Az előző posztomban arról meséltem, hogy hogyan boldogultam, illetve nem boldogultam az anyává válással és a gyerekneveléssel egy súlyos kezeletlen depresszió kellős közepén. Most onnan folytatnám, hogy mi történt az után, hogy egyenesbe jöttem az első fiam születése után.
A gyerek egyéves korára nagyjából rendbe raktam magam, vagyis az antidepresszáns rendbe tett. Meglehetősen (és az elkövetkezendők fényében talán túlságosan) magabiztosan nevelgettem a kicsit, akár már segítség nélkül is elboldogultam vele. Ez másnak nem nagy szó, tudom, de nekem az, hogy JÓL VOLTAM, stabil voltam, normális voltam, mindennél többet jelentett.
Eleve két gyereket terveztünk a férjemmel, és lassan el kellett döntenem, hogy visszamegyek-e a munkahelyemre, vagy készítünk egy tesót a nagyfiúnak. Több oka is volt annak, hogy az újabb gyerek vállalása mellett döntöttünk. Eredetileg legkésőbb kétéves korában visszamentem volna dolgozni, nagyon vártak is vissza. De ekkor kezdtem már-már élvezni a babázást, arra jutottam, hogy inkább maradnék még a fiammal itthon, akár terhesen – mintegy kompenzálva az első néhány „elmulasztott” hónap miatt. Belevágtunk, mert JÓL VOLTAM.
Szépen abbahagytam a fogamzásgátlót, amit a szülés utáni első ciklusomtól kezdve szedtem, és a szokásos módon a második hónapra már megint terhes voltam. (Az első baba is ilyen könnyen összejött – ezt akkor inkább szerencsének tulajdonítottam, de így már tagadhatatlan, hogy erősen termékeny pár vagyunk.)
Lényegében problémamentes terhesség volt, ugyanúgy, mint az első. Azzal a különbséggel, hogy terhesen dolgozni sokkal egyszerűbb volt, mint egy 1-1,5 éves iszonyúan pörgős gyereket adjusztálni. Ezzel együtt az elviselhetőség keretein belül telt még az utolsó trimeszter is. Mivel végig szedtem a gyógyszerem, lényegében nem voltak depressziós tüneteim, csak pár kisebb kiborulás, ami lehetett a terhesség standard következménye is. DE ÉN MÉG MINDIG JÓL VOLTAM.
Tavaly év végén született meg a második kisfiam, ugyanolyan piszkos nehezen és lassan, mint a bátyja. Hazavittük, kínlódtunk az első pár hétben, hasfájós volt, meg még ott volt a nagy is, szóval nem volt könnyű. DE ÉN MÉG MINDIG JÓL VOLTAM, és áldottam minden gyógyszerész és orvos nevét érte.
Hathetes kontrollon – minden rendben van, anyuka – megkértem az orvost, hogy írja fel a szokásos fogamzásgátlómat, mert a potenciális szaporodási rátánk fényében egy pillanatig sem akartam kockáztatni, hogy esetleg megint terhes leszek, mert az ilyen időzítéssel még egy normálisnak is sok lett volna. Az orvos – aki amúgy tökéletesen ismerte a pszichés kondíciómat – hümmögött, aztán közölte, hogy ez a fogamzásgátló már elég elavult, ír nekem egy sokkal korszerűbbet, kevesebb mellékhatással. OK, mondtam, mert mit mondjak erre, biztos tudja, ért hozzá. A következő ciklussal elkezdtem szedni. ÉS EZ VOLT AZ UTOLSÓ NÉHÁNY NAP, AMIKOR MÉG JÓL VOLTAM.
Először nem is tűnt fel. Egyszerűen gyakrabban lettem ideges, gyorsabban fáradtam. A kicsi hasfájása elmúlt, kifejezetten nyugis, mosolygós baba lett, én mégse éreztem könnyebbnek az életet. Sőt, egyre nehezebbnek. A nagyfiú szokásos húzásain (felmászik, összetöri, eldugja, kidobja az ablakon, összetépi, összefirkálja, megint felmászik és közben sikít, és magára ken egy doboz Sudocremet) már nem tudtam nevetni, hanem kiabáltam. Csapkodtam. Ha jött segítség, és végre békén hagytak a gyerekek, akkor azonnal lefeküdtem aludni. Aztán már nem tudtam aludni. Olyankor is csak dühöngtem, remegtem és sírtam.
2-3 hónap telt így el, és látszott, hogy ez nem átmeneti állapot. A végére már tehetetlen dühömben önmagamat ütöttem, karmoltam, és arról fantáziáltam, hogy felvágom az ereimet, vagy kiugrom az ablakon. A férjem az erkélyen álló szék tetejéről szedett le, amikor eldöntöttem, hogy keresek egy orvost.
(Persze, majd jönnek a kommentek, hogy hamarabb kellett volna észbe kapni, miért nem vette észre a család, miért nem vittek kórházba, stb. Nem olyan könnyű. Amiatt, hogy szedtem az antidepresszánsom, mindenki úgy gondolta, hogy ez nem a betegségem tünete, hanem túlterheltség, fáradtság, front, hiszti, mittudomén.)
A korábbi orvosomhoz nem akartam visszamenni, mert nem volt túl nagy segítség első alkalommal sem, az ismerősöktől nem tudtam megbízható nevet szerezni, úgyhogy az Interneten kerestem magamnak magánpszichiátert, hátha az elkötelezettebb lesz. Nem picit volt szürreális, hogy budapesti pszichiátereket guglizok zokogva, miközben a nagygyerek a másik monitoron Bogyó és Babócát bámul, a kicsi meg gyanakodva néz az ölemből a cumisüvege mögül.
Találtam, elmentem hozzá. Látja, szarul vagyok, kevés a gyógyszer, váltsunk másikra. Ehhez le kell állni a jelenlegivel. Jó, nyilván, ő tudja, hiszen orvos, ért hozzá. Egy hét múlva találkoztunk, egy frankó emberi roncs voltam a gyógyszermegvonástól, kb. emeljétek köbre az erkélyen álló széket. Az ülés első 30 percében a földön fekve zokogtam. Kicsit tehetetlenül állt felettem, hogy ő nem gondoltam, hogy én ennyire beteg vagyok. (Persze, honnan is tudhatta volna, elvégre mindent elmondtam neki, és ő egy szakember.) Azonnal menjek kórházba, nem biztonságos otthon lennem, ott beállítanak egy új gyógyszerre.
Na, szuper, most már papírom lesz róla, hogy elmebeteg vagyok. Elosztom a gyerekeket a nagymamák közt (az anyósom úgy néz rám, mint aki vissza se akarja majd adni). Befekszem, nem volt alaptalan a rettegésem, nagyon beteg emberek vannak bent, a nagy része demenciás és bekakál, mások le vannak szedálva és nyáladzanak, meg egy halom remegő kezű függő. Jesszusom, én is ilyen vagyok?
A második napon referálásra hívnak, az egész osztály orvosai előtt aláz meg totálisan az osztályvezető főorvos. Poénkodik a nevemen, kötözködik, provokál, néha összenevet a kollegákkal valami belső poénon, én meg csak nézek rá, hogy ez ugye kandi kamera. Mint oviban az agresszív dadus, ha a szegény gyerek bepisil a délutáni alvás közben. Addig szekál, amíg összeomlok, elvörösödök, sírni kezdek. Ekkor kiküld.
A szobámban szépen összepakolok, és a vizit után közlöm, hogy hazamegyek. Magamtól jöttem, nyilván kiengednek. Egy hét múlva jöjjek vissza kontrollra, szedjem otthon az úgy bogyót, addig szedik utánam a pénzt, mintha bent feküdnék. Ígérjem meg, hogy addig nem leszek öngyilkos.
Az otthon töltött egy hét alatt (család továbbra is tehermentesít) megpróbálom megérteni, hogy mi a frásztól vagyok ilyen rosszul, mi történhetett. És akkor bevillan. A fogamzásgátló. Az a kurva korszerű új fogamzásgátló. Azóta vagyok rosszul.
Felhívom a magánpszichiátert, mit gondol, lehet-e ettől. Ja igen. Hát pszichiátriai betegeknek nem is szoktunk hormonális fogamzásgátlót javasolni. KIRÁLY. Felhívom a magánnőgyógyászt. Hát, ezt nem lehetett előre tudni, ha így áll a dolog, hagyjam abba, szóljak, ha kérek majd spirált. KIRÁÁÁÁLY. (Apa, esőkabát, annál a havi két alkalomnál úgyis mit számít.)
Rohamosan kezdek jobban lenni, egyik orvosnak sincs fingja se róla, hogy a fogamzásgátló elhagyásától, az új gyógyszertől, vagy mitől.
Háháááá, az új tanulság, hogy a gyógyszerek meg az orvosok néha megmentik az életem, mint az első terhességem után, néha meg tökéletesen elbasszák, mint a másodiknál.
Most itt tartunk. Emellett járok egy jófej pszichológusnőhöz, aki szerint egy picit dolgozhatnánk az anyasághoz való viszonyomon. Tök jó, heti egyszer kibeszélem azokat a dolgokat, amit nem tudok elmondani otthon senkinek, és senki sem mondja, hogy elmebeteg vagyok, meg hisztérikus, meg szar anya, és a kitör belőlem a sírás, senkinek nem lendül a keze, és nem izélget, hogy szedjem már össze magam.
A gyógyulás lassú. Most már nem naponta borulok ki, hanem csak kéthetente. Remélem, majd ennél is ritkábban. A széket azért behoztam az erkélyről inkább.
boruska
