2011. április 25. húsvéthétfő

 

3.00: fájásokra ébredek

Nem gondoltam semmi komolyra, mert már napok óta voltak jóslófájásaim, és napok óta éreztem, hogy tágulok, tehát azt gondoltam, hogy ez is egy olyasmi érzés lehet.

 

4.30: szólok a férjemnek, és elkezdem méregetni is az eltelt időt az összehúzódások között

Kb. tízperces fájásaim lehettek, amikor beültem a kádba. Ott enyhültek valamelyest, de nem múltak el. Ekkor mondtam először a páromnak, hogy szerintem szülünk. Felkelt és reggelizni kezdett, én meg elmentem hányni. Na ekkor már biztosan tudtam, hogy ebből ma szülés lesz. Érdekes, hogy nem pánikoltunk. Tök nyugodtan mászkáltunk a lakásban, próbáltam befejezni a kórházi táska összerakását.

6.30: hívom Gabit, a szülésznőnket

Ő közölte, hogy még feküdjek vissza az ágyba, és egy óra múlva hívjam. Visszafeküdtünk a férjemmel. Amikor jött a fájás átölelt és együtt lélegeztünk, amúgy próbáltunk aludni még egy kicsit.

7.30: újabb telefon a szülésznőnek

Ő ismét visszaküldött az ágyba, és amikor mondtam neki, hogy nem túl rendszersek a fájások (5 és 10 perc közöttiek voltak), akkor annyit kért, hogy az összehúzódások hosszát mérjem. Ekkor már egy közepesen erős alapfájdalmat is éreztem, így nehéz volt megállapítani, hogy mi a valódi összehúzódás.

 

8.30: megint hívom Gabit

Ezúttal a kádba küldött 45 percre, és mondta, hogy ha kijöttem a vízből, akkor menjünk be a klinikára. Akkor még kicsit korainak gondoltam a dolgot, ám ahogy felkeltem az ágyból és járkálni kezdtem meg a vizet csinálni, beerősödtek a fájások. A kádban megint jobb volt, de nem múltak el. A következő utasítás az volt, hogy fél óra múlva legyünk ott Gabinál (mert mi vittük be magunkkal a szülészetre). A táska kész volt, próbáltam agyalni, hogy mit vegyek fel (mintha ez olyan fontos lett volna) és közben egyre többször meg kellett állnom, mert jöttek a fájások. Olyankor kiabáltam a páromnak, ő jött, átölelt, vettük a levegőt, fájás elmúlt, mentem tovább.

9.40: indulás

Végre beültünk a kocsiba, amikor kiderült, hogy még tankolni kell. Sebaj úgysincs papírzsepim és szőlőcukrom, legalább veszünk azt is. Drága férjem a benzinkútnál előrekérezkedett a sorban, de csak a benzint fizette ki, amire kértem, azt nem hozott. Futás vissza. Itt még tudtam mosolyogni. Felvettük Gabit, aki közölte, hogy cigit kell vennie, úgyhogy álljunk meg egy benzinkútnál. Ekkor hangosan nyögve az órára néztem és közöltem, hogy basszus, ötperces fájásaim vannak és ő még cigit akar venni? Naná, sőt közölte, hogy elmehetnénk még ralizni kicsit, attól haladna előre a szülés. Na, ezen már nem röhögtem.

10.00: beérünk a klinikára

A páromat a várószobában ültette le a szülésznőm, engem pedig elküldött átöltözni. Ekkor tört rám először a pánik. Egyedül voltam egy pici vizsgálóban és vártam a sorsom, nem tudtam mire számíthatok. Folyamatosak voltak a fájások, és ezúttal egyedül kellett átvészelnem őket. Itt éreztem először és talán utoljára, hogy félek. Utólag már tudom, hogy az egyedüllét miatt voltak negatív gondolataim. Aztán jött Gabi és mondta, hogy megvizsgálnak. Az alternatív szobába pakoltunk, és ott vizsgált meg az ügyeletes orvos is: kétujjnyi kifejtett méhszáj – állapította meg. Megkérdezte, hogy kérek-e majd epidurális érzéstelenítést, a nemleges válaszra egy olyasmi fintort láttam az arcán, hogy: fog maga még másképp dönteni.

10.15: a szülésznőm az alternatív szoba miatt javasolja a beöntést.

Mivel mindenben hallgattam rá, így nem tiltakoztam. Hát ez volt a legrosszabb élmény az egész szülés alatt. Ismét egyedül voltam és úgy ültem a vécén, hogy közben jöttek a fájások, és még hánynom is kellett. Persze mondta Gabi, hogy sétáljak el oda, ahol a férjem vár és vissza, de ki meri egy beöntés után megkockáztatni, hogy kimegy a folyosóra?

11.00: bemegyünk a szülőszobára.

A földön térdelve az ágyra támaszkodva aláírtam papírokat. Nem igazán tudtam, mit írok alá, de megint csak bíztam Gabiban. Ő azt mondta, írhatom, így nem ellenkeztem. Itt már a párom is csatlakozott hozzánk végre, nagyon szép kék ruhát kapott. Ekkor már nem néztem az órát, csak azt éreztem, hogy sűrűn jönnek a fájások és erősek. Gabi megnézte a kisfiam szívhangját, én meg közben elfeküdtem a franciaágyon, ekkor már úgy éreztem, csak ez esik jól.

11.30: megérkezik az orvosom.

A doki megvizsgált ott a franciaágyon, közölte, hogy szépen halad a szülés: a méhszáj 3 ujjnyira nyitva van és burkot fog repeszteni. Szerencsére ehhez sem kellett felkelnem. Tudtam, mi következik, mert olvastam erről már korábban. Próbáltam nem odanézni, amikor a kezébe adták a hosszú tűt, ám semmit nem éreztem. A magzatvíz sajnos zöld volt – a férjem látta is, és utólag mesélte, hogy nagyon csúnyán nézett ki. Ha a gyerek belekakil a vízbe, az bizony komplikációnak számít, így kemény fél óra ottlét után sajnos el kellett hagynunk az alternatív szobát, és át kellett mennünk a szomszédos „hagyományos” szülőszobába. Ez annyiban különbözött, hogy kisebb volt és nem volt benne franciaágy. A mekóniumos víz miatt a dokim szerette volna minél előbb kinn látni a gyereket, így közölte, hogy szükség lesz oxitocin infúzióra is. Láttam a szülésznőm arcán, hogy vége a terveinknek. Konkrétan úgy éreztem, hogy aggódik, hogy a hagyományos szobában nem lesz lehetőségem úgy vajúdni és szülni, ahogy terveztük, de én nem estem kétségbe. Sőt! Bevallom, őszintén örültem annak, hogy felgyorsulnak kicsit az események.

12.00: bekötik az infúziót és rám teszik a magzatiszívhang-mérőt

Szerencsére mindegyik zsinór elég hosszú volt ahhoz, hogy ne kelljen az ágyon feküdnöm, Gabi áthozta a labdát és azon vajúdtam tovább. Itt már nem nagyon beszélgettünk semmiről, csak ha szomjas voltam, inni kértem, illetve szóltam, amikor jött egy-egy fájás. Az oxitocinnak köszönhetően szépen besűrűsödtek, de nem emlékszem, hogy mennyi idő telt el egy-egy összehúzódás között. A párom szerint ahogy megkaptam az oxitocint, azonnal egyperces fájásaim lettek. A szomjúságon kívül még hányingerem volt többször, de szerencsére megmaradt csak ingernek.

12.30: újabb vizsgálat következik

Már négyujjnyira kitágultam, így lassan számíthattunk a tolófájásokra. Gabi megkérdezte az orvosomat, hogy áthozhatja-e a szülőszéket, szerencsére igent mondott, így ott folytathattuk a vajúdást. Itt volt a „legkényelmesebb”, és éreztem, hogy a fiam halad kifelé, húzza lefelé a gravitáció. Két fájás között Gabi olajozta a gátam, hát mit mondjak, nem örültem neki, mert az sem volt éppen kellemes érzés. A fájásokat a férjem nyakába kapaszkodva a légzésre figyelve próbáltam átvészelni.

12.45: a szülőszéken érzem az első tolófájásokat

Amikor jeleztem, hogy jön a fájás, Gabi mondta, hogy nyomhatok, ismét éreztem, hogy haladunk. Aztán fel kellett feküdnöm a szülőágyra. Ekkor egy kicsit úgy éreztem, hogy lelassult a szülés, fekve sokkal nehezebb volt nyomni is, a combomat se tudtam elsőre felhúzni. Kiderült, hogy tele van a hólyagom, ez is akadályozott. Szerettem volna magamtól pisilni, meg is próbáltuk, de azt hiszem, kicsit túlvállaltam magam, így Gabi gyorsan megkatéterezett. Aztán kérték, hogy forduljak oldalra, próbáljak úgy nyomni, majd megállapították, hogy még visszaülhetnék a szülőszékre, ha van kedvem. Volt kedvem, és abban bíztam, hogy ott majd újra elindulnak a dolgok. Gabi ekkor azt mondta, szerinte kettőre meglesz a baba, az órára néztem, és láttam, hogy addig még egy óra vissza van, úgy érzem, nem bírok ki még annyit.

13.00: újra felküldenek az ágyra, és innentől felgyorsulnak az események

Bevallom, itt már nem emlékszem a dolgok pontos sorrendjére, és sok minden ki is esett az emlékezetemből. Például: a párom szerint az orvosom megkérdezte, hogy kérek-e kéjgázt, és én nemmel válaszoltam. Én se a kérdésre, se a válaszra nem emlékszem. Elképzelhető, hogy itt már az időpontokra sem emlékszem pontosan, de nagyjából így volt. Szóval a finisbe értünk, nyomnom kellett, még az orvosom is próbálta olajozni és védeni a gátamat, de hamar kiderült, hogy elkerülhetetlen a gátmetszés. Semmit sem éreztem belőle, utólag mesélte a szülésznőm, hogy kaptam egy injekciót, a vágásnál és a varrásnál is. Azt tudom, hogy a doki szinte elnézést kért és mondta, hogy muszáj, mert nagy a gyerek. Aztán a szívhangmérő is sípolni kezdett, de nem volt időnk megijedni se, mert hamar abbahagyta, nyugtattak minket, hogy túlérzékeny a műszer. (Utólag ezt is pontosította a szülésznő. Leesett a gyerek szívhangja, de a szülésnek ebben a szakaszában ez normális, így senki nem pánikolt.) Hiába nyomtam, ahogy bírtam, a kisfiam mindig visszacsúszott, így behívták az ügyeletes dokit – aki történetesen testépítő –, hogy segítsen. És aztán iszonyatosan felpörögtek az események, és hirtelen sokan lettek a szobában, szegény férjem nem is fért a közelembe, csak a kezemet tudta simogatni. Én addigra már elég önkívületi állapotban voltam. Arra emlékszem, hogy el kellett tolnom magam az ágy végében lévő fém rúdba kapaszkodva, illetve a fülemben cseng a szülésznőm hangja:

– Nyomd el a doktor kezét (a hasamon próbált ellentartani).

Aztán a testépítő doki:

– Ez az, gyerünk, most levegőcsere.

Közben a párom:

– Csukd be a szemed, nyisd ki a szád!

Aztán a dokim:

– Már látom a haját, ez az, nyomjon, nagyon jó, nagyon jó!

– Még két nyomás és kinn van!

 

13.26: megszületik Szabolcs

És igaza lett, abba a két nyomásba mindent beleadtam és egyszer csak éreztem, hogy huss, kicsusszan a fiam. Kinyitottam a szemem és azt láttam, hogy eltűnt a hasam, és eltűnt a gyerekem is a képből, mert letették a lábamhoz és dolgoztak rajta. Elég hamar felsírt és én csak azt kérdezgettem, hogy: Jól van? Jól van? Aztán a férjemtől, hogy: Milyen? Milyen?

Valahogy örökkévalóságnak tűnt, amíg az újdonsült apa elvágta a köldökzsinórt – pedig a szülésznőm még sürgette is, hogy vágja már –, és odarakták rám a magzatmázas üvöltő gyönyörűséget. Még mindig érzem a szagát, és soha, de soha nem felejtem el azt a boldogságot és megkönnyebülést, amit akkor éreztem.

Egy picit ismerkedtünk, gyönyörködtünk benne, aztán már vitték is el. A páromnak mondtam, hogy menjen vele, vigyázzon rá. Én még mindig eufóriában csak azt hajtogattam, hogy: „Te jó ég, nem hiszem el, hogy megszültem egy gyereket!” És azt hogy: „Hát ez nagyon jó volt, azt hittem, sokkal nehezebb lesz.” Az orvosom is megdicsért, azt mondta, nagyon szép szülés volt és megígértette velem, hogy még szülök legalább kettőt, rögtön rávágtam, hogy akár holnap!

A varrásból és egyéb „mókából” szinte semmit nem éreztem, alig vártam, hogy hozzák vissza a babámat. Közben hallottam, hogy közlik a méreteit: 3420 gramm és 54 cm. Aztán láttam a gyerekem apját ahogy az ajtóban áll, fogja a bepólyált kis csomagot és folynak a könnyei. Én ott még nem sírtam, csak vigyorogni tudtam, de azért ez a jelenet eléggé megható volt. Kértem, hogy jöjjenek be, szerettem volna inkább rájuk és nem a lábam közt matatókra koncentrálni. Miután összevarrtak, még egy órát hármasban lehettünk, előtte Gabi még segített mellre tenni Szabolcsot. Először picit bénázott, de aztán egyszer csak éreztem, hogy beindult a kis szívógép. Fantasztikus érzés volt. Csináltunk még pár fotót és aztán jött egy nem túl kedves csecsemős nővér és közölte, hogy ő most elviszi a gyereket. Még szerettük volna elmondani a fiunknak, hogy ne féljen most elviszik és megvizsgálják – meg a jó ég tudja mit csinálnak vele, nem is mertem belegondolni – de annyira sürgős volt a nővérkének, hogy alig bírtuk meggyőzni, hogy fél percet még igazán várhat. Itt már megcsapott minket a gyermekágyas osztály szele. De ez már egy másik történet...

 

 Párizs