Ahogy kinézek az ablakon, amit látok, az inkább kora márciusnak felel meg. Ragyogó napsütés (a szél üvegen keresztül kevésbé zavaró), a nappali padlóján tisztán látszik minden lepotyogott tűlevél és kövérre hízott pormacska, a hóvirágok vadul nőnek a hóval egyáltalán nem takart földből kifelé.
Életem talán leghosszabb januárja a második terhességem végére esett. Harmincvalahány hetesen, elefántlábakon vonszoltam-húztam magam a térdig érő hóban, ami háromnaponta termelődött újra, ha kivittük a gyereket a Naplás-tóra, lefagyott a fülem, ruhatáram két nadrágra és egy „éppenhogy még beleférek” kabátra apadt, hálisten a hótaposó csizma olyasmi, ami ödémás lábakat is befogad. Na, azon a januáron én is vágtam a centit rendesen, de meg kellett szülni a kölyköt, hogy eltakarodjon végre a tél.
A tél errefelé, sajnos, úgy látom, leginkább pénzkérdés. Ha van pénzed és technológiád jól befűteni, az már enyhít a gondokon, a lakás, ahol gyerekkorom teleit töltöttem, lényegében csak egy darab Hérával rendelkezett szinte végig, plusz a fürdőszobai falimelegítővel, amit csak fürdéshez kapcsoltunk be, az én szobámat pedig a másikból igyekeztünk kifűteni. Nagyon nagy zegernye esetén egy villany hősugárzó erőlködött még, míg le nem vágta a villanyórát. A mostani házunkban már mi magunk iktattunk ki egy szobát a fűtésből (persze a kamrába sem kell), így viszont semmi pólóban rohangálás, a négyzetméterek miatt a fejünk csak a gázszámla láttán vörösödik.
A gyerekeim valóban vízhatlan csizmája-overállja láttán is eszembe jut saját gyerekkorom beázós csizmasorozata, a választási lehetőség a dögnehéz, hosszú gyapjú télikabát és a paplandzseki közt, ami először melegnek tűnt, de egy kint töltött félóra múlva már jóval kevésbé. A téli kirándulások feledhetetlen része volt a radiátorokon szárítgatott gőzölgő zoknihegy akkoriban, meg a dermedt kézzel iszogatott forró tea, síelni akkoriban legfeljebb ketten voltak az osztályból, orvosi igazolás mellékelve, gyermekem influenza miatt maradt távol.
Korcsolya azért volt akkor is szinte mindenkinek, 1986 csikorgós telén szegény matektanárunk eltörte a kezét, ezért engedélyt kaptunk, hogy matek helyett is az esténként gondosan felöntött iskolaudvaron csúszkáljunk. A fiúk vad hokizásba kezdtek, a lányok inkább a hátrakoszorút gyakorolgatták, e két tevékenység azonban egyáltalán nem volt kompatibilis, ha egy hokis fiú és egy hátrakoszorús lány találkozott, abból nem romantikus összeborulás, hanem irtózatos csattanás és az elsősegély-ismeretek gyakorlati alkalmazása lett. Persze csalók is akadtak – én úgy emlékszem, gondosan ügyeltem arra, hogy csak a legutolsó pillanatban térjek ki a hokibotot lengető Tibi elől.
Sajna a téli sportok űzése ma sem független a pénzügyi helyzettől, ahogy kúszik az euroárfolyam felfelé, úgy tűnnek el a magyarok a környékbeli országok síterepeiről. Pedig felnőtt korban se késő megtanulni – majrés és szemüveges unokanővérem negyvenévesen fogott bele, és maga se hitte el, amikor nemhogy ficam és baleset nélkül megúszta az egészet, hanem még élvezte is.
Ti mit csináltok a nyúlós-sötét januári napokon? Tarolnak a mozik, a környékbeli játszóházak, a mostanában kiépített téli fürdőrészlegek (a cserkeszőlőit csak ajánlani tudom, messze nem lábat áztató nyugdíjasokról szól, de fölösleges és drága szolgáltatások sincsenek), bátran kimentek ilyenkor is a Pilisbe, Börzsönybe, Mátrába, vagy marad az otthoni tévézés, DVD-nézés, karácsonyra kapott könyvek böngészése sütimajszolás, forrócsoki-kortyolgatás közben?
Én még egyet szoktam csinálni, ha van lelkierőm rávenni magam: mindenféle utálatos, ám hasznos tevékenység olyan napokra időzítése, amikor az ember legszívesebben az orrát se dugná ki nemhogy a lakásból, még az ágyból sem. Egyszer ilyenkor rendszereztem az összes adatállományunkat: digitális fényképek, irományok, mifenék időrendbe sorakoztatva felcímkézett CD-ken, miközben a gépet megszabadítottam jó pár felesleges adat-és alkalmazáskupactól, de táblázatba foglaltam a lementett állományokat. Ilyenkor rendeztem át a szekrényeket, amikből számunkra is meglepetésként került elő tavaly húsvétra szánt ajándék, kinőtt ruhák kupacai, rég elfeledett tárgy. Ilyenkor néztem át a családi költségvetést, újítottam meg mindenféle szolgáltatói szerződést (a jóárasítás céljából, persze), vettem elő elfeledett recepteket, írtam levelet olyan ismerősöknek, akik valahogy elkallódtak, persze akkor, mikor rendeztem számos elektronikus levelesládámat, és előkerült az, amit utoljára írtunk egymásnak. Volt olyan év, amikor olyan jól sikerült a nemszeretem dolgok egymás utáni rendezése, hogy egyrészt észrevétlenül eltelt a végtelen hosszú január, másrészt valóban lelkiismeret-furdalás nélkül telepedhettem ki a kertbe a habos kávéval az első valódi napsütéses tavaszi napon. Amikor már tényleg a franc se akar számlákat rendezgetni.
Vakmacska
