A tejfakasztó buli olyan izzadságszagú kifejezés, mint az uszodaszemölcs, a lábtyű vagy az iskolaundor (vagy a pocaklakó, ha már itt tartunk). Régi hagyomány ez, az apa beiszik a barátaival, hogy legyen teje az asszonynak. Azonban a tejfakasztó buli, mint oly sok kopottas tradíció, tartogat egy meglepetést: hogy bizonyos kor és élményanyag birtokában kimondottan szórakoztató tud lenni.
Megbeszéltük Lajossal, hogy 19.10-re érkezik. Mindig előbb jön és mindig lányos zavarban van, ami meglepő egy kb. 205 cm magas, kb. 130 kilós, 40 éves, kopasz, ijesztő alaktól. Lajos furcsa fickó, de az tagadhatatlan, hogy aranyszíve van. Amikor beállított, a kadét éppen azt üvöltözte, hogy semmiképpen nem mehetek tejfakasztó buliba, utálja a tejfakasztó bulikat, és ha elmegyek, akkor tudom, mi lesz? Megmondja: az, hogy akkor soha nem lesz többet a barátom. Továbbiakat is kiabált, de megjött Lajos, és a kadét ijedtében bebújt az asztal alá, és nem akart kijönni.
Hagytam, hogy a kadét, a hajósinas, Lajos és Molly semlegesítsék egymást egy negyedórás beszélgetésben a nappaliban, és bevonultam a hálószobába, ahol már percek óta vizsgálgattam a ruhatáramat, hogy melyek volnának azok a darabok, melyekben nem egy ágrólszakadt szlovák turista és a Kung-fu Panda keverékének nézek ki, hanem inkább regényesen karcsú, titokzatos vándornak, angolos arcéllel és ellenállhatatlan mosollyal.
Kevéssé meglepő módon ilyen ruhákat nem találtam. Reményvesztetten felvettem egy farmert, egy pólót meg egy dzsekit, és a fürdőszobába kiszaladva találtam egyetlen látószöget, melyből külsőm nagyon haloványan felidézhette a fentebb elgondolt pozitív képet. Már csak az volt a probléma, hogyan fogom a népes társaság minden tagját folyamatosan ebbe a szögbe kényszeríteni. Ezen a ponton szoktam eljutni az egyre fogyatkozó bulik előtti készülődés során ahhoz a gondolathoz, hogy talán mindez nem is számít, hisz meglett, cinikus, kiábrándult férfiak várnak, akik rég megkedveltek, megszoktak, meg is untak, és magasról leszarják, hogy milyen színű pólóban hasonlítok egy bajor parasztgyerekre.
Lajos százéves Renault-ján indultunk a Stadionokhoz, hogy találkozzunk Melasszal, rallyrajongó sógorommal. Útközben felhívott Miklós, hogy a kórházban volt a lábadozó kisfiánál meg a feleségénél, és már nincs kedve hazamenni, úgyhogy szívesen szállít egy darabon. Megbeszéltük, hogy Lajossal leparkolunk a Stadionoknál valahol, mert retteg a belvárosi vezetéstől, és odajön értünk Miklós, és még Melast is felszedjük. Melas busza azonban nem akart jönni, Miklós meg dugóba került a Lánchíd és az Astoria közti veszélyes szakaszon. Elhatároztuk, hogy akkor metróval megyünk tovább.
Később, 5-6 telefon és néhány változtatás után abban maradtunk, hogy Miklós mégis odaér időben a Stadionokhoz. Megjött a céges Fordjával, elindultunk. Lajos folyamatosan baszogatta Miklóst a hátsó ülésről, hogy ne lassítson, ne gyorsítson, ne váltson sávot, stb., mivel akkor is fél a nagy forgalomban, ha nem ő vezet. Boldogan röhögtünk az okos megjegyzésein. Amúgy is imádok este a városban autózni, ritkán szabadulok el otthonról, és akkor is én vezetek, így már ez a kocsikázás is élmény volt a hülyéskedéssel meg a város színes fényeivel. Melast egy benzinkútnál vettük fel végül.
Miklós rendkívül jól vezet, de bizonyos megilletődött félénkséggel parkol, emiatt hosszan kerengtünk a Ráday utca körül. A kávézó régi ismerős, olyan 15 éve voltam ott először. Hosszadalmas irodalmi találkák, később kellemes koktélozás a barátnőm barátnőjének a barátnőivel, meg egy csomó más alkalom, amik már elmosódnak. Már ott volt az ünnepelt, a Szőke, aki keszeg történész-politológusként és szomorú gondolkodóként volt közismert a kilencvenes években, amikor hetente többször is moziztunk vele, és hát együtt is laktunk egy hónapig. De mára 20 kilóval nehezebb, elégedett és kisimult hivatalnok lett – és jól áll neki, ahogy a feleség meg a gyerek is.
Megjelent Fish, a mobilprogramozás, a navigációs rendszerek és a marhapörkölt nagy tudósa, aki ritkán jön el összejövetelekre, mert sokat dolgozik, szabadidejében meg a házát újítja Pest közelében, és a feleségére meg a fiára próbál időt szakítani. Ott volt Győző, aki bölcsész lett, holott hídépítő mérnökként kellett volna élnie Afrikában, aki oly erős egyéniség, hogy nem változott semmit száz éve – na jó, ő is sokkal boldogabb lett egy jó feleséggel és két gyerekkel. Régi napjainkat idézte, hogy bonyolultan leveleztünk vele a bulit megelőző három napban, és ismét megcsillogtatta azt a képességét, hogy egy teljesen tét nélküli, kedélyes csevegést zseniális szakácsként, titkos fűszerekkel valami picit konfliktusos-sértődéses folyamattá pácolt, amelyben elmondása szerint én inzultáltam a feleségét, majd nagyon megsértődtem valamin; mindebből azonban én semmit sem érzékeltem, hitem szerint azért, mert nem történt ilyesmi. De valószínűbb, hogy csak tréfált, és én vesztettem el ifjú korom érzékeny humor-antennáit.
A bulira formabontó módon elhozta az asszonyt is, ami eltér a kánontól, de ettől még teljesen jó ötlet volt, mind nagyra becsüljük a hölgyet. Külön szép gesztus, hogy egy halom gyerekruhát is hoztak kölcsönbe a Szőke új poron... gyermeke számára. Eljött még Medic, aki egy viszonylag rövid, de vaskos, minőségi szivart adott ajándékba a Szőkének, aki semmilyen formában nem dohányzik, de nem azért, mert egészségesen él, hanem mert gyáva. Medic általában szomorú, derűs, férfias és feszült szokott valahogy egyszerre lenni, nagyon hasonlítunk például abban, hogy mindketten szeretünk szenvedni és filmekről okoskodni. Miklósról már szóltam, 24 éve ismerem, neki is volt ideje aszúsodni, egyik banki-üzletkötői pozícióból a másikba, rendületlen cinizmussal palástolva érzelmességét, cigizve és regényeket olvasva, tévézve és utazgatva, együtt vénülve pár válogatott alakkal. Még gyereke is van (eddig sajnos rendesen viselkedik, remélem bűnrossz kölök lesz).
Némely férfiak csak nagyon szemérmesen, bizonyos liturgikusan poénkodó köröket bejárva mernek beszélgetni a szülésről (természetesen az asztalnál ülő összes apa bement annak idején a szülőszobába), ők csak unalmasak a kiszámítható vicceikkel („ott voltam, mikor bement, hát gondoltam, akkor is ott leszek, mikor kijön”, „dúla love, mi?” stb.), náluk sokkal bosszantóbb az a ritka típus, aki olyan naturalista részletességgel meséli el a szülést, hogy az asszony, ha jelen lenne, biztosan pofon ütné („és akkor kijött a nyákdugó, bazmeg, az durvulens volt, és aztán meg a végén annyi vér volt, bazmeg, hogy beszarsz, egy mészárszék, öcsém”).
Nem ittam túl sokat, de az éhség vagy a fáradtság kiütött, nagyon kellemesen. Dadogtam, vihogtam, és gyorsan kioldódott belőlem a hétköznapok feszültsége. Jägermeister, búzasör, White Russian, beszélgetés, röhögés. Egy csomó mindenre nem emlékszem, de jót tett. Ezért kell megünnepelni a születést, a halált, a harcosok visszatérését, a férfivá érést, a tél elmúltát meg sok egyebet. Meg kell adni a módját, és másnap, rejtélyes módon, kisimultabbak leszünk.
Hazafelé megálltunk egy török kajáldában, farkaséhes voltam, még a zsírt is megittam a tányér aljáról. A többiek röhögtek. Melas szőlőlevélbe csomagolt rizst evett: miért nem tartok itthon ilyet?
- Mennyivel vagányabbak és szabadabbak vagyunk mi férfiak a hülye nőknél – kacagott Melas a társas spiccesség gyermeki eufóriájában.
- Mi az, hogy! És, jössz jövő pénteken kondiba? – kérdezte Fish.
- Hát, nem tudok, anyák napjára kell mennem.
- Mi a francér’? Te anya vagy? – tudakolta Fish, akiből a Jägerek és a férfitársaság szintén tesztoszteronhőst faragott. – Nehogy már bedőljél ennek a modern marhaságnak, hogy anyák napján is ott kell lenni az apukáknak.
- Az az igazság, hogy én se tudok menni, nálunk is anyák napja van aznap – rebegtem némileg elvörösödve.
- Menjetek anyuka szoknyája alá – füstölögte Fish.
- Figyelj, viszont vasárnap elmehetnénk bicajozni Szentendrére – javasolta Melas békítőleg.
- Eee… Vasárnap? Nem, nem igazán jó – bámult Fish a kebabjába.
- Mégis miért? – vigyorogtam kajánul.
- Hát mert… Vigyázok a gyerekre, mert Réka a barátnőivel találkozik – bökte ki Fish dühösen. –
Őrjöngő Farkas
