Hosszú-hosszú ideje nem írtam, mert először nem volt rá időm, majd nem volt hozzá erőm, majd nem tudtam mit írjak és végül nem tudtam, hogyan. Így, több mint egy év távlatából tisztulni látszanak a dolgok, s egyre bizonyosabb vagyok abban az első bekezdésben, amivel utolsó posztomat kezdtem:
„Egyre jobban bizonyos vagyok benne, hogy semmi sem történik véletlenül. Például pont akkor sikerült munkahelyet váltanom, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább. Például olyan helyre kerültem, ahol társadalmilag is hasznos munkát végzünk és jó emberekkel vagyok körülvéve, akik közül egy az édesanyám. Vagy például az, hogy 10 hét alatt nem érkezett meg az immunológiai vizsgálat egyik összetevője."
Azóta megérkezett az immunológia eredménye (negatív lett az a bizonyos teszt), valamint a munkahelyem is ugyanaz a szervezet, melyet immáron sok kedves kolléga, barát segítségével vezetünk. Egy kivétellel, az Édesanyám, bár mindig velünk van, de már nincsen közöttünk.
Akkoriban napról napra változtak az események. Egyszer már nekiveselkedtem, hogy elmeséljem, de akkor még nem ment igazán. Majd nem sokkal ezután írtam meg életem egyik legnehezebb levelét, - ma már úgy gondolom, nemcsak nektek, hanem önmagamnak is, hogy könnyítsek. 2016. március 15-e éjjelén kiírtam magamból, és két héttel később végre hatalmas ajándékot kaptunk a sorstól. Azóta őrizgetem a papírokat, s most jött el az ideje, hogy ugyanazokkal a szavakkal, változtatás nélkül veletek is megosszam.
„Két hónapja ment el. Elment, elköltözött, hazatért. Nem itt hagyott, hiszen az tudatos döntés. Ez pedig nem volt, nem lehetett az.
Egyszer már próbáltam írni és sikerült is, de nem tetszett. Nem én voltam. Csak egy beszámoló volt az elmúlt hét hónapról. Nem szürke és tényszerű, de csupán történések összegzése kronológiai sorrendben. Rengeteg döntés volt az elmúlt időszakban, amelyet meghoztunk önként, vagy meg kellett hoznunk kötelességből, szeretetből, bármilyen nehéznek is bizonyult. Voltak közte olyanok, amelyekre büszke vagyok, s így utólag persze olyan is, amit ma már másként csinálnék. Mert rengetegszer pörgeti végig az ember újra és újra, kockáról kockára a történteket. Néha fáj és sírsz, néha pedig mosolyogsz, mert tudod, hogy már nem fáj.
Utolsó írásomat követően először úgy döntöttünk, felfüggesztjük az éppen aktuális lombik kezdetét, de ahogy körvonalazódott a helyzet súlyossága, egyre nagyobb volt a nyomás. Emlékszem, mikor felhívtam a klinikát, hogy mégis időpontot egyeztessek, kedvesen érdeklődtek, hogy ilyen gyorsan javul a helyzet? Erre én az örök pesszimista, aggódó típusú ember mondtam, hogy nem, csak félek. Félek, hogy kifutunk az időből. Nem a miénkből, az Övéből. S tudom, sok minden más is volt, amire nagyon vágyott, de úgy gondolom a top 3-ban egy unoka azért benne szerepelt. De nem sikerült, ötödszörre és hatodszorra sem. Rettenetesen mérges és csalódott voltam. Frusztrált, hogy biztos miattam, a stressz, na meg nem igazán tartottam be a „szigorú” fekvést. Bár előzőleg igen, de ugyebár már akkor sem jött be. Nem értettem, nem értettük. Akkor. Most már igen, s hiszem, bízom benne, értelmet nyer hamarosan.
Hihetetlen fél év van mögöttünk. Azt kell, hogy mondjam, hogy az idő tényleg relatív. Néha vánszorog, néha meg csak kapkodja az ember a fejét. Életem 27 éve alatt összesen nem tanultam, tapasztaltam ennyit, mint az elmúlt 6-8 hónapban. Amikor egy rossz hír lába lóg a levegőben, szerintem az ember ösztönösen érzi, ha csak jó szokás szerint nem próbálja azonnal elnyomni magában a megmagyarázhatatlan gondolatokat. A vizsgálati eredmények megérkezése és a diagnózis kimondása előtt, nagyjából az első tüneteknél már elmondtam a konkrét félelmem, megérzésem a férjemnek. Persze kinevetett, mért feltételezem azonnal a legrosszabbat. Azt a pillanatot nem tudom elfelejteni, az összes momentum előttem van. Ahogy azok a percek is, mikor minden a lehető legrosszabb irányba mozdult.
Kétféle ember van. Az egyik stresszhelyzetben bepánikol, és még ha tudja is mit kell tenni, képtelen gondolkozni, logikusan összerakni a feladatokat, mondjuk a másodperc tört része alatt. A másik típus ennek az ellentéte. Mondják, hogy az egészségügyi dolgozó a legrosszabb beteg, és még rosszabb, ha hozzátartozó. Van is benne igazság, meg nem is. Hálát adok az égnek, hogy szakmája miatt is megtanított, már nagyon korán arra, hogy veszélyhelyzetben mi a fontos, mi nem, és hogyan őrizzem meg a hidegvéremet. Ezért nem lehetek elég hálás és persze a lecke adott, hogy mindezt hogyan adhatom majd tovább. Ugyanakkor borzasztó, hogy mindannak a tudásnak a birtokában van az ember, ami miatt vannak helyzetek, hogy higgadtan, nyugodtan ki tudja mondani azt - innen nincs visszaút. Az utolsó hetekben ezt számtalanszor kellett, hiszen olyan felfoghatatlan. S már-már érzéketlennek tűnhettem, s éreztem is magam, mert elfogadtam azt a tényt, amit akkor a család többi tagja még nem. Kívül nyugodt voltam, de belül... nem a szívem szakadt meg, hanem mindenem.
Mintha lényem egy darabját tépték volna ki, és nem tudtam ellenállni. Nem volt más választás, mint tűrni-tűrni, helytállni, ápolni fizikailag és lelkileg magunkat, mindenkit. Mert tudtuk, ez az állapot véges. És újra itt az a mocsok idő, ami néha olyan hosszúnak tűnő átvirrasztott éjszakákat, könnyekkel teli nappalokat és néha hihetetlen rövid perceket is tudott produkálni. Aztán elmúlt. Minden elcsendesedett és vége lett. Nem küzdött már tovább, s bár majd belebolondulok, el tudom fogadni, mert azt, amit átélt – s mellette mi mindannyian – nem lehet szavakba önteni. Lehet róla beszélni, de az érzéseket elmondani nem. Többek között azért sem, mert mindannyian másként érzünk, hiszen más a kapcsolat, s ha az mégis azonos, hát testvérek között is más korosztály vagyunk. Az ő nevükben nem írhatok, nem is szeretnék. Volt, akitől a hitét irigyeltem, mert az utolsó pillanatig kizárólag azt volt hajlandó elfogadni, hogy meggyógyul. Volt, aki teljes nyugalommal viselte a jó és a rossz híreket is. Volt, aki egy véletlen mozdulatnak, egy akaratlan dolognak is úgy tudott örülni, mintha egyértelmű jele lett volna a gyógyulásnak. S voltam én, aki nem is igazán tudom mit gondoltam. Ahogy ma sem.
Sokszor gondolkoztam, hogy mindent jól csinálok-e. S nem jött a megerősítés, hogy „igen, szívem” vagy „ne legyél már ilyen butus”. A világom a feje tetejére állt, hiszen az az ember, az egyetlen, aki mindig, minden körülmények között feltétel nélkül szeret, a legyőzhetetlennek hitt személy, az Anyukám nincs velem többé. Velem van, csak mégsem. Sokszor nem tudom, hogy ezért szégyellnem kellene-e maga, mindenesetre lelkiismeret-furdalásom van bőséggel. Mert így is több jutott nekem, mint bármelyik testvéremnek. Sokkal több. Mire fog emlékezni az, aki alig 10 évesen válik félig árvává? Sokszor rettegek tőle, hogy tudunk-e annyi szép emléket adni neki Róla, hogy ne csak fehér folt legyen majd visszagondolva. És ilyenkor hihetetlen fájdalom fog el, mikor az örömteli percekre gondolva rádöbbenek, hogy ez már sosem lesz így. Engem még Ő tapsolt a ballagáson, kísért el az államvizsgára, éljenzett a diplomaosztómon. Ő segített bele a menyasszonyi ruhába, ápolt a kórházban és otthon, együtt ittuk le magunkat, mikor az kellett. Nekem ez kijutott, de a testvéreimnek már nem. Olyan világban élünk, ahol a pénz és a siker hajszolása a legfontosabb, s közben az emberek elfelejtenek élni, szeretni. Szerencsére a mi pici, belső világunk nem ilyen. S megtanultam a külsőt is kizárni, arra koncentrálni, ami fontos.
Hatalmas leckét kaptunk az élettől, ha úgy tetszik, a jó Istentől. És persze feladatot is mellé, hiszen itt vagyunk egymásnak mi. Soha ennyire nem becsültem még a család erejét, a férjem kitartását és szeretetét. Hogy elfogadja a helyzetet, a hónapok óta tartó különélést, hogy rám most itt van szükség. S bevallom, nekem is arra van szükségem, hogy a családommal legyek. Ugyanakkor azt hiszem, semmi sincs véletlenül. Ha minden terv szerint alakul, nagyterhesen vagy pici babával ezt a segítséget, a 0-24 órás ápolást, kórházi éjszakázást nem tudtam volna megtenni. S az, ha választás elé kellett volna állnom, hát belegondolni is szörnyű.
Így is csak mély hálánkat tudom kifejezni a kórház hozzáállásáért, hogy az első bent töltött naptól az utolsó percig ott lehettünk, nappal és éjszaka, hétköznap és az ünnepek alatt. Azt a rengeteg mosolyt, bátorítást, ölelést, amellyel az ápolók biztattak, az orvosok hihetetlen hozzáállását szinte lehetetlen szavakba önteni.
Lassan, két hónap távlatából az ember kezd tisztábban látni. Nem fáj kevésbé, az sosem fog enyhülni. De talán a várakozás és az öröm majd kisegít minket. Mert megígérte, hogy segít. Amikor majd a jó Isten mellől figyel minket vagy épp a Cassiopeia jobb alsó csillagán üldögél, velünk lesz, csak legyünk figyelmesek. S küld majd egy kis angyalkát is, hiszen már olyan nagyon várjuk.”
Nem sokkal később egy rákszűrés és rutin ultrahang után a doktornő azt mondta, ő azért lát itt valamit, azért vannak még csodák, tessék próbálkozni, hátha. El is újságoltam neki, hogy szerintem boszorkány lehetett előző életében, mert egy hónappal később, a negyedik házassági évfordulónkon egy másik orvos megerősítette: igen, babát várok.
Ugyan lassan a finishez érve, aktuális terhesnapló hiányában, kissé rendhagyó módon, utólagosan is szívesen beszámolok az elmúlt hetek eseményeiről. Mit szóltok?
absz
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
