Néhány évvel ezelőtt úgy döntöttünk, szerencsét próbálunk Angliában. Én ugyan nem tudtam angolul, de azért nekivágtunk a kalandnak. Viszonylag gyorsan lett munkánk is. Másfél évet töltöttünk kinn, s bár nem tértünk haza degeszre tömött pénzeszsákokkal a hátunkon, felejthetetlen élményeket szereztünk.

Néha hazalátogattunk, először repülővel, aztán beszereztünk egy autót, egy Vauxhall Vectrát. (Ez az Opel ottani megfelelője.) Jobbkormányos volt, sebaj, a férjem hamar megszokta. Januárban ezzel indultunk neki a kb. 2000 km-es távnak Birminghamből. Ez volt eddigi leghosszabb, 31 órás autókázásunk, alvás nélkül. Viszontagságosra sikerült.

A férjem főnöke, Katrin nagyon megértő nő volt. Mivel tudta, hogy hajnalban indulunk, ezért estére még kitalált egy kis plusz melót. Így sikerült éjfélre ágyba vergődnünk. Háromkor mennünk kellett, mert jegyünk volt a kompra. Fáradtan indultunk, ami azért volt aggasztó, mert nekem akkor még nem volt jogosítványom, és végig a férjem vezetett. Hamar hozzászokott az autóhoz, a forgalmi rendhez is. Csak egyszer hibázott, pont maratoni hazautunk alatt. Még ki sem értünk Birminghamből, mikor elkaptunk egy taxit. Szerencsénk volt, mert az első lámpánknak csak a burkolata tört szét, az izzó ép maradt. A taxiból négy turbános – feltehetőleg valamely arab országból odaszármazott – férfi szállt ki. Apró sérülés lett a taxi lökhárítóján, nem baj, van biztosításunk. Mikor a férjem mondta nekik, hazakészülünk, kicsit megijedtek. Elkérték a biztosítási számot és az adatokat, és 60 fontot, amit persze nem kellett volna odaadni. Nem baj, csak menjünk már…

Én voltam a navigátor. Mivel nem volt GPS, ezért egy papír alapú, hagyományos térkép szolgált segítségül. Valahogy amúgy sem szimpatizálok a GPS-szel – Moha bácsival, ahogy ismerősök nevezik. Sokat beszél, néha butaságokat is, majdnem olyan, mint egy rossz anyós. Szóval én voltam a térképész, egész jól haladtunk, Doverig nem is történt semmi különös.

A kompon viszont már olyan fáradtak voltunk, hogy talán el is aludtunk volna, ha a hajó nem imbolyog. Sajnos az autónak volt pár apró hibája, amit addig és később sem sikerült maradéktalanul orvosolnunk. Szakadt kézifék-bowdennel kellett nekivágnunk az útnak, így a hajón a férjem két nagy faéket tett a kerekek alá. Bíztunk benne, hogy nem gurul el a hajó mozgásától, de azért sebességbe tette. Dunkerque nem volt túl messze. Úgy gondoltuk, 200-400 km-es etapokban tesszük meg az utat. Minden táv végén pihenő az aktuális benzinkútnál. Belgiumban azért volt egy apró kitérő, elnéztem egy lehajtót Liège mellett, így Theux-ben kötöttünk ki. Nagyon helyes kis település volt, leszámítva az utat szegélyező jobblétre szenderült rókákat. (Na, arra nem sikerült rájönnünk, hogyan kerültek oda.) Aachen, majd Köln következett, aztán Frankfurt, Nürnberg, Regensburg, Passau. Autópálya, végig keresztül Európán, viszonylag zavartalan út. Ausztriában jött az érdekesebb része. Az Alpokban – január lévén – elég hideg volt, kb. mínusz 20 fok. Az autó úgy döntött, a fűtést is szabotálja. (De legalább olcsó volt…)

Párásodni kezdett a szélvédő, úgyhogy le kellett húzni az ablakokat. Szóval vagy nem láttunk semmit, az autók lámpája elkenődött csík volt a szélvédőn, vagy megfagytunk. Valamire sikerült ebben a félig vak állapotban felhajtani, talán egy padka volt, ezért lehúzott ablakkal mentünk tovább. Mire Grazba értünk, már nem éreztük a lábunkat. Akkor úgy döntöttünk, keresünk egy szállodát. Akármit. Akárhol. Éjszaka volt, 2-3 óra körül. Sehol semmi. Valami motelbe becsöngettem, senki nem jött ki. Pedig – véletlenül – még a sétálóutcára is sikerült felhajtani. Jó, mindegy, menjünk haza. De előtte jött még a reptér. Bementem megkérdezni, hol találnék egy szállodát. Egy kedves hölgy elküldött minket a susnyásba, ahol szintén nem találtunk semmit, a város végén kívül.  Hát, akkor menjünk haza, mégis. Bár kb. másfél órát töltöttünk a céltalan autókázással, nem baj.

Valahol az autópálya végén van egy körforgalom. Egy icipici H betű jelzi, merre kell menni. Mivel nagyon fáradtak voltunk, és a tábla is kicsi volt, először Pozsony felé vettük az irányt. Aztán javítottunk. Innét már semmiség, hajnalodik, nemsokára otthon leszünk.

Bár eltereltek bennünket baleset miatt, az utak csontra fagytak, és a férjem olyan álmos volt, hogy kb. 20 km/órával mentünk, azért hazavergődtünk valahogy. Különös érzés volt megállni a házunk előtt. A repülő valahogy más, az olyan, mint egy teleportáló kapu. Belépsz, kiszállsz, és egy másik világban vagy. Még többször tettük meg ezt az utat, a végén már csak 21 órás volt. Akkor szinte olyan volt nekiindulni, mintha csak a szomszédba mennénk…

Juditty