A munkában nem vagyok a helyemen. Azt érzem, hogy valahol máshol kellene lennem. Annyit gondolkodtam rajta, hogy merre tudnék elindulni, de itt vidéken ahol én lakom, semmi – szó szerint semmi – lehetőség nincs. Főleg egy négyéves kisgyerekkel.
Vágytam arra, hogy legyen egy „jó munkahelyem”. A jó számomra azt jelenti, hogy stabil, a képességeimnek és képzettségemnek megfelelő, és megfelelő mennyiségű feladattal, gyerekbarát, ha esetleg otthon kell maradni a gyerek betegsége miatt, akkor nem szednek szét. Mert volt már ilyenben részem. Ahol aláztak, pocskondiáztak és hátrányos megkülönböztetésben részesítettek amiatt, hogy beteg lett a gyerekem, és otthon maradtam vele néhány napot, mert nem tudtam máshogy megoldani.
Tanultam, képeztem magam, hogy megtaláljam a nekem megfelelő munkahelyet. Aztán lett a mostani, aminek egyetlen pozitívuma, hogy soha, de tényleg soha nem szólnak azért, ha a gyerekkel kapcsolatos intéznivaló miatt kérek szabadnapot, vagy netán én lettem beteg. Minden kollégával toleránsak ilyen szempontból.
De ez az egyetlen pozitívum, semmi más. A feladat lélekromboló, olyan problémákkal kell foglalkozni, hogy hihetetlen. Soha nem hittem, hogy ilyen létezik, meg, hogy ilyenek tudnak lenni emberek. A feletteseim hozzáállása kritikán aluli, mindent magadnak kell megoldani, de ha valami adódik, akkor mindig az ügyfélnek van igaza. Számonkérnek és kioktatnak az ügyfél előtt, részükről a szabályértelmezés úgymond laza, uram-bátyám az viszont van. Mostanra teljesen kimerültem, és a munkám terén nincs jövőképem. Próbáltam szétnézni, hogy váltani tudjak, de a legközelebbi lehetőség a lakóhelyemtől 50 perc utazás oda és ugyanannyi vissza. Ezt nem tudom megoldani. Itt az óvoda sem olyan, hogy azért üzemeljen, hogy amíg a szülő dolgozik, a gyereket tudja hova tenni. Itt az anyukák többsége nem dolgozik, hobbi óvodások vannak, amikor viszik a gyereket, egy óra pletyka az épület előtt, majd délután ugyanez. De nem ez a lényege a mondandómnak, hanem, hogy magammal mit tudnék kezdeni. Próbáltam szólni, beszélni a főnökökkel, de mindenkinek jó így minden, ahogy van, a munkámmal is meg vannak állítólag elégedve (szerintem örülnek, hogy nem nekik kell a szarsággal foglalkozni), és az én kedvemért nem hajlandóak változtatni.
Pedig nem csak nekem nem jó ez a helyzet. Hasonló okok miatt ment már el kolléga, de ő független, tudta vállalni az utazást távolabbi munkahelyre.
Amikor szülés után visszamentem dolgozni, annyira bizonyítani akartam, megfelelni, annyira kellett a pénz és annyira jól akartam csinálni a munkámat, de mostanra elfáradtam. Meg azt is tudom, hogy ez a feladat nem nekem való. Kell lenni megoldásnak, de nem tudom, mi az. Csak azt tudom, ha ez így marad, azt én nem fogom bírni.
Se sikerélmény, se elismerés. Anyagi és másmilyen sem.
Ma elhatároztam, hogy bátor leszek, mert azt már észrevettem, hogy aki „ugat”, az többre jut, már csak azért is, hogy elhallgattassák.
De én eleve nem olyan típusú vagyok, ezért természetesen nekem nem vált be az „ugatás”. Mivel nem sajátom az ilyen viselkedés, talán nem voltam elég hiteles ebben a szerepben, és ezért hamar leszereltek, mondván, hogy megértenek, de a meglátásuk szerint jó nekem úgy, ahogy van. Semmire nem mentem vele, hogy szóltam.
A családom szerint nekem kell megbarátkozni a helyzettel, tűrni, lemondani, és ami jó van benne, azt meg értékelni. De ha esély nincs a változásra, akkor meddig?
Kinga
Anyaság és munka? Másoknak sem egyszerű...
Nem kellek senkinek hat órában
Vissza a munkába szülés után - de mikor és hogyan?
Csak ígérgették a rugalmas munkaidőt
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
