2014 a változás, a siker és a meggazdagodás éve, legalábbis a január elején megjelenő, nagy éves horoszkóp olvasása közben ez az érzés lengedezett körbe. A változások ideje végül nem váratott sokáig magára, főképp, ami a munkahelyemet illette. Az előzőekben kb. angyalként lefestett főnököm úgy döntött, ami neki sok az tényleg sok, így felmondott. Ez, a szokásjog alapján, sajnos maga után vonta azt is, hogy a másodhegedűst – esetünkben engem – is leváltják. Elbocsájtani nem tudtak, ellenben megkezdődött először csak a szurkálódás, amolyan konyhai kis hegyes késsel, hátha magamtól észbe kapok és továbbállok. Természetesen ez is nagy szerepet játszott a felbátorodásomban a vizsgálatok iránt, na, de nem abból a fából faragtak engem, hogy csak úgy feladjam. Miután azonban konstatáltam, hogy a helyzet szar és egyben reménytelennek is tűnik, gondoltam a lehetőség még adott, a vizsgálatokon addig kéne túlesni.

Újabb konzultációs időpontot kértünk, és valami csoda folytán a következő hónapban fogadott is a doki. Szerencsére minden ideálisan alakult, mire mentünk, kezemben volt a szokásos laborvizsgálatok eredménye, így a friss adatok figyelembevételével tudtunk számot vetni, kalkulálni, majd megszülni „A” dátumot. Mivel erre már csak a következő ciklusban kerülhetett sor, egy szép tavaszi (3) napot választottunk április elején, majd két okból is megkezdődött az izgulás. Első sorban, hogy valami csoda történjen és addigra terhes legyek (ennek kb. annyi esélye volt, mint csokinyulat találni december 6-án a boltokban – néha megesik), illetve hogy időben megjöjjön és persze el is múljon, mire be kell feküdnöm. Kettőből egy bejött és mivel ezt a naplót írom, gondolhatjátok, hogy melyik (nem).

Szó, mi szó, eljött a csodás csütörtök délelőtt, 11-kor annak rendje és módja szerint megjelentünk a betegfelvételen, leadtam az addig már megcsináltatott vizsgálatok (EKG, vérkép) eredményeit, részletesen kikérdeztek, majd kaptam egy karszalagot és iránymutatást az osztály felé. Az eredetileg négy, de kis erőszakkal ötágyas szobában kaptam az erőszak tárgyát képező ötödik, szélső ágyat, ami mellett a 45 kilómmal is csak oldalazva fértem be a mosdókagylóhoz. Ahogy mindenki más is. Napjában fejenként néhányszor. Igen éjszaka is. Bár éppenséggel panaszra nincs túl sok okom, hiszen a két éjszakát, amit bent töltöttem, jóformán éberen virrasztottam végig.

Innentől csak az erősebb idegzetűeknek javaslom a folytatást, vagy olyanoknak, akik nem riadnak el, ha ilyet olvasnak. Gyanítom egy szüléshez képest persze ez sétagaloppnak minősül, de felkészülésnek nem volt utolsó.

Tehát ott tartottam, hogy az első éjszaka a hashajtók és beöntések – szám szerint kettő – okán éppen kétszer egy órát aludtam. Utólag már jót nevetek rajta, de ott akkor nem volt olyan mókás, ami hajnali 5 és 6 között esett meg velem. Az osztályt úgy alakították át a felújítások alatt, hogy két szomszédos szobának közös, két oldalról nyíló fürdőszobája (zuhanyzó, vécé) van, a folyosón a mosdókat megszüntették. Ennek az a vicces következménye, hogy ha a (kétszer) 5 fős szobákból valaki épp bent van, mese nincs, ki kell várni a sorodat. Azon az ominózus hajnalon is ez történt. Miután a műtéti előkészítő irányából, a lábacskáimat igen gyorsan szedegetve, szép csendben berontva a szobámba az ajtó résében megláttam, hogy ég a villany, és hallottam a zuhany hangját, konkrétan az ütő állt meg bennem. Kirongyoltam, kérdezem a nővérkét stílusosan, hogy ilyenkor ugyan mi a szart csináljak, amire lazán csak annyit válaszolt, hogy „várjak”, amíg végez. Gondoltam is szépen magamban, hogy remélem neked is lesz alkalmad „várni” hamarosan, de hát mit volt mit tenni... Egy keringőző párocska simán megirigyelhette volna azt a táncot, amit én ott lejtettem várakozás címén.

A reggel innentől már újfent várakozással telt, bár addigra úgy lefáradtam az alvás hiányától és a folyamatos izgalomtól, hogy mindegy volt, mi történik, csak essünk már túl rajta. Aztán egyszer csak érkezett a műtős fiú (meglett férfiember), jegygyűrű, szemüveg le, mondta kedvesen, hogy én, mint vakegér karoljak nyugodtan belé. A műtők előterében leültettek, hogy várjak kicsit. Én meg remegő kézzel-lábbal álldogáltam – üldögéljen az nyugodtan, akinek két anyja van – és a távolban kinéztem egy házat, csodaszép erkélymegoldással és komolyan azon gondolkoztam, hogy ha én most nem ébrednék fel többet, örülök, hogy ezt a házat láttam. Az elmélkedésemet ajtónyitás zavarta meg, kilépett egy igencsak fiatalnak mondható hapsi, aki megkérdezte, hogy kerülök ide, ő az osztályon keresett, be akart mutatkozni, megbeszélni, mi hogyan fog történni, mivelhogy ő műt. Nekem meg konkrétan leesett az állam, hogy fogadott orvos híján egy ilyen lelkiismeretes embert sikerült kifogni.

Néhány percet beszélgettünk, mindent elmondott gyorsan, bekísért a műtőbe, majd elment készülni. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor az a fokú tapintat, amit ott érzékeltetnek veled, rettenetesen sokat jelent, egy pillanatig sem éreztem magam zavarban, pedig eleinte igencsak tartottam tőle! Asztalra fel, megkaptam a branült, néhány jótanácsot az anesztes asszisztenstől. Komolyan mondom, ha ő nincs ott, lehet, hogy leszállok az asztalról és kijövök, mert a kezeim lerögzítése (egyikben branül, másikon vérnyomás és pulzus mérő) kissé megrémített. Olyannyira, hogy eleredtek a könnyeim is. Valószínűleg nem én voltam sem az első, sem az utolsó, akivel ez történt, mert asszisztens néni rögtön a helyzet magaslatán állt, azonnal hárította a bajt. Elkezdett beszélgetni velem, minden felmerülő hülye kérdésemre, amit már előtte kétszer feltettem, újra válaszolt. Aztán eljött az idő, elsőként kaptam egy lórúgásnyi nyugtatót. Apám, az jó cucc volt, mondtam is, hogy ez aztán igen, ilyen gyorsan még sosem kerültem a fekvős-forgós állapotba, pláne nem hányinger nélkül. Majd jött az altató és szép álmokat kívántak. Már jó előre fogadtunk férjemmel, hogy meddig bírom az altató mellett az ébrenlétet. Jelentem én veszettül küzdöttem, de legyőzött. Hiába koncentráltam a nagy sárga lámpára pont felettem, az álommanók kiütöttek.

Az ébredés sajnos már nem volt ilyen kellemes. Valószínűleg minden részletére nem emlékszem, de néhányra biztosan. Emlékszem, hogy hallottam hangokat, próbáltam levegőt venni, de nem ment. Ki akartam nyitni a szemem, de ez sem ment. Fel akartam emelni a kezem, hogy jelezzem, nem kapok levegőt, nem sikerült. Aztán képszakadás. Valószínűleg bepánikolhattam, mert a következő emlék, hogy az asszisztens néni törölgeti az arcom, és nyugtatgat, aztán megint semmi. Aztán érzem, hogy mozgunk és bőgök, mint egy kisgyerek. Egyszer megállítottam a műtős fiút, mondván, hogy ez nekem fáj kicsit, hadd húzzam fel a lábaimat. És csak sírtam tovább. Emlékszem, hogy vagy kétszer megkérdezte, hogy ennyire fáj-e, mert nagyon sírok. Mondtam, hogy nem, és nem is tudom, mire ez a nagy bömbölés, de csak nem tudtam abbahagyni. Mondanom sem kell, a frászt hoztam mindenkire.

Férjem már a társalgóban várt, amikor óriási vörös fejjel, krokodilkönnyekkel betoltak, aztán amikor a szobatársaim megláttak, ők is elmorzsoltak néhány könnycseppet ijedtükben. Aztán szép lassan megnyugodtam és felmelegedtem (iszonyatosan fáztam). Hogy mi volt a baj, a mai napig nem tudom megfogalmazni. Később megérkezett a műtétet végző orvos is, és elmondott mindent töviről hegyire. Az átjárhatósággal semmi gond, pipa, hurrá. Ámde, és itt jött életem leg(rosszabb)hosszabb három hónapját megalapozó ítélet: endometriózis, amelyet innen-onnan eltávolítottak. Nem a legrosszabb fokú, de azért ne is legyünk jó barátok, a teljes megszabaduláshoz szükség lesz három hónapnyi, úgynevezett GnRH kezelésre. Ezt már csak tetézte, amit eddig nem vettem észre a mozdulatlanságtól, hogy az oldalamba átmeneti díszként egy csinos csövet kaptam, mert ha már bekukucskáltak, akkor néhány méretes cisztától is megszabadítottak.

Igazából az altató mellékhatásaitól azokban az órákban olyannyira vacakul voltam, hogy tovább nem törődtem ezekkel a dolgokkal, gondoltam, hogy elsőre a nap hátralévő részét kéne valahogy túlélni. Az éppen dolgozó nappalos nővérke hozzáállását (nem csak hozzám, hanem a többi beteghez is) inkább nem is jellemezném. Talán az mindent elmond, hogy az első, aki megkérdezte, hogy érzem magam, sikerült-e felkelnem, az éjszakás váltó nővér volt. Erre előzetesen felkészülvén édesanyám mellettem töltötte a napját, ami nagy segítség volt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehezemre eshet egyáltalán felülni, az állásról már nem is beszélve. A koplalás és az altató együttesen elég lehengerlő hatással volt rám, mondhatni mikor végre sikerült összekoordinálni a kezeimet és a lábaimat a felálláshoz, a kis hasitasimmal együtt, na, pont akkor sikerült visszaájulni, szerencsére az ágyra.

Azt azért előre vetíteném bárkinek, aki most halálra rémült, hogy ez nem törvényszerű, a többi alkalommal, mikor altattak, egyszer sem voltam rosszul, még egy kósza kis hányinger sem környékezett meg.

Harmadnap szerencsésen hazamehettem, majd néhány napot még otthon pihengettem és az egy héttel későbbi varratszedés után mentem vissza dolgozni. A varratszedéstől egyébként nagyon féltem, de teljesen alaptalan volt, mint egy szúnyogcsípés, mire feleszméltem, már mindhárom kint volt. A leletekkel és javasolt kezeléssel a kezemben kellett visszabattyognom a meddőségi központba, ahol a doki megerősítette, valóban kell az a GnRH kezelés. A következő ciklus első napjaiban jelentkezzek az illetékes orvosnál, majd az első injekciótól számítva minden 4. héten.

A GnRH kezelés lényege, hogy egyfajta mesterséges klimaxot idéznek elő, ezáltal az endometriózis nem tud tovább fejlődni, fennmaradni, szépen elhal. Hátulütője, hogy ezalatt ugyebár teljesen leáll a hormonháztartás, tehát a teherbeesés lehetetlen. Ezt elfogadni, hogy ebben az időszakban még a reményt is elveszik tőlem, hát, elég szar volt... Dokitól megkérdeztem, mégis milyen mellékhatásokra számíthatok a kezelés alatt, mondta lazán, hogy pl. ilyen klimax jellegű hőhullámokra, de igazából nem lesz ez olyan komoly megpróbáltatás. Na, ja. Hogyne. Az első szuri után néhány órával rám tört a migrén, majd másnaptól jöttek a hőhullámok, az étvágytalanság, az alvászavar (inkább alvásképtelenség), de mind közül a legdurvább: a dühkitörések. Nem tudom, tapasztalt-e már valaki azt, amikor abszolúte nem tudod uralni az érzelmeid, egyik pillanatról a másikra elszáll az agyad, és a szitu esetenként sírásba, néha hisztibe, de legtöbbször ordításba torkollik. Na, hát ez ilyen, három hónapig, folyamatosan, minden nap, minden éjszaka.

A második injekció utáni hetekben mentünk nyaralni, mondván, reméljük ez az utolsó így kettesben, élvezzük ki minden percét. Ami azt illeti, én leginkább a szoba klímaberendezését élveztem, és végre jót aludtam. Mondjuk a férjem nem nagyon díjazta, hogy kb. 18 fokra hűtöttem le a szobát, de látva mennyei boldogságomat és reggeli kisimult arcomat, megenyhült. Az egyik legfurcsább mellékhatása a gyógyszernek ez az iszonyatos tűrőképtelenség volt a meleggel szemben. Én, aki az első tavaszi napsugártól az utolsó őszi jó időig levegőn vagyok, imádok napozni, imádom a forróságot – pláne végeláthatatlan vízzel vegyítve (leginkább valahova Hawaii környékére kellett volna születnem), nem bírtam öt percnél tovább kint, szinte az árnyékban. Ez mondjuk okozott néhány kellemetlen percet, mert eleinte küzdöttem veszettül, de miután néhányszor az ájulás kerülgetett, elfogadtam, hogy ez most sajnos ilyen.

Az utolsó injekció beadása után kerítettünk sort a hiszteroszkópiára, ami már nem volt nagy megrázkódtatás, és szerencsére csak egynapos beavatkozás. Korán bementünk, délelőtt megejtettük, késő délután az eredménnyel a kezemben hazaküldtek. A vizsgálat alatt altattak, a „de jó anyag” érzés itt is megvolt, aztán szépen szundikáltam kicsit, majd az ágyikómban ébredtem. A meddőségi klinikán az előzetesen megbeszélt időpontban újra találkoztunk a dokinkkal, végignézte a leleteim teljes palettáját, majd meghozta az ítéletet, lombik. Részletesen elmagyarázta, mi fog történni, melyik gyógyszert majd miért kell használnom, milyen köztes vizsgálatok, ellenőrzések lesznek, hogyan történik a petesejt-leszívás, a megtermékenyítés és végül a beültetés. Ezután már csak várnunk kellett. Kivárni, hogy az uccsó injekció utáni négy hét leteljen, majd a rákövetkező nap megkezdhessük a kezelést. Akkor azt gondoltam, hogy ilyen hosszú egy hetünk talán még sosem volt... Szóval néhány nap elteltével, a tavalyi nyár végén megkezdődött az őrült harc.

absz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?