Lóbázza a lábát, boldog és foghíjas vigyorral eszi az utolsó rendes hamburgerét. Kedves kis gazember. A padot elérte a napsütés, de azért sapka a fején, nincs túl meleg... Öt perccel később, a buszon, lelkesen magyarázza apjának, hogy lett egy barátja, és a lámpákat is megfigyelte, mégse vette észre az altatást.

Hát elérte. A végzet, vagy mi a fene érte el, de lecsapott, itt van. Hét éve féltem ettől a naptól, ma mégis azt érzem, de jó, megvan. Megvan az ok, végre, egy kis diéta, és elkezd nőni, rendesen – de jó, anya, nyáron jól megnövök, Pistike többet nem mondhatja rám, hogy kis töpszli... – igen, végre. Kimondták: a gyerek gluténérzékeny, ettől nem nőtt, ettől volt hasfájós, ez az oka az egésznek. Jó, hogy kiderült.

Egy hete jött meg az eredmény, akkor sírtam. Négy évig ettünk szigorúan tejmentesen, még mi is, igen, csak néha vétkeztünk. Három év alatt tökéletesen hozzászoktam az összetevők tüzetes átolvasásához, még jó néhány E betű is a fejemben volt sokáig, persze, most már kiszóródott belőle, mint annyi minden más... Az tartotta bennünk a lelket, hogy kinövik, előbb-utóbb elmúlik, megoldódik, vége lesz, kibírjuk. És szép lassan, ha nem is az ígért három év alatt, de tényleg kinőtték, legalábbis a véreredmények szerint. Akkor kezdődött a fejvakarás: ha nem ettől kicsik, nemnövősek, szárazbőrűek, hasfájósak, lazaszékletűek, kisétvágyúak, akkor mitől? És persze végig ott lebegett a fejük fölött a cöliákia réme, de mindeddig, pontosabban tavaly őszig lapult a dolog – ami nyilván nem jelenti, hogy nem ez a baj már hét éve.

Novemberben jelezték, hogy a Középsőnél elindult a mutató, rendes étrend mellett februárban kontroll – és mostanra van eredmény. A múlt héten még csak a véreredmény volt, benne az orvos kézzel írt jegyzetével, amitől, bár egészségügyis családból származom, vagy pont azért? A hideg kirázott: aneszteziológia, endoszkópia, biopszia, mi van?! Ha egyszer itt a lelet, minek?! Bántják a gyerekemet, kattogott a hülye agyam, nincs elég baja, még bántják is basszus, megverek mindenkit, nem elég, hogy rohadt diéta kell, élete végéig, még ez is?!

Lehiggadtam, mire érte mentem, neki már viccesen meséltem, hogy sajnos, nincs sör, se vodka, röhögtünk ketten, ő meg én, az jó volt. Nagyon. Kedden mentünk az aneszteshez megbeszélésre, ott már nagyon boldog volt, mert megmérték, és majdnem százharminc centi vagyok, anya, hallod? És ha diétázni fogok, akkor még sokkal nagyobb leszek, majd így ölellek, mutatja, lent valahol a térde táján kalamol a karjaival, vigyorog, de jó fej ez a kölyök, de mázlim van nekem, hogy ilyen gyerekeim vannak, de jó... Megyünk vissza a suliba, sajnos a nyelvtanórát nem sikerült elbliccelni, de pénteken lesz a biopszia, aztán megyünk haza, lógás, hosszú hétvége, éljen, nem is olyan rossz dolog ez.

Ma reggel a buszon az ismerős sofőrnek mesélte lelkesen, hogy ma nem a sulinál fogunk leszállni, hanem a kórháznál, mert képzeld, kamerát dugnak a hasamba, a torkomon át, utána kicsit kaparni fog a torkom, de elaltatnak, nem lesz vészes, tudod? Lisztérzékeny vagyok, nem ehetek bolti kenyeret, meg egy csomó mindent, sört sem ihatsz, mondja a sofőr, de hülye viccei vannak ezeknek a felnőtteknek, minek egy ilyen gyerekkel alkohollal viccelni?, leszállunk, minden jót, ügyes légy, búcsúzik a sofőr.

Jó, hogy korán jöttünk, mert rögtön a betegfelvételnél pont az ellenkező irányba küldenek, uramisten, sose tudatosult még bennem, hogy mekkora ez a kórház, minden folyosóról nyílik még egy folyosó, jól eltévedünk, röhög a kölök, na, mondja, majd holnap lesz a biopszia, lökött vagy, fiam, hétvégén a kutya se csinálja meg neked, menjünk vissza, hoppá, megvan, mégiscsak az eredeti volt a jó irány, üdv a betegfelvételisnek. Nyolckor kezd benépesülni a környék, hozzák a számítógépet a felvételi pulthoz, beizzítják, és már le is ülhetünk az ajtó elé várni az altatóorvosokat. Ebbe is beletelik majd' másfél óra, addig a felnőttek jönnek-mennek, nézik a kölket, meg az újdonsült kis havert, ti is ide vártok? Szegények, így megszenvedtetni ezeket is! Mi aludni fogunk, tudatja a sarj, úgy nem olyan vészes, csak a torkunk fog kicsit kaparni. Nézi a felnőtteket, mind szenvedő arccal jön ki, súgva mondja nekem, te, nagyon rossz lehet, őket mért nem altatják? A kicsi fiú mellettünk majdnem pánikol, nem csoda: a szülei is feszülnek, mint a húr, a kicsi asztmás, és most még ez is, meg még váratnak is, fiam társalog, te szereted a töltött káposztát? Abban nincs glutén, csak házi húsból kell csinálni, mert a bolti szójás, az nem jó. Aha, szeretem, és a rakott krumplit? Meg a répát? Igen, meg a brokkolit, és az almát, szereted az almát? Persze, meg a körtét, jó érettet, látod, nagyon sok dolgot ehetünk, ne izgulj, meg fogsz nőni te is.

Jön az altatóorvos, bemutatkozik, ő fogja őket altatni, ő az asszisztens, gyertek, kaptok branült. A kicsi nagy bizalommal követi, hallgatjuk, ahogy ordít, nem ismerte a szót, és meglepte a szúrás, enyém ijedten néz, mi ez? Mondom, beleszúrják azt a kis műanyag izét a karodba, tudod, onnan megy majd az altató. Nem lenne jobb inkább csak a maszk, alkudozik az asszisztenssel, a francba, azt hittem, nem szúrnak. Mozog a fogad, nézi a csaj, ezt kivesszük, míg alszol, jó, hogy le ne nyeld. Majd odaadjuk anyának, emlékbe.

Behívják a kicsi fiút, megy vele apja-anyja, öt perc, az enyém hallgatózik, csend van, aztán egyszer csak felsír bent a gyerek, megijedünk, aztán rájövök, biztos most húzták ki a csövet, az kicsit olyan, mint az első levegővétel a születéskor, én is sírni fogok? Meglátjuk, babám. Hozzák azt a pici gyereket, az anyja, a karjában, viszi a megfigyelőbe, nincs időm utánanézni, mi következünk. Amíg elalszik, bent lehetek vele, utána ki kellene menni, persze, megyek, nem is tudom, bírnám-e nézni, nem is nekem való, csak vigyázzanak rá, gyerek mosolyog, ráteszik a maszkot, nézem, ahogy elalszik, pillanatok alatt, az jut eszembe, vajon megnézte a lámpát? Kimegyek, és le kell ülnöm, most kezdtem el félni, nagyon, jönne már ki, lenne már ébren...

A doki kihozza a fogát, egy steril lapba csomagolva, rohan is vissza, ráhüppögök a csomagra, belebambulok egy percre, és már hallom is, ahogy felnyög, nem sír, még egy lélegzet, és hozzák is, karban, alszik, mosolyog, hogy tud ilyet csinálni?! Megyek utána, felhívom az apját, érzem, ahogy megkönnyebbül, jól van, mindjárt ébred, minden rendben, majd hívlak. Fekszik a gyerek az ágyon, nyitva a szája, a foga miatt a véres nyál beszínezi a lepedőt, olyan ingerenciám van, hogy elnézést kérjek miatta, simogatom, nem moccan még percekig. A szomszéd ágyon a kicsi felébred, az apja már adja is neki a kekszet, némi belső ellenkezéssel nézem, de semmi gond, nem jön ki, nem fáj neki semmi, egyre vidámabb, pont olyan zizegős, mint az enyém, aki már ébred is utána, azt mondja, anya, elfelejtettem nagyot szívni a gázból, hogy hozzak neked, hogy te is alhass kicsit – ott ette meg a fene, gyerek, a lényeg, hogy jól vagy.

Megjön a papír, cöliákia igazolódott, szövettan két hét, a diétát majd beszéljük meg az orvossal, ha meglesz az eredmény. Mehetünk is haza. Anya, kérem a hambit, oké? Otthon meg megeszem a töltött káposztát, olyan éhes vagyok, mint a farkas, nem fáj a torkod? Cseppet sem, ugye, milyen kedves volt mindenki?

.... nézem a kölket, nézem, eszi a hamburgert, tömi befelé, a nap meg süt....

banyavári