2010. január kilencedikén született a kislányom, erről szeretnék írni. Egyik este felültem az ágyban, és arra gondoltam, terhes vagyok. Nem szóltam semmit a férjemnek, csak vettem egy tesztet másnap. A munkahelyi mosdóban "kitöltöttem", míg vártam az eredményt sok minden átcikázott az agyamon. Tényleg akarom, hogy két csík legyen? Mit fog szólni a főnököm, mit fog szólni anyám, mit fog szólni a férjem? És mit fogok szólni én?

Aztán odanéztem, egy csík, nagyon csalódott voltam, meg azt is gondoltam,  hülyeség, hogy négy nap késés után már tesztelek. Becsomagoltam, megmostam a kezem, és mielőtt kidobtam volna, megint ránéztem: halványan ott derengett a csík párja. Tiszta libabőrös lettem, még a fejem teteje is, és úgy vigyorogtam, mint egy idióta. Felhívtam az apajelöltet: - Szia, kicsim, mondjad! - Szia, terhes vagyok! Csend. Majd megkérdezte:- Boldog vagy? Mondom: - Nagyon. Erre ő: - Akkor én is.

Ezután elég csendes kismamás időszak következett, nem voltam rosszul, csak egyszer. A megszokott nőgyógyászomhoz jártam, akitől megkérdeztem, vállalná-e, hogy nála szüljek. Azt mondta nagyon szívesen tenné, de a szülés várható időpontja körüli három hétben síelni megy a családjával, így nem tud mit mondani, sose biztos, mikor jön a baba. Akkor az lesz, hogy bemegyek a kórházba és az ügyeletesnél fogok szülni. Január 25-re voltam kiírva, de már karácsony környékén szívesen megszültem volna. Hatalmas, de tényleg óriási hasam volt, mindenem vizesedett, fájt itt is, ott is, a kádba be- és kimászás extrém sport volt akkoriban számomra. Még röhögtem is Tünde egyik zuhanyzós bejegyzésén, mert hasonlóan éreztem én is magam, már felügyelet nélkül tisztálkodni se tudok! ÁÁÁÁÁÁÁ! Aztán egy péntek este nem tudtam elaludni, megvártam a férjem a munkából, volt vagy éjfél, mire hazaért, mondtam neki, olyan furán érzem magam, de nem tudtam elmagyarázni, mi van. Aztán nagy nehezen elaludtam. Majd arra ébredtem,úgy kilenc óra lehetett,hogy valami pukkan egyet, és csupa víz lett az ágy. Elment a víz, elment a víííííz! A férjem sehol, kiszólok: - Kicsim! Semmi. Megint: - Kicsim! - Mi van? - Be tudnál jönni? - Minek? - Gyere már be!

Bejön kómás fejjel, pont előttem ébredt, mutatom neki a foltot az ágyon, és azt mondom: - Ma meglátjuk a babánkat! Nagyon-nagyon be voltam tojva, mi lesz ezután. Aztán a férjem hirtelen elkezdett vezényelni: - Kimész zuhanyozni, leviszem a csomagot a kocsiba, kell belőle valami? - Nem. - Én felöltözöm, megszárítod a hajad, csak a papírokat fogjad, a többit hozom én, oké? - Oké. Zuhanyzás közben azon gondolkodtam, miért is nem borotváltam le a lábam tegnap este, majd kit érdekel, ma szülni fogok, nem első bálozni, de akkor is! A férjem kiszedett a kádból, segített öltözni, de előtte leküldtem a kocsihoz, mert a levitt csomagban volt a betét.

Nem sokkal később beértünk. Szent István kórház szülészet. Ki van írva, hogy az influenzajárvány miatt látogatni tilos! Jaj, de most be kell jönnöd, legfeljebb elküldenek, de most nem hagyhatsz itt. Oké, menjünk fel. Odafent egy szimpatikus, de nem túl lelkes szülésznő megvizsgál, még nincs nyitva a méhszáj, fájás van? - Nincs. – Jó, öltözzön át a papírjait kérném. Aha, azokat otthon hagytam, a férjemet hazaküldöm érte. Ekkor tíz óra lehetett. Az alternatív szülőszobát kaptuk, amiben kád, bordásfal, mászókötél, meg egy olyan kemény faágy volt, hogy nem bírtam sokáig rajta feküdni. Inkább egy műanyag széken vajúdtam. Hallgattam, hogyan jönnek az újabb kismamák, hogyan sírnak fel a babák, legalább négyen megszültek, míg én még mindig csak kétujjnyira voltam kitágulva. Akkor már voltak fájásaim, nézték ctg-n, kétóránként. Nagyon furcsán telt az idő, hol felgyorsult, hol lelassult, egyszer csak este hat lett, akkor már kétpercenként jöttek a fájások, egyre erősebben. Ekkor átmentünk egy hagyományos szülőszobába, meg ne kérdezzétek, kiről nevezték el, mert nem tudom, csak azt, hogy ott mindegyiket elnevezték valakiről. Azt mondta a szülésznő, aki már egy másik volt, hogy szépen tágulok, van értelme a fájásnak, nyugodjak meg, és ha érzem, hogy nyomnom kell, nyomhatok kicsiket. Szóljak, ha úgy érzem, kakilni kell.

Álltam az ágy mellett, a lábam alá terített valami lepedőfélét, hogy erre mehet vizelet, széklet, és próbáltam azt csinálni, amit mondott, a férjem velem szemben állt és beszélt hozzám, segített a légzésben, fogta a kezemet. Bejött a szülésznő, kissé pirulva közöltem vele, hogy  folyamatosan kakilnom kell és ennek eredménye is lett. Komolyan zavarban voltam emiatt. De csak mosolygott és feltakarított, majd felsegített az ágyra és megvizsgált, majd a baba szívhangját is megnézte: ott mindent rendben talált. Nekem bekötötte a  fájássegítőt, amiről azt  mondta, hogy kb. negyedóra múlva kezd hatni, meg magyarázott, hogyan nyomjak, én meg kínlódtam, mert akkor már összeértek a fájások és szinte azonnal olyan erősek lettek, hogy majdnem elküldtem a francba a negyedórával együtt. Ennél borzalmasabb, kegyetlenebb fájdalomban még nem volt részem, csapdába esett állatnak éreztem magam, csak szorongattam a férjem kezét, beszélt hozzám, de hogy mit, azt nem tudom. Csak arra tudtam gondolni, hogy ki akarok szabadulni, legyen már vége.

Bejött az orvosom, ez kb. este kilenckor lehetett, bemutatkozott, megvizsgált, szólt, hogy nyomjak, ha jön a fájás. Nyomtam, a férjem segített, hátulról tartotta a testem, de nagyon nehezen ment. Ekkor látták, hogy esik a baba szívhangja, kiküldték a férjemet és szóltak, hogy vákuumra lesz szükség, de előtte kis metszést kell csinálni. Igazság szerint nem érdekelt már semmi, csak azt láttam, hogy jó sokan lettek a szobában, az orvosom felrakta a vákuumot, egy másik felállt mellém az ágyhoz és egyre csak kérdezte: anyuka, jön a fájás, anyuka jön a fájás? Csak annyit nyöszörögtem, hogy nem tudom, nem tudom. Aztán csak jött, én nyomtam, mellettem az orvos nyomta a hasamat, a szülésznő fogta a lábamat, a másik orvos meg gondolom a vákuumot. Nem láttam, mert rám parancsoltak, hogy szem becsuk, száj összeszorít, és nyomjon!

Ahogyan csak tudtam, én nyomtam, az utolsó erőmmel, kellett vagy négyszer, mire kicsúszott. Akkor megszűnt minden fájdalom és csak aludni akartam. Valami furcsa hangot hallottam, mintha egy kiskutya morgott volna a lábamnál, de mire felfogtam, hogy az a gyerekem volt, már ki is vitték. Nem is bántam, vigyék minél messzebbre, vissza se hozzák! Aludni akarok! Nagyon-nagyon reszkettem, mikor bejött a férjem, kértem, hogy hozzon egy zoknit, mert fázom. Hozott, majd kotorászott még valamit a táskában és kiment. Hova megy, miért hagy itt? Közben varrtak, ami nem fájt, csak időnként kellemetlen volt. Nem is értem, hogy tudott összevarrni, annyira reszkettem. Jó sokáig tartott, mert a vágáson kívül szét is repedtem, azt is be kellett stoppolni.

Visszajött a férjem, karján egy baba, megnéztem: Jé, tisztára olyan, mint a sógorom!-gondoltam, de csak annyit mondtam: - De kis csúf vagy! - nem kis derültséget okozva a szobában. Majd megkérdezték, hogy meg akarom-e fogni, azt mondtam, annyira reszketek, hogy nem merem, mert leesik. Hazudtam: nem is akartam, rá sem bírtam nézni, pedig tudtam, hogy semmiről sem tehet. Azt mondták, 3860 gramm, 57 cm, szép nagy kislány, pedig három héttel korábban érkezett, majd megkérdezték, hogy hívják, fogalmam sem volt, pedig már megvolt a neve egy hónapja. Aztán két óra pihenő után levittek az osztályra. A liftben volt egy tükör, belenéztem és egy baromi ronda sápadt, karikás szemű kísértet nézett vissza rám. Brrr, nem is bámultam sokáig.

Éjjel három órakor bejött a csecsemős nővér, hozott egy babát, nem az enyém volt. Kérdeztem: vele mi van, nagyon sír? - Nem sír, alszik, behozzam? - Nem, hadd aludjon. Mikor kifelé ment, utána szóltam: - Behozná mégis? Mikor visszajöttek, elmondta, hogy kakilt a gyerek, most tisztába van téve, reggel megmutatnak mindent. Majd a mellemre tette, kicsit fájt, de nem volt vészes. Ekkor néztem, hogy nem is olyan csúf ez a gyerek, sőt egész szépre sikeredett. De majd csak jóval később, úgy egy hónap múlva jött el a nagy anyai érzés,hogy ez a gyerek az enyém,belőlünk van és a legszebb a világon.

Békapofa