Talán többen emlékeztek még a Poronty-korszakból Mother Mary-re, aki ott első kislányáról írt babanaplót, most pedig második gyermekének születését osztja meg velünk.
Első kislányomat császármetszéssel szültem. 11 órát töltöttem a szülőszobán, és a rengeteg oxitocin ellenére a tágulás egy ponton leállt, így császár következett, a papíromon téraránytalanság szerepelt, Abigél 4150 grammal született. Már a szülés másnapján azt kérdeztem az orvosomtól, lehet-e a következőt hüvelyi úton szülni, nagyon kiábrándult voltam a császár miatt, sokáig tartott, amíg kihevertem.
Aztán ahogy a telt az idő, ez a kérdés egyre kevésbé foglalkoztatott. A második terhesség elején ismét nagyon rosszul voltam, aztán jött a tél, és én az óvodás lányomtól mindent elkaptam, és szenvedtem tőle hetekig. Volt hörghurutom, gennyes torokgyulladásom meg hányós-fosós vírusom is, nem gondoltam a szülésre. Az orvosomat kérdezgettem, hogy ő mit javasol, de azt mondta, hogy ő bízik az én megézéseimben. Csakhogy nekem nem voltak megérzéseim, végül úgy döntöttem, ha ez a gyerek is négy kiló fölött lesz, nem erőltetem a dolgot, de ha kisebb lesz, megpróbálom. Az orvosom már a 28 hetes ultrahangon biztatott, hogy ez a lány kisebbnek tűnik, az igazán nagy babák ilyenkor már meg szoktak lódulni, szerinte ez egy normál, 3 és fél kilós bébi lesz. Ekkor azonban én még nem dönttem. A következő ultrahangon az orvosom ugyanazt mondta: ez egy 3 és fél kilós kislány lesz, majd a 35. heti ultrahangon ismét ez hangzott el. Mivel láttam, hogy keresztbe-kasul, mindenhogy többször megmérte, és hogy neki is fontos, hogy pontosan tudjuk a méretet, ráadásul a hasam sem volt akkora, mint a múltkor, eldöntöttem, hogy oké, akkor szülök.
Főleg azért, mert biztos voltam benne – hiszen anyai megérzéseim megsúgták – hogy ezt a babát most nem fogom túlhordani, mint az előzőt, sőt, hamarabb fog érkezni. Felkerestem a szülésznőt, aki nem kertelt, rögtön elmondta a császár utáni hüvelyi szülés és a hegszétválás esetleges komoly következményeit, hangsúlyozva hogy ennek esélye igen csekély, az ő praxisában eddig egyszer fordult elő. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy kissé berezeljek. Elmondta továbbá, hogy végig rajtam kell, hogy legyen a CTG-gép, hiszen a hegszétválást csak így tudják ellenőrizni, így nem nagyon fogok tudni sétálgatni, biztos, hogy nem tudok beülni a kádba, nem kaphatok oxitocint és EDÁ-t sem. De akkor már olvasgattam a szüléstörténeteket, és végül beindultak a hormonok is, akkor már éreztem, hogy én ezt szeretném átélni, tele voltam energiával.
Elérkezett a 39. hét és én biztos voltam benne, hogy megszülök, hiszen ezt súgták a megérzéseim, és az egyre durvább, egyre rendszeresebb jóslófájások is. De ahogy megérkezett, úgy el is múlt. Majd a negyvenedik is, és elkezdődött a negyvenegyedik. Akkor már a telefont sem volt kedvem felvenni, hiszen mindenkinek elújságoltam, hogy én most hamarabb fogok szülni, ehelyett vészesen csúsztam bele ugyanabba a forgatókönyvbe, mint a múltkor: túlhordás, óriásbébi, császár. Mivel a kórházban egy hét túlhordást engedélyeztek, vasárnap estére berendeltek ballonos indításra. A kórházban kedvesen elmagyarázták, hogy felhelyeznek majd a méhszájhoz egy vízzel teli lufit, ami ott tágítgat engem egész éjjel. Ez talán elég ahhoz, hogy burkot repesszenek másnap reggel, ha nem, esetleg adnak egy icipici oxitocint. Na, akkor egy kicsit bőgtem és felhívtam az orvosomat, hogy császározzon meg, mert én pont azért akartam szülni, hogy természetes legyen minden, nem azért, hogy így szerelgessenek, meg beindítsanak, és végül újra császár legyen. Ekkor viszont már az orvosom nagyon kedvesen azt mondta, ha már idáig eljöttünk, próbáljuk meg!
Vasárnap este úgy vonultam be a kórházba, mint aki börtönbe megy. Az ügyeletes szülésznő megvizsgált, tágulás szinte semmi, gyerek feje az egekben, de jó puha a méhszáj. Felhelyezte a ballont, aminél nagyobb fájdalmat azt hiszem, még nem nagyon éreztem, azt hittem elájulok, de a szülésznő közölte, hogy ez nem fájhat. Búcsúzkodni kezdtem a gyerekem apjától, megbeszéltük, hogy reggel visszajön, mire a szülésznő közölte, hogy apuka jobb, ha nem megy sehova, mert olyan puha a méhszáj, hogy szerinte nem húzom ki reggelig. Hetek óta ez volt az eső biztató mondat, amit hallottam, ha nem lett volna amúgy olyan undok, esküszöm, térdre borulok, és körbecsókolom a lábát. Ráadásul mivel éppen nem volt senki, még az alternatív szülőszobát is megkaptuk, hogy tudjunk aludni a gyerekem apjával a franciaágyon. Ekkor volt este kilenc óra. Akkorra a ballon borzasztó feszítése elmúlt, viszont jönni kezdtek a fájások, erősen, hosszan, de elég ritkán. Fél tizenegykor az undok szülésznő bejött, hogy megnézi a ballont. Kotorászott, majd rántott rajta egyet, aztán közölte, hogy méhszáj öt centi, hívja a szülésznőmet. Micsoda? Másfél óra alatt ötcentis méhszáj? Ezt el sem hiszem. Visszafeküdtem a franciaágyra, de nem sokáig, a ballon kivétele után ugyanis ötpeces fájások jöttek.
A szülésznőm tizenegyre ért be, addigra a méhszáj már 6 centi volt, hívta is az orvosomat. Félóra múlva, mire ő beért, már 7 centi volt. Nem hittem el, hogy ezt az én testem produkálja. Én, aki múltkor 11 óra és rengeteg oxitocin után sem tudtam kitágulni, most pár óra alatt már itt tartok. Ráadásul a fájások is tűrhetőek voltak, mindig tudtam köztük pihenni. Csend volt, éjszaka, a szülésznő, a doktornő és a gyerekem apja csak rám figyeltek, mindent megtettek, hogy jó legyen nekem, a fájdalom ellenére meghittséget éreztem. A doktornő burkot repesztett, mivel a víz teljesen tiszta volt, a szívhangok tökéletesek, a fájások viszont egyre durvábbak, szabadjára engedtek engem, amiért nagyon hálás voltam. Levették rólam a ctg-t, sőt, még a kádba is beülhettem. Innen azonban nemsokára kiszálltam, mert a fájások már nagyon durvák voltak, és úgy éreztem, jobban kezelem őket állva. Kapaszkodtam a kötélbe, ráztam a fejem a zene ritmusára, járkáltam, majd volt egy pont, ahol úgy éreztem, nem bírom tovább. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb rész, lelkileg feldolgozni, hogy ezt a fájdalmat én akartam, én választottam, a császár helyett. Akkor úgy gondoltam, nem vagyok normális, és én ezt nem bírom ki. Hisztiztem egy nagyot, amiért utólag persze szégyellem magam, kirohantam a szülőszobából mezítláb. De nem jött utánam senki, így azt gondoltam, nem én vagyok az első eset.
Csak szaladtam, jólesett, aztán a folyosó végén találtam egy vécét, ahol nyitva volt az ablak. A hideg levegőtől meg a hideg padlótól kicsit lenyugodtam. Végigcsináltam néhány fájást a vécén, de akkor már féltem, hogy belenyomom a vécébe a gyereket. Nemsokára megjelent a gyerekem apja és az orvosom. Kiabáltam, hogy műtsön meg. Azt mondta, esetleg beköt nekem egy kis EDÁ-t így a végére, csak hadd vizsgáljon meg még egyszer. De akkor már azt is nehezen engedtem, végül úgy, ahogy voltam, állva, a falnak dőlve megvizsgált, és közölte, hogy már nem köt be semmit, eltűnt a méhszáj. Ekkor jött még egy pánikroham, hogy nincs mese, itt már nem lesz császár, ezt a gyereket ki kell nyomni. De éreztem, hogy még nem tudom, a fájásoknál egyszerűen begörcsöltem, összeszorítottam a combomat. Ma is szeretném tudni, hol volt az a pont, ahol átbillentem, de nem emlékszem. Onnantól kezdve a tudatom irányított mindent. Éreztem, hogy görcsös és merev vagyok, ezért tudatosan beleguggoltam minden fájásba, bármennyire borzasztó volt is, hogy kénytelen legyek szétnyitni a lábam.
Aztán egyszercsak jöttek a tolófájások, ami hihetetlen megkönnyebülést hozott. Már nem éreztem, hogy szét fogok szakadni, csak azt, hogy iszonyúan fáj. A gyerekem apja fogott a hónom alatt, én meg beleguggoltam a fájásokba. De a gyerek nem jött. Akkor valahogy, négykézláb felmásztam a franciaágyra, és ülve nyomtam, de akkor már olyan fáradt voltam, hogy két fájás között elaludtam. Amikor jött a fájás, engedelmesen, hang nélkül nyomtam, aztán visszazuhantam az álomba. De a baba nem indult el. Kérték, feküdjek oldalra, de mondtam, hogy már nem bírok megmozdulni, kérték még sokszor, türelmesen, végül rászántam magam. Oldalt fekve nyomtam, és prüszköltem, mint egy ló. Egyszer csak egy zökkenést éreztem a hasamban, éreztem, hogy a baba elindul kifelé. Nem tudom, meddig nyomtam, de tovább nem jött. Akkor ismét mondták, hogy pozíciót kéne váltani, végül a klasszikus, háton fekvős helyzetben kötöttem ki. Fogtam a térdemet, a gyerekem apja meg fogta a fejemet, és nyomtunk. Éreztem, hogy akkor szegény már ő is nyom velem, aztán egyszer csak azt mondja: „hú, mennyi haja van”.
Amikor a feje teteje kibújt, a szülésznő arra kért, most már ne nyomjak, csak lihegjem el a fájásokat. A kitolásnak ez volt a legkegyetlenebb része, amikor már iszonyúan szerettem volna kinyomni, de arra kértek, ne nyomjak. Lihegtem, lihegtem, majd szépen lassan, ügyesen kicsúszott belőlem a baba. A szülésznő egyszer csak felemelte a rózsaszín testet, és rám fektette. Fél négykor megszületett Matild, 3620 grammal, gátmetszés nélkül. Fogtam a törölközőbe bugyolált kis testét, és nem éreztem azt a meghatottságot és áhítatot, amit sok szüléstörténetben olvastam. Csak azt éreztem, hogy nem hiszem el, hogy vége. Nem hiszem el, hogy nem fog többé fájni. Aztán csak arra vágytam, hogy megnézhessem végre, milyen, a sötétben betekerve csak a kék szemeit láttam. A köldökzsinór sokáig pulzált, aztán az apukája elvágta, végre megnézhettem. És nézem azóta is, mert gyönyörű. És igen, a szülés valóban életem legnagyobb, legtökéletesebb élménye volt, ehhez azonban kellett egy ilyen kórház, egy ilyen orvos, és egy ilyen szülésznő. Nem tudok elég hálás lenni nekik.
Mother Mary
