2006 áprilisában találtam rá arra a cikkre, amelyben az akkor 81 éves Dr. Katona Ferenc professzor úrral beszélgetnek születésnapja alkalmából. Tudjon róla minél több ember, nagyon rászolgált erre! Neki és hasonlóan elhivatott, csodálatos emberekből álló csapatának hála, hogy a fejlődési rendellenségekkel született kicsikből – ha időben hozzájuk kerülnek – egészséges, ép felnőttek lesznek. A cikkből az világlik ki, hogy a negyedszázaddal ezelőtti – általam is megélt – helyzet annyiban változott, hogy az orvosok ma már leküzdve szakmai féltékenységüket (amikor anno tőlem a Schöpf-Méreis orvosnő megtudta, hová is hordom én a gyerekem, rövid úton kitessékelt a rendelésről. Ha én "azokhoz húzok", ugyebár, akkor semmi keresnivalónk náluk...) maguk küldik a kétségesnek ítélt eseteket oda. Már persze, ha ők is tudnak erről a lehetőségről. Oda irányítják tehát a csecsemőket, a Szent János Kórház részeként működő, óbudai Szent Margit Kórházban székelő Fejlődésneurológiai Osztályra és Szakrendelésre.

Ez a helyzet így már reményteljes, hiszen a legnagyobb versenyfutást professzor úr szerint is az idővel kell vívniuk. "Mi az a korán, ami még nem késő?" – ez a legfontosabb kérdésük. Mert bizony hónapok, sőt napok csúszásán emberi sorsok – gyerekeké, szülőké – minősége múlhat! 30 éve gyógyítanak ezen a hatékony módon, ezen elvek mentén. Nekem életre szóló élményem, hogy velük találkozhattam, akkor még a Svábhegyen. Ennek köszönhető, hogy mára szép, egészséges, vonzó fiatal férfi lett az akkori korababám: 186 cm, vállas, izmos, több sportágban jártas. És okos! Ha én 1982 nyarán nem tudok erről, talán minden egészen más lenne, de az fix, hogy nem ilyen derűs!

A fiam három hónapos korában került Dr. Katonáékhoz. Megmondták, hogy bizony utolsó percben jöttünk. Három napon át foglalkoztak vele: egyéni tornát állítottak neki össze, mint minden egyes kis páciensnek. És azt mondták, hogy ezt bizony egy évig, naponta hatszor félórát csinálni kell vele. Ha nem – figyelmeztettek –, akkor lehet, hogy nem lesz komoly gond, de lehet, hogy sose tud majd menni: minden felelősség az enyém.

De az egy kemény év meghozta az eredményét: állt, járt időben a fiam és nem azon a borzalmas, csak lábujjhegyre lépő módon, ahogy az ilyesfajta bajban szenvedők. Úszott sokáig, vízipólózott, ma is focizik, síel, pingpongozik, spinninggel, squashol, stb. ha ideje engedi a komoly meló+tanulás mellett. Az agyának is nagyon jót tett szerintem ez az edzés. Egészséges és gyönyörű, s ezt csak a professzor úrnak köszönhetjük!

Nagyon sok kisiklott életet láttunk, amíg oda jártunk. Az ország legtávolibb szegletéből is jöttek csak jöttek a kétségbeesett szülők, napokat utazva a beteg gyerekükkel. De senkit se utasítottak el. Viszont csodát ők sem tehettek, ha kifutottak a három hónapból; ha későn került eléjük a kölyök, akkor már csak tűzoltásra maradt lehetőség. Isten éltesse ezt a különleges embert, hogy legyen még ereje – mert hite az óriási van – továbbra is ezen munkálkodni a gondosan megválogatott csapatával! Én mindent nagyon köszönök nekik!

juszasz