Háromszor szültem, három különböző helyen, két országban, három különböző módon, mégis csak a két lányom van köztünk. De ez most születéstörténet és nem a tragédiáról fog szólni.
Alapadatok:
Apa-férj: finn 170 cm/62 kg, anya-feleség: magyar 152 cm/ (jelenleg) 50 kg.
Az első kislányunk 3580 grammal, 2009-ben született egy alternatív kicsi finn kórházban hüvelyi úton. 16 órát töltöttem el a szülőszobán, a végén kellett a vákuumos segítség.
A kisfiam 2011-ben született császármetszéssel a 32. héten a legnagyobb központi női klinikán Finnországban. A 20. héttől kezdve tudtuk, hogy beteg. Nem volt más opciónk, mint 8 héttel hamarabb kivenni, és megpróbálni kint segíteni rajta, de sajnos nem sikerült. A babát a kórházból nem vihettük haza, csak a temetőbe.
A harmadik gyermekünk 2013 májusában Németországban egy születésházban jött világra. Ez most az ő története.
„Mikor születik már meg ez a gyerek???” Ez a kérdés kísért végig a 9 hónap alatt. A legelején is csak azt vártam, hogy végre hazahozhassak egy élő kisbabát, ha lehet, egészségeset. Az esélyek nem voltak rosszak. A genetikai vizsgálat a férjemnél és nálam is negatív volt. Ami a kisfiunkkal történt, az csak a sors kegyetlen véletlene volt, ismétlődési esélye 0,5 százalék. Na, de ez csak egy betegség, van még ezen kívül ezer másik, bármi jöhet, sosincs garancia arra, hogy mi lesz a vége egy terhességnek. Mégis, aki gyereket szeretne, annak el kell fogadnia, hogy nem befolyásolhatjuk nagyon, hogy milyen gyerekünk születik, születik-e egyáltalán vagy egyszer csak elmegy, mielőtt még meglátta volna a napvilágot.
Vannak azért vizsgálatok, amik támpontot adhatnak, kísérik a terhességet, szűrnek. Ezek adhatnak pillanatnyi nyugalmat, hogy minden jól van, de egy orvos se jelenti ki sose a magzatról, hogy biztos, hogy egészséges lesz. Csak százalékok vannak. Ott van még a belső megérzés. Ha van, ha hallja-e az ember. Ha tud neki hinni. 9 hónap hosszú idő, ha nem rózsaszín szemüveggel várja valaki a babáját.
A német terhesgondozás teljesen új volt számomra. De amit csak lehetett és én jónak találtam, igénybe is vettem. A német barátnőm tanácsára a második hónapban kerestem magamnak egy független szülésznőt, aki terhesgondozást végez, jön velem/hozzám szülni (otthon is lehet) és aztán házhoz jön 2-3 hónapon át csecsemő- és utógondozásra. A személyes kapcsolat itt különösen szoros. Ez a bizalom, ami a szülést megelőző találkozások alkalmával épül fel, segít abban, hogy az ember azt a fajta figyelmet és segítséget kapja aztán a nagy napon, ami pont neki felel meg. A biztosító teljesen kifizet mindent, nem kerül semmi extrába.
Jártam persze nőgyógyászhoz is. Először egy pár utcára tőlünk volt a doktornőm, aki az 5. héttől kezdődően minden alkalommal, kb. 4-6 hetente készített ultrahangot. Vér-, vizeletvétel is ott helyben zajlott. Az eredményeket egy központi labor vizsgálta. Genetikai ultrahangra is elküldött a 12. és 20. héten egy specialistához az előző terhességemre való tekintettel. Félidőben azonban azt éreztem, hogy nem tetszik neki, hogy én a szülésznőmhöz is járok, így aztán váltottam. Egy másik doktornőhöz mentem, aki tüsi hajjal és mindig viccelődve várt, ami a sok feszültségemet oldotta. De nem csak a vidámságát értékeltem, hanem azt is, hogy ultrahang specialista, pszichológus végzettsége is van és semmi furcsát nem talált abban, hogy van saját szülésznőm. Minden alkalommal üdvözletét is küldte neki. Tehát így jártam mindkettőjükhöz, felváltva.
Volt még egy segítőm és támaszom, mind lelkileg és fizikailag. Találtam ugyanis egy olyan szülésznőt még pluszban, aki a hozzám hasonló veszteségeket átélt anyákkal foglalkozik, és emellett természetgyógyász. Hozzá hathetente, a vége felé sűrűbben jártam. Masszírozott, akupunktúrázott és sokat biztatott. A 9. hónapban is még nehezemre esett, hogy elhiggyem, hogy lehet megint élő gyerekem, de minden reggel vizualizáltam, hogy a babát a kezemben tartom. Akartam hinni.
A szüléstől magától nem féltem. (Persze ha ma valaki megkérdezné, hogy jössz-e most szülni egyet, azért nem ugranék neki.) A kórháztól féltem. Sajnos egy ronda influenza miatt 5 napig tesztelhettem is a vendégszeretetét a 30. héten. Objektívan nézve nagyon korrekt hely volt, egyágyas és családi szobák, felújított épület, rendes ápolók. De amikor ott voltam, mindig rettegtem, hogy mi lesz velem, mi lesz a gyerekkel. Csak ezeket az érzéseket erősítette fel bennem. Félelemmel szülni menni meg nem optimális. Én bizalommal szerettem volna, így döntöttem a születésház mellett. Ott dolgozott a független szülésznőm is. Ismertem a helyet, oda jártam terhesjógára is. Ott nem féltem. Tisztában voltam vele, hogy mire vállalkozok: sima szülés császár után kórházon kívül lehet rizikós. A születésház azonban csak 100 méterre volt a kórháztól, tehát ha valami probléma van, akkor az anyák szépen átmennek (jó, inkább átviszik őket autóval) a nőgyógyászatra és folytathatják tovább a saját szülésznőjükkel. Csak annak a nőnek a szülését vállalják a szülésznők kórházon kívül, akinek nem volt problémás, rizikós a terhessége. Senki se akar itt bajba kerülni, bajba keverni. A bábám több mint 20 éves tapasztalattal rendelkezik, bíztam a tapasztalatában és a tudásában. Nem volt semmi ellenvetése, csak azt mondta, hogy jobban kell figyelnem nekem is, ha a sebem tájékán fájdalmat éreznék, szóljak.
Az utolsó hónapban megint csak azt kérdeztem magamban, hogy „Mikor születik már meg ez a gyerek???” Az oviban többen is kérdezték, hogy ikrek lesznek-e , vagyis de borzasztóan nagy a hasad, akarták mondani. A férjem állandóan úton volt a munkája miatt. Nélküle nem szerettem volna megszülni, de terhesen egy 3,5 évessel egyedül nem könnyű fizikailag. Se így, se úgy se volt jó már. Vártam, hogy legyen már valami változás végre, de nagyon. Voltak fájásaim már a 35. héten is, gondolom, főleg amiatt, hogy kiborított, hogy a férjemnek menni kellett Ausztráliába. De csak vaklárma volt. Úgy, mint a 40. héten is egy szombat délelőtt. Akkor már úgy örültem, hogy na, végre, de abból se lett semmi, csak a kész ebéd. A hüvelyi vizsgálatokon, amit már főleg én kértem, hogy kiderüljön, hogy nyílt-e a méhszáj, be is segítettek egy kicsit, de minden hatástalan volt. Hát igen, az én gyerekeim szeretnek bent ücsörögni. Az első is 12 nappal később jött. Hajaj, én áprilisban már túl akartam lenni rajta, de csak május lett belőle, 40 hét + 11 nap!
Ha a kiírt időpont után, ami az én esetemben április 24 volt, nem indul meg a szülés a 10. napon be kell jelentkezni a kórházba. Mi is mentünk, de csak vizsgálatra, maradni nem akartam. Magzatvíz, gyerek rendben volt, méhszáj 2 centis, de az már úgy volt egy ideje, mégse indult el semmi. A nyákdugótól is elbúcsúztam már jó pár napja. Tudtam, hogy nagy a gyerek, féltem, hogy túl nagy a 152 centimhez, de az orvos csak 3700 grammot saccolt aznap +/- 200 g. Így kaptam egy nap haladékot még és javasolta, hogy kezdjük az indítást ricinus olajjal, az még mindig kevésbé erőszakos beavatkozás, mint a gyógyszeres, infúziós. A szülésznőtől kaptam ricinust reggeli tükörtojásos recepttel. (Azóta nem ettem tükörtojást, valahogy nem kívánom.) Az íze nem volt olyan rossz, csak az, ami utána más fél óra múlva kezdődött: irtózatos hasmenés. Le is foglaltam magamnak a fürdőt 1-2 órára. Aztán mikor már kezdtem megkönnyebbülni, gondoltam, lepihenek aludni, de abból már nem lett semmi. Végre jöttek a fájások! Ó, hogy örültem nekik, mint gyerek a Mikulásnak! Persze ezek még csak azok a fajta gyengécskék voltak, amik lelkesedéssel töltenek el, nem a „rohadt életbe, meddig tart még ez a gyötrelem” kategória.
Vidáman nézegettem az órát, hogy milyen gyakran jönnek. Nagyon izgultam, hogy nehogy abbamaradjon a dolog. Rettenetesen frusztrált az utolsó héten, hogy én még mindig nem tudtam megszülni. Nem rajtam múlt persze, minden legális segítséget kipróbáltam: akupunktúrát, masszázst, homeopátiát, gyógyteákat. Ki gondolta volna, hogy a végén a ricinusnak köszönhetem a gyerekemet? Elkezdtem hát még egy kicsit takarítani, amit már hetek óta szenvedélyesen űztem, akár éjfélkor is belekezdtem, „lehet, hogy holnap szülök!”, felkiáltással. A lakás legalább mindig rendben volt. Takarítás után jött a zuhany, még mindig fájt. Utána kipróbáltam a fürdőkádba merülést, mert ha ez most tényleg komoly, akkor így felerősödnek a fájások. És igen, sikerült, egyre erősebbek lettek. A kádból aztán felhívtam a szülésznőt, akkor már nem ment a folyamatos beszéd a fájások miatt. Megállapodtunk, hogy akkor találkozunk a születésházban.
Nem nagyon volt kedvem kijönni a vízből. Még áztattam magamat, a férjem megebédelt szépen, én már nem kértem enni. Valahogy kimásztam a kádból és elindultunk. Az utcán is meg kellett állnom falba támaszkodni, pedig nem volt messze az autó. Húsz perc után be is fordultunk a születésház elé, ahol a tettre kész szülésznőm már engedte is a vizet nekem a nagy szülőkádba. Mentem is volna bele egyenesen, de előtte felmérte a helyzetet, 2 cm volt és ctg-ztünk is. Nem volt jó sehogy se a szárazföldön lenni, megkönnyebbültem, amikor elmerülhettem ismét a vízben. Akkor még tudtunk csevegni is, nevetgélni: a férjem, a szülésznő és én, de egy idő után már inkább csak magammal, a gyerekkel, a légzéssel és a lazítással voltam elfoglalva. A fájások között meditáltam, úgy ahogy a terhesjóga órákon csináltuk, virágos rét, patakpart, stb. Nem tudatosan, csak úgy jött magától. Ezt a fajta ellazulást ismertem. Sajnos mindig félbeszakította a képzeletbeli sétámat a virágok között egy fájás, de mikor elmúlt a fájdalom, mindig visszataláltam a „rétre”. Így is ment ez végig: fájás, virágok, fájás, virágok. Tudom, nagyon hülyén hangzik, de ezt a ritmust sikerült felvennem.
Fájások alatt a szülésznőm is velem együtt lélegzett. Ha kapkodós lettem, akkor hangosabban vett hosszan, nyugodtan levegőt, hogy visszataláljak a ritmusra, de amúgy csak szép csendben mellettem volt. Nem mondta, hogy mit/hogy csináljak, kísért, nem vezetett. Adott homeós koktélt inni, tartotta a vesetálat, időnként ctg-t csinált (a vízben) és ellenőrizte, hogy hány centit haladtam. Ment is a dolog szépen előre. Öt centinél tudtam, hogy most már sínen vagyunk. A 8 centi pedig már majdnem a finis (ez 5 órakor volt). Akkortájt azért már voltak zavaró gondolataim, amik kizökkentettek a “virágaim” közül. Javasolni akartam, hogy akkor most ez nekem mára elég volt és folytassuk majd holnap, de legalább 1-2 órás szünetet szeretnék. A mecseken is van félidőben szünet, nekem miért nem jár? (Ekkor kezdtek egybefolyni a fájások, 2-3 rögtön egymás után hosszan.) Ez nem volt sajnos opció. Hát akkor kérek szépen epidurálist, de most rögtön! (Gondoltam rá, de sose mondtam ki). Na, ezzel csak a kórházban szolgálnak. Kiszámoltam magamban, hogy mégis mikor kaphatnám meg leghamarabb a fájdalomcsillapítót: ki a kádból, törülközés, öltözés, autó, kórház, portás, lift, betegfelvétel, aneszteziológus rendelése, tűszúrás… Hát inkább úgy döntöttem, hogy addig inkább megszülöm a gyereket ott a meleg vízben.
Lassan nyomnom kellett, hurrá, már nem tarthat soká. A gyerek még mindig a burkában csücsült és nem zavartatta magát. Teljesen kiegyensúlyozott ctg-ket produkált. Aztán egy fájásnál a szülésznő ujjára ráfeszülve végre elpukkant a burok és elfolyt a magzatvíz. A hasam a vízben, túlnyomó részt a méreteiből adódóan a víz felett lebegett, kézzel-lábbal támaszkodtam a kád falához. Nagy volt a gyerek, éreztem én, akkor már a szülésznő is. Vissza-visszacsúszott, sokáig kellett nyomni. (30 perc volt a kitolási szakasz.) Bejött a másik, segítő szülésznő is. Ő támasztotta a lábamat, hogy jobban menjen a dolog. Aztán egyszer csak kint volt a baba feje, megfogtam. Puha, meleg, nyálkás volt. Az én lányom feje. Utána 2 fájás kimaradt, állítólag akkor egy kicsit feszültebb lett körülöttem a légkör. De a gyerek ügyesen fordult és este 6 órakor megérkezett a vízből a vízbe. És akkor a kezembe adták, óriási volt, hogy is férhetett el bennem? Betakargattuk szépen, gyorsan kicsusszantottam a lepényt és kiszálltunk a kádból, ketten. Na, nem valami kecsesen. Biztonság kedvéért két oldalról fogtak, mert remegtem, mint a nyárfalevél még egy jó ideig utána is, ami a varrást kicsit nehezítette, de megoldották. Néztük a gyereket, volt egy kis tejkóstoló. A férjem segített felöltöztetni a kicsit, nehogy megfázzon. Ekkor került a mérlegre, ami 4310 grammot mutatott - ruha nélkül. (Nem voltam cukorbeteg, nem zabáltam, étvágyam is alig volt sokszor a terhesség alatt. Ez a gyerek kiszívott belőlem mindent és nagyra nőtt, pont. A hathetes kontrollon a normál terhesség előtti ruháim is csak lógtak rajtam. Ő az én kis fogyasztókészülékem.) Megettem pár kekszet, meg benyomtam egy kólát, amit a szülésznők adtak, és lassan szedtük a sátorfánkat. Este 10-kor már a saját ágyunkban feküdtem, a „kicsi” lány mellettem szuszogott.
Másnap jött hozzánk a szülésznő, eleinte naponta, aztán 2-3 naponta, végül persze egyre ritkábban. Ellenőrzött engem, a babát és bármikor hívhattam, ha szükségem volt rá. Mindig nagyon jófej volt, egyszer még a nyakig kakás gyereket is tisztába tette, nem zavarta, csak nevetett rajta. A gyerekorvosunk is eljött házhoz a második rutinvizsgáltra.
Két „titkos” kívánságom volt miután állapotos lettem: 1. a legfontosabb, hogy élő, egészséges gyerekem szülessen 2. ha lehet, ne legyen császár. Boldog vagyok, hogy mind a kettő teljesült.
Uoma
Kérjük, töltsd ki olvasói felmérésünket itt.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
