Terhességi düh. A napokban olvastam róla egy cikket, és azt kell mondjam, hogy határozottan létező a jelenség. Bár a cikk szerint az első két trimeszterre jellemző a dolog - ezt az előző terhességeimnél alá is támasztanám - de Bébinél MOST vagyok dühös. Amúgy nagyon igazságtalan dolognak tartom, hogy az ember lánya akkor válik csak igazán türelmetlenné, amikor egy Kicsi Krumpli van készülőben, hogy újabb energiarétegeket hámozzon le rólunk, szóval pont energiatöbblet kéne, nem pedig az a torokszorító érzés, hogy annyi türelmünk sincs a meglévő gyerek/ekhez, mint eddig volt. 

Szóval dühös vagyok. Nem tudom, hogy akkor ez most hormonális-e vagy csak szimplán a tehetetlen bénaságom kivetülése, de reggelente dühös vagyok. Hétfőn reggel fokozottan. És ezen a gyerekeim a sok hülyeséggel csak rontanak. Gondolok itt olyanra, hogy reggel jut eszébe a tesicucc, amit 4 napja dobott a szennyesbe, de ugye beteg voltam, nem mostam, gyerek meg nem szólt, de nem is mosott. Pedig már megtanítottam neki a mosógép használatát. Mivel a cuki tengerimalackák - akik tényleg cukik - rendszeresen összepissantják a plédet, a takarót, a párnát.... szóval NagyLány ágyneműjét. Nyilván pont nem érdekli, hogy csak ezerszer kértem, ne tegye a malackákat az ágyba. De mit tegyen szegény gyermek akkor? A malacoknak a legjobb felmondani a leckét vagy megbeszélni velük az aktuális kamaszpanaszokat. 

Szóval vasárnap este szólok, hogy nézzen körül, mindene megvan-e a hétfői napra..."Persze!" jön a flegma válasz, majd a hétfő reggel és a számonkérő hangnem. Szép dolog a kamaszkor! Szeretjük. És hát...gyakran kezdődnek úgy a reggelek, hogy "Anyúúú, holvanaaa...." Ettől pedig kivétel nélkül égnek áll a hajam. Pláne, hogy este nem érnek rá időben lefeküdni, mert elképesztően fontos csipogahatnékjuk van. Na, nem velünk! És kb. mindig azzal ütik el a "Minden megvan holnapra?" kérdést, hogy "Perszeeee!" Alapvetően egész jól viselem őket. Mármint a kamaszokat a dolgaikkal. Nem felejtek, és még felrémlik egy sor katasztrófa, amit elkövettem anno. Az utolsó percben ébredés, a paplan alatt walkmanezés éjjel, a kupis szobám és a mégkupisabb szekrényem, amiben a tankönyvek ömlesztve hevertek, miközben el-eltakartak néhány nem egészen friss szendvicset - hogy nagyon szolidan fogalmazzak... és szemtelen is voltam. Meg bosszantó.

De nem csak a kamaszok alkotnak ám ilyesmit! KicsiFiú képes 20 percen át húzni egy zoknit, aztán nyafizni, hogy nincs elég ideje bekapkodni a reggelit, meg egyáltalán... mit visz a suliba???? Hát mit? Se dobozt, se flakont nem hozott hozzá. Sőt, hiába szólok, aszalja ezeket akár egész hétvégén a táskában. Aztán persze szeretné, hogy szupergyorsan tüntessem el a penészes szendvicsmaradványt.

 "Ezt buktad, kölyök! Iszol a csapból...." 

És még ott van a ki kapott fél grammal több reggelizőpelyhet, és azt is milyen színű tányérba... Hát ezektől bizony, igencsak dühös tudok lenni. És mivel már az ágyból kikecmergés, a felöltözés is sokat kivesz belőlem, azaz már saját magamra elhasználtam egy csomó energiát, az ilyen baromságokat már nem egészen jól tolerálom. Az meg előre frusztrál, hogy nyolc réteg ruhát kell felhúzni, mert undi a hideg is meg a szél is. Öt perc alatt is meg akarok fagyni, míg KicsiFiút bedobom a suliba.

Dühös Nanta