Folyamatosan azon pörög az agyam, hogy egyedül neveljem-e a most 18 hetes babánkat, vagy vállaljam az apjával való életet és annak minden érzelmi bizonytalanságát? Mindenképp ártok ezzel a gyerekünknek? Gondolkozom, próbálom mindkét élethelyzetbe mélyen beleképzelni magam – hát nem sok eredménnyel.
Nevetségesek kicsinyesen kezdődött a napokban: hazajött a szüleim házába, mivel szinte már itt lakik a kedves, és megkérdezi: „Miben van a hiba?” Rámutat az ágyneműre, nincs beágyazva reggeltől, valahogyan érthetetlen módon eljutunk egy hangos veszekedésig, mialatt igénytelennek titulál. Magyarázom, ő is benne alszik, megteheti, hogy elteszi az ágyneműt. De nem, mert
„Na, de te vagy a nő, ez nem a férfi dolga!”
- mondja.
Mindketten dolgozunk, ő előbb megy a munkába, én előbb kelek, hogy mire kinyitja a szemét, friss kávé illata ébressze, és reggeli az útra. Ez mind természetes számomra is, hiszen szerelmes vagyok. Szeretlek, örülök, ha örülsz. Aztán becsukja az ajtót, vigyázz magadra, életem. Majd hazajövök, ő hazajön, készítem is a késői ebédet, hogy a drágám örüljön. Tudok főzni, imádom, hogy ízlik neki a főztöm, szeretem őt. Mellékesen neki semmi dolga nálunk, megértem, ő itt „vendég” lassan fél éve, az ő definíciója szerint.
Nincs olyan nap, hogy ne innen induljon munkába és ne ide érkezzen haza, nyugodtan mondhatom, hogy élettársam. Nem mellékesen a leendő gyermekünk apja. Hogy honnan veszi a bátorságot engem számon kérni és szavakkal lealázni, hangos szóval nekem ugrani, miután ki van szolgálva és a családomat is ellátom – tisztaság és főtt étel, mi egyéb –, megmondom őszintén, fogalmam sincs. Alatta való lettem, legalábbis ő így képzeli.
Kenyérre lehet kenni, amikor szeret, viszont úgy beszél az emberrel, hogy ő már meg sem hallja a lekezelést a hangszínében és a mondandójában, és mikor viszonzásképp számon kérem, hogy jön ő ehhez a stílushoz, lebuziz (nő létemre) bárki előtt, és szinte már kiabál velem. Oké, megértem, rossz napja volt biztosan. Pislogok egyet a helyzettől, rájövök, hogy én ezt rohadtul nem érdemlem és faképnél hagyom. Ekkor már kiabálunk egymással. Aztán olyan erős hangerővel rám ordít, hogy megremeg a testem, és azon gondolkodom, megüt-e vagy „csak” kiabál.
Kapun ki, a családja közben mindezt végignézi – szép formája a teljes lealázottságnak és a tisztelet hiányának, na, de sebaj! – kiérek a kapun. Már csak azt érzékelem, hogy olyan agresszióval rám rúgja a kaput, hogy ha nem szedtem volna a lábam ebben a tempóban, bizony most is érezném még azt a rúgást. Még mindig üvölt, kijön a kapun, megfordulok, hagyj békén, aludj itthon, rohadj meg! Üvölt, de nem jön utánam.
Nem most először fordul elő, hogy a semmiből kapja el az idegroham. Én így férfit még nem láttam, főként azért, mert megválogattam, ki érdemelheti meg a szeretetemet. De most más. Most bármilyen rossz, megalázó és pöce az egész, nekem ezt el KELL viselnem! KELLENE. Merthogy ilyen bánásmódot egyetlen nő sem érdemel, főként az nem, aki a gyermekét a szíve alatt hordja. De már nem a nő vagyok, akit teherbe ejtett és szeret, hanem a nő, aki ezért magától értetődően kiszolgálja az igényeit és elviseli ezt az agressziót szerető párjától. Nem mondanám, hogy dühös vagy bármiképp ingerült vagyok. Megtanultam mellette türelmes lenni, főként azért, mert már annyira kiábrándultam belőle, hogy nem érdekel az egész. Viszont nem vagyok hülye! Eszem ágában sincs megelégedni egy ilyen kapcsolattal, egy ilyen férfival. Egy férfival, akinek én mindent alárakok, mint egy cseléd, akinek kötelessége az urát szolgálni. És az Úr hálaképpen szitokszavakkal jellemzi és veszekedéssel ajándékozza meg, ha valami nem úgy van a kényelme érdekében, ahogy eddig megszokta.
Szóval hajlok arra, hogy egyedül vállaljam a gyermekünket. Nem leszek egy férfinek sem a szolgája! Mint egy kutya, aki csak azért van tartva, hogy neki könnyebb legyen az élete. Végül is az édesanyjától vettem át a stafétát. Így nevelte, nekem pedig, mivel megtermékenyített, így kell élete végéig szolgálnom. Mert ezt szokta meg. De rossz nőt csinált fel! Ez a nő nem keseríti meg a saját életét, csakhogy az ő élete édes legyen! Kérdem én: mi a jó büdös francot tegyek, ami a gyereknek is a legjobb? Hiszen mégiscsak életre hívjuk és felelősséggel tartozunk a személyisége fejlődésében! Ti hogy látjátok? Ti mit tettetek hasonló helyzetben?
K.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
