Ez Amerika – ez volt a címe egy már sok-sok éve vetített filmnek, ahol számunkra riasztó jelenségeket is lehetett bőven látni. Amiről nemrég a Velvet is hírt adott, megint az „ez Amerika” jelenség viszolyogató oldalának tűnik – szívből remélem, Európában valamivel komolyabban veszik a gyermekvédelmet, bár erősen megrendült e hitem, mikor láttam, hogy tévés reality show-ban is szerepelhet kiskorú, nemhogy Európában, de Magyarországon is.
A mostanában elharapódzó konzervatívabb médiaszemlélet sok elemével nem értek ugyan egyet, de azt remélem, gyereket felhasználó valóságshow-k és kisribancnak öltöztetett kisgyerekek szerepeltetésével rendezett szépségversenyek most egy darabig talán nem lesznek, főleg nem széles nyilvánosság előtt. Amerikában a Velvet tudósítása alapján simán lehet „Toddlers és Tiaras” címmel olyan műsor, ahol négyéves kislányokat Dolly Partonnak öltöztetnek műmellell, kitömött popsival, parókával és vaskos sminkkel. A hülyeség ráadásul mintha öröklődne – Maddy anyja, Lindsay valaha szintén gyermekszépségverseny-modell volt gyerekkorában.
Beöltözni sok gyerek szeret, bár van, aki egy sima óvodai farsangon való szereplést is elutasít. A beöltözést kedvelők azonban általában maradnak a hercegnőnél, varázslónál, nyuszikánál, balerinánál, nagyobbak persze már elmehetnek a Harry Potter-Besenyő Zigóta-falusi kocsmatöltelék irányba is, de normális négyéves azt sem tudja, hogy néz ki Dolly Parton (megjegyzem, talán jobb is, egy vastagon kifestett műjelenség ebben a korban inkább taszító jelenség lehet). A dolog nyilvánvalóan az idióta szülő és az „iparág” felnőtt hiénáinak és vámszedőinek találmánya, utóbbiak aztán tényleg fütyülnek a gyerek lelkére és a fejlődésére gyakorolt káros hatásokra. Megint megkönnyebbülök, amikor arra gondolok, Magyarországon a „gyermekszépségversenyek” haszonlesői általában megelégszenek annyival, hogy a kiválasztott baleknak (aki a szülő, természetesen) megpróbálnak eladni egy „portfóliónak” becézett vaskos fotóalbumot, egy sorozat „profi” képet a gyerekről, amivel majd jól érvényesülhet, mint gyermek-fotómodell vagy akár mint online szépségversenyek alanya. És mintha kevesebben is lennének mostanában azok, akik utcán, nyilvános rendezvényen szólítják le a leendő áldozatokat, hátha párat be lehet palizni egy effélére.
Maddy Jackson története tehát egyelőre hálistennek amerikai perverziónak tűnik, megjegyzem, nemcsak a rendező, a szülő, a stylist a hunyó a történetben, hanem mindenki, akár én magam is, aki közönséget biztosít az efféle sztorikhoz, ahelyett, hogy sikítva a gyermekvédelmet hívná, kereslet nélkül ugyanis aligha lehetne kínálat, és az őrült anya magándilije maradna a dolog, ha mindenki undorral utasítaná el a bazári majomnak cicomázott gyereket a környezetében. Bár nem szívesen gondolkodom hagyományos férfi-nő sztereotípiákban, mégis felmerül a kérdés valahol bennem: nincs ezeknek a kölyköknek valami józan ésszel megáldott, határozott apja, aki keresztbefeküdne az efféle szépségipari kísérleteknek? Aki esetleg anyucinak ígérné be a csárdás pofont, ha imádott kislányának ruhájába műciciket tömköd? Vagy a dolog megbocsátható, mint szinte minden, ha pénzt lehet vele keresni?
Jó pénzért eladná a saját anyját is, tartja a régi magyar mondás. A modern kor túllépett ezen, saját anyánk nyilván nem elég kelendő a húspiacon, nem úgy páréves gyermekünk. A mondás azonban ez esetben is jól tükrözi, mit gondolok Maddy Jackson vagy Eden Wood szüleiről.
Vakmacska
