznem. Ez egész délelőtt lefoglalt, az agyam gyakorlatilag feladatmegoldó funkcióra kapcsolt, és csak intéztem egymás után a telefonokat, az emaileket, adminisztrációt, leveleket, majd eljött az indulás ideje. A kórház folyosóján üldögélve, majd álldogálva, majd sétálgatva, majd megint üldögélve csak egy kattogott az agyamban, már túl rég óta vannak bent, biztos, hogy nem csak semmiség. Fél óra elteltével mosolyogva jöttek ki, és mondták el, hogy szerencsére nem a legrosszabb verzió lépett életbe, de azért ez és ez és ez. Én meg csak hallgattam kukán, és pont ugyanúgy reagáltam, mint a 13 évvel fiatalabb húgom egy nappal később, de hát ez akkor rák, nem? De. De akkor meg mi a fenének örülünk ennyire?! Annak, hogy nem a legrosszabb, kezelhető, meg fog gyógyulni.
Elmentünk és megebédeltünk. Gyorséttermi szart, sült krumplit és fagyit, mert az esett jól. És nekem végig az dübörgött a fejemben, hogy az anyám rákos beteg, ami egy megfoghatatlan, ijesztő dolog, mi lesz, ha nem gyógyul meg? Kit ismerek, aki meggyógyult belőle? Szerencsére többeket, többféle bajból. A munkahelyen délután is annyi a dolog, hogy nincs időm gondolkozni. Este család, mamák-papák, ez a helyzet. Mindenki sírdogál kicsit, anyu erős, egy könnycseppet sem hullat, magát nem is sajnáltatja vagy sajnálja, talán csak minket. Gyors haditerv, hogy legyen a húgainkkal, ki mikor hova megy, miben segít, hogy az élet ettől ne álljon meg, gördülékenyen menjenek a dolgok. Mert anya ezt kérte.
Mi pedig férjemmel szépen csöndben, magunk között megbeszéltük, hogy eddig anya volt a mi támaszunk a kezelések során, most nekem, nekünk kell ott lenni és segíteni az ő kezelései alatt. Nem lesz gyorsan vagy könnyen megoldható, ez nem az a bicikli. Hazaköltözöm, így egy időre, amit még nem tudunk előre belátni, nem foglalkozunk a lombikkal. És most már elszoruló torok nélkül tudom kimondani, igen, az édesanyám rákos beteg, de meg fog gyógyulni.
absz
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
