Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan XIX.

„Nem könnyű egyensúlyozni a gyerekezés és az otthoni teendők között? A megoldás: vond be a gyereket a házimunkába!” Jószándékú tanács, semmi kétség. Csakhogy van itt két bökkenő. A kisebbik az, hogy „a gyerek” nem egy mekis sajtburger, állandó, kiszámítható összetétellel (és fixen 5-6 éven felüli életkorral), aki 365/24-ben bármikor szívesen csatlakozik hozzánk, ha nekiállunk valami házimunkának. Ehelyett lehet fogzó hathónapos, szeparációsan szorongó totyogó, hisztis két és fél éves, szeszélyeskedő középsős, leginkább meg egy helyes, normális, kedves kisgyerek, akinek a házimunka ütemezésével kapcsolatos nézetei nem (sem) feltétlenül korrelálnak mindig a mieinkkel. De ez némi rutinnal persze orvosolható (s ahogy közeledik a kicsi a kompromisszumkötésre képes életkorhoz, úgy egyszerűsödik a helyzet). A nagyobbik bökkenő az, hogy én nem mindig szeretnék kétszer annyi időt fordítani a házimunkára, mint amennyit feltétlenül szükséges. Márpedig karizmatikus kisgyermeki közreműködéssel erre elég nagy esély van.

Mindezzel természetesen korántsem azt akarom mondani, hogy hessegessük el a kicsit a porszívó közeléből − dehogy. Csupán érdemes tudatosítani, hogy a gyerekekkel közösen végzett házimunka sokszor éppen hogy lassítja, semmint gyorsítja a feladataink elvégzését – viszont fontos befektetés a jövőbe. Úgyhogy keressük az egyensúlyt a gyerekkel és a gyerek nélkül végzett házimunkák között, és gyúrjunk sikerélményre!

Részemről nem vagyok híve az „akkor takarítok, amikor alszanak”-gyakorlatnak, de ha híve volnék sem alkalmazhatnám, mert akkor meg nem tudnék mikor dolgozni (mármint olyan munkát, amiért valaki fizet is…), nem is szólva a pihenésről. Szerintem a gyerekeknek fontos megtapasztalniuk, hogy a mosott ruha, a tiszta padló, a főtt kaja nem mannaként hull alá, hanem nap mint nap teszünk érte, hogy legyenek. S minél előbb tesznek ők is (igen, a fiúk is), annál jobb.

Kérdés, hogy mi bírjuk-e cérnával, amikor a házimunkába bevont egyéves végtelen elmélyültséggel húzgálja le és pakolja vissza a lavórba a frissen kiteregetett nedves ruhát. Meg amikor a másfél éves hasonló elhivatottsággal gyűrkéli vissza a fregolira az éppen összehajtogatott száraz ruhát. Meg amikor a hároméves jó adag nyállal elegy taknyot tüsszent a közösen kinyújtott linzertésztára, satöbbi. Szóval a téma szerintem inkább úgy vetődik fel, mikor van türelmünk/lehetőségünk a gyerekkel együtt házimunkázni (tulajdonképpen közösen házimunkásdit játszani), és mikor szeretnénk inkább önállóan és a lehető leggyorsabban a teendőink végére járni.

Ha szeretünk/szoktunk hordozni, az első évben nem nagyon kényszerülünk választásra a két lehetőség között: a létramászást igénylő feladatokon kívül hirtelen semmi olyan házimunka nem jut eszembe, amit a hátunkra kötött babával ne tudnánk elvégezni. (Vasalásnál, főzésnél azért persze legyünk az átlagosnál körültekintőbbek.) Az én gyerekeimnél az vált be, hogy amikor már túl fáradtak voltak a játékhoz, de még nem voltak elég fáradtak az alváshoz, s nyűgösködőn mindegyre ölbe kívánkoztak, a hátamra vettem őket, és erre az időszakra időzítettem a napi házimunkát. Közben ők békésen elnézelődtek, s mire elkészültem, általában ők is elérkeztek az altatható fázisba.

AMIKOR VAN CÉRNÁNK…

…akkor jöhet a közös…

1) portörlés

Cérnaigény: alacsony. Szerencsés a gyerekeknek is mikroszálas törlőt adni, hogy ne szálljon szanaszét a kis kezek által felvert por. A tollseprűt viszont csak onnantól érdemes rájuk bízni, amikor már megértik, hogy a porral telt jószágot (anyai felügyelet mellett!) az ablakon kívül kell kirázni, ami nem egyenlő azzal, hogy a tollseprűt (megfelelő testmagasság híján) az ablak alatti radiátornak csapkodjuk, ekképp végtelenítve a portörlés folyamatábráját. (A szivárványszínű, nyeles „tollseprű” több különböző méretből összeállított szettben is kapható, nálunk ez az ász: a gyerekeknél buliszámba megy a velük való portörlés.)

2) porszívózás

Cérnaigény: alacsony. Mint már említettem http://bezzeganya.postr.hu/meg-helyett-eleg--a-gyerekszobaban-is-avagy-nagyi-csak-fa, nálunk éveken át két kiszuperált csempemosó szolgált a gyerekek játékporszívójaként – ha porszívóztam, ők azokat tologatták mellettem (a hangeffektet maguk szolgáltatták hozzájuk). Amennyiben viszont a kiskorú (a fiamhoz hasonlóan) a fejébe veszi, hogy most fogja megdönti a ki-tudja-egy-perc-alatt-legtöbbször-minimumra-csavarni-a-szívóerősségszabályozó-gombot-Guinness-rekordját, akkor a cérnaigény közepes. Ha a ded úgy találja, hogy a porszívózás előtt kiürített nappali túlságosan barátságtalan, és már indul is egy kosár egyenletesen széthinthető mütyürért, szintén.

3) felmosás

Cérnaigény: közepes. Ha mi magunk a csavarókosaras felmosóvödör+mop felszerelést használjuk, a gyereknek jól jöhet egy kenyérvágó késsel elfűrészelt, szigetelőszaggal „elszegett” felmosónyél, egy valódi (tiszta) mop és egy tiszta savanyúságos/tejfölös/homokozóvödör. Ha laposfejű felmosót használunk, az egyszerűsíti a helyzetet, mivel azoknak a nyele általában állítható hosszúságú, így megússzuk a fűrészelgetést. De bármilyen szettet használjunk is, a lehető legtovább próbáljuk meg elhitetni a gyerekkel, hogy felmosni az üres vödörbe mártogatott száraz moppal is ér! Úgyis eljő majd  a pillanat, amikor már igaziból akar felmosni − ekkor próbáljuk meg rávenni, hogy eleinte csak velünk együtt gyakorolja mopöblítés és -csavarás mesterségét (különben mi fogjuk gyakorolni az elárasztott előszoba szárogatását); továbbá, amíg meg nem tanul hátrálva feltörölni, figyeljünk rá, hogy csúszásgátlós lábbeliben veselkedjen neki a kőpadlós helyiségek felmosásának. (A száradás után esetleg hátramaradó apró lábnyomokat még mindig eltüntethetjük fektetés után. Vagy nem.)

4) mosás

Cérnaigény: alacsony. Ha színek szerint mosunk, a szennyes szétválogatása jó alkalom lehet a színek tanulgatására. Nálunk viszont csak világos/sötét program van, egyiket a mosógépben, másikat a szennyeskosárban gyűjtjük. Hogy aktuálisan melyiket hol, azt a mosógépre tett hűtőmágnes jelzi: ha a fehér van rajta, akkor a világos ruhákat, ha a kék, akkor a sötéteket kell beledobálni. A gyerekeink még némi eligazításra szorulnak ugyan ebben a rendszerben, de azt legalább már mindketten megtanulták, hogy a szennyest ki kell vinniük a fürdőszobába. Színfogó kendőt a gépbe dobni, mosógépet bekapcsolni, kimosott ruhákat lavórba rámolni meg mindketten szeretnek.

5) teregetés

Cérnaigény: közepes. Ha nem szárnyas, hanem emeletes, álló fregolink van, a legalsó szintre már a kapaszkodva állni tudó baba is rányomorgathat egy-egy zoknit (miközben lesodor négy bugyit, nem baj). Emellett adogathatja a csipeszeket − mindkét gyerekemnek ez volt az első, büszkén és boldogan végzett házimunkája. A nagyobbacska gyerek párosíthatja a zoknikat, kirázhatja, kiteregetheti a saját ruháit, és fel is csipeszelheti őket, ha kell, ha nem.

(Közbevetés. Mindenféle házimunkára igaz, hogy a gyereket elég sokáig a legkevésbé sem izgatja, ha felnőtt nézőpontból értelmetlen vagy nem hatékony, amit csinál. Egyesével letörölgetni egy könyv lapjait? Darabonként hurcolászni a kanalakat az étkezőbe? Egyenként vinni a helyükre a konyharuhákat? Miért ne? Keze van, ideje van, s jó esetben élvezi is, hogy ilyen sokat tud segíteni. Mi meg addig is nyugodtan csinálhatjuk, amit épp szeretnénk.)

6) száraz ruha elpakolása

Cérnaigény: a ruhák mennyiségétől függően alacsony vagy közepes. Beszélni tanuló gyereknél jó alkalom a birtokos eset szórakoztató elsajátítására („Kié ez a póló?” „Tiém.” „És ez?” „Nekemé.”) Járni tanuló gyereknek is ideális házimunka: sosem fogom elfelejteni a kislányom küldetéstudattól világló arcocskáját, amikor a játék bevásárlókosarában először tologatta a megfelelő szekrények elé az elpakolandó ruhákat. (Persze az imént vázolt nem-baj-ha-nem-hatékony szemlélet jegyében egyesével is helyükre küldhetjük a gyerekkel a zoknikat, addig meg nyugodtan összehajtogathatjuk mondjuk a pulóvereket).

Tipp: onnantól kezdve, hogy a kicsi viszonylagos biztonsággal közlekedik a lakásban, érdemes úgy elhelyezni a ruháit, hogy egyedül is el tudja őket pakolni.

7) szelektív bedobálása a gyűjtőkukákba. Cérnaigény: minimális, a gyerekek meg imádják, szánsájn, hepinesz.

8) főzés-sütés

Cérnaigény: magas, elsősorban a potenciális veszélyforrások szemmel tartása és elapasztása, valamint a kiömlő-szétszóródó-ragadós dolgok permanens takarítása miatt. Ugyanakkor ez az a házimunka, amihez a leglelkesebben szoktak csatlakozni a gyerekeim, és én is nagyon szeretek velük együtt sütni-főzni (inkább sütni), úgyhogy az idevágó cérnából bőségesen betáraztam.

Ha vannak gusztusos fotókkal illusztrált szakácskönyveink vagy gasztronómiai magazinjaink, már a receptet is kiválaszthatjuk közösen – alkalomadtán megbeszélve, miért nem készítjük el (vagy miért variáljuk át) azt a nugát-tortát, amihez egy teljes üveg nutellán kívül még 45 dkg cukrot és fondantborítást is előír a recept. A közös receptválasztás arra is jó alkalom, hogy tudatosítsuk sarjainkban, miért jó a szezonnak megfelelő zöldségeket, gyümölcsöket enni – magyarán miért voksolunk júliusban inkább a sárgabarackos pitére, mint a banánkenyérre. S azt se titkoljuk el a gyerekek előtt, ha azért készítünk almás rétest a beígért csokifagyi helyett, mert észrevettük, hogy másnap lejár a réteslap szavatossága – ezekből az információmorzsákból is épül-szépül a jövő környezettudatos nemzedéke.

Ami az előkészületeket illeti, a gördülékenység érdekében csak akkor trombitáljuk össze a gyerekeket a konyhában, ha meggyőződtünk róla, hogy minden szükséges hozzávaló rendelkezésre áll. Két tettvágytól túlfűtött és kényszerűségből hirtelen takarékra tett gyerekkel ugyanis kevésbé lélekemelő levezényelni az anorákba és hótaposóba szuszakolódást + össznépi közértbe masírozást + kihámozódást csak azért, mert beígértük a közös pizzakészítést, de a döntő pillanatban rájöttünk, hogy nincs otthon élesztő. Emellett érdemes néhány olyan munkafázison még egyedül túlesnünk, amihez a kicsik nem tudnak csatlakozni (pl. hagymakockázás, répareszelés). Szükség lehet gyerekenként egy sámlira, amiről biztonságosan és kényelmesen felérik az asztalt (jó szívvel ajánlom a helytakarékos, összecsukható fajtát).

Egy helyes kötény és kendő/szakácssapka is jól jöhet, ahogy egy-két jól megmarkolható füllel ellátott és/vagy gumigyűrűs aljú keverőtál is. A recézett műanyag kés vagy kenőkés, a kenőtoll, a pogácsaszaggató, a derelyemetsző és a hasonló, hihetetlenül vonzó apróságok lehetőleg két-három példányban álljanak rendelkezésre, főleg, ha valamelyik utódunk még nem érte el a kompromisszumkötésre alkalmas életkort. A digitális mérleg szintén hasznos lehet – a gyerekeknek (is) könnyebb leolvasni róla az értékeket, mint a vonalkás fajtáról. Gyúrótáblaként egy tányéralátétnek látszó szilikon „vágódeszkát” szoktam nekik adni, kicsi sodrófát pedig a Fakopáncsban vettem nagyon olcsón. Szívesen használjuk a szilikon muffinformákat is: jópofák, színesek, a gyerekek pedig önállóan is ki tudják szedni belőlük a kihűlt sütit (arról nem szólva, hogy építő- és fürdőjátékként is jól funkcionálnak).

Mivel közel egy éve immár két gyerekkel sütök-főzök (inkább sütök), a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy egyszerre találjak képességeinek és ambícióinak megfelelő tennivalót egy 1-2 és egy 4-5 éves kuktának. A kicsinek elsősorban a kukázás jut, amit imád, így művészi fokra fejlesztettük a nemhatékony kidobálósdit: a tojáshéjat felenként, a sütőporos zacskót két részletben (külön a letépett csíkot, külön a zacsit), az almahulladékot legalább három adagban (héj, csutka, szár) küldöm vele az enyészetbe. Ő pedig büszkén és hűségesen kepeszkedik a sámlira, asztalról fél tojáshéjat begyűjt, sámliról lekecmereg, kukáig döcög, konyhaszekrényajtót kinyit, céloz, gól, vagy nem, és kezdi elölről – egy nyolctojásos piskóta esetén vagy negyed órán át hasznosnak érezheti magát, tisztára, mint Thomas, a gőzmozdony.

A rá-/beleszórós feladatok szintén testéhezállóak: képes két marék mazsolát szemenként bedobálni az almatöltelékbe, amíg mi a lányommal begyúrjuk a pitetésztát. 20 hónaposan már szép eredményeket mondhatott magáénak a tojással megkenéspacsmagolás és szezámmaggal behintés szakágakban is. Az öt éves lányom pedig, aki immár bő három éve áll a konyhai sámlin, sok tekintetben valódi segítséggé nőtte ki magát (ezt-azt megmos, elkever, felaprít, összegyúr, kimagoz, elővesz, robotgépet tart, pogácsát szaggat, főtt tojást hámoz és szeletel, borsót fejt stb.). De a legjobban azt szeretem, amikor valódi háromtagú manufaktúraként működünk: pl. amikor én adagolom, a lányom gombóccá formázza, a kisfiam pedig laposra tenyereli a keksztésztát.

Extra tipp 1: ne kísértsük a gasztronómia házi isteneit − a potenciálisan kiszórható/kiönthető hozzávalókat lehetőleg azonnal tegyük el, de legalább jól zárjuk le, ha már nincs rájuk szükség.

Extra tipp 2: ha jóban vagyunk a szomszéddal, az elkészült sütiből küldhetünk egy kis kóstolót – az önállósodás és a társas érintkezés elsajátításának rögös útján tett újabb lépés lehet, ha a (vigyázó szemeinktől kísért) ded egyedül kopog be a szomszéd néni ajtaján, köszön, netán magyaráz, bezsebeli az elismerő szavakat, elköszön és hazatér.

9) mosogatógép kipakolása. Cérnaigény: alacsony vagy közepes, attól függően, hogy mennyire jók a reflexeink. Biztosabb, ha a gyerekek műanyag edényeinek kijelölünk egy fix, csípőmagasság alá eső helyet a konyhában, és megkérjük, hogy csak a saját cuccait pakolja ki és tegye a helyére (ó, igen, egyesével).

10) ügyintézős telefonok lebonyolítása. Cérnaigény: magas, főleg ha a főnökünkkel/közös képviselővel/védőnővel folytatott válságmenedzselő beszélgetés közben 1) a nagyobbik gyerek hirtelen zokogni kezd, hogy „anya, gumiból van a fo-ho-ga-haam”, 2) a kisebbik ugyanebben a pillanatban a hosszabbítóba bukja a retrospektíve feleslegesnek ítélt tápszert, 3) mindeközben megpillantunk egy darazsat a gyerekszobában. Úgyhogy a telefonokat talán tényleg jobb alvásidőben intézni.

AMIKOR NINCS CÉRNÁNK…

… akkor az idealista (és időnként tényleg megvalósuló) forgatókönyv szerint a gyerekek szépen eljátszanak, miközben mi bepanírozzuk a húst. A dokumentarista (és időnként tényleg megvalósuló) forgatókönyv szerint viszont két és fél percenként függeszthetjük fel a panírozást, mivel

- a kisebbik sír, mert nem tud felmászni a fotelbe

- a kisebbik sír, mert nem tud lemászni a fotelből

- a nagyobbik kiabál, hogy töröljem meg a popsiját

- a kisebbik sír, mert kiborította a vizét

- a nagyobbik sír, mert hanyatt vágódott a kiömlött vízen

- a kisebbik sír, mert a nagy nem engedi a csillámos tollal rajzolni

- a nagyobbik sír, mert a kicsi a csillámos tollal belefirkált a rajzába

- a kisebbik sír, mert a nagy ugyanazzal akar játszani, amivel ő

- a nagyobbik sír, mert a kicsi mást akar játszani, mint amit ő

- stb.

Ezek egytől egyig akceptálható problémák, tehát segítünk, törlünk, elterelünk, vigasztalunk, nem panírozunk.

Ha viszont némileg nyugalmasabb panírozásra stb. vágynánk, érdemes (már megint) szoros megfigyelés alá vonni a gyerekeket, és kitapasztalni, a napnak mely szakában vannak el a legjobban egyedül (vagy legalább az egyik): ébredés után? oviból hazatérvén? Ez ad némi támpontot arra nézve, mikorra időzítsük a gyorsan és nyugodtan elvégezni vágyott teendőinket (vagy egy csésze jó teát…).

Az is beválhat, hogy ha reggel szükségünk van 20-30 nyugodt percre, előző este – mintegy véletlenül – a dohányzóasztalon felejtünk valami „kincset”: a gyerek életkorának függvényében mondjuk régi kulcsokat, kosárnyi sütikiszúrót, magazint, színes gombokat, rég nem forgatott képeskönyvet, fényképalbumot stb. Ha látjuk, hogy a kicsi sikeresen ráharapott a csalira, már rá is úszhatunk a dolgunkra (teánkra).

Szintén érdemes megfigyelni és kihasználni a gyerek aktuális mániáit. A kisebbikemnek például a hozzátáplálás időszakában heteken át az volt a hangyája, hogy – „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” alapon − kanállal akart kölesgolyót enni. Amíg tartott a muníció, azt csináltam, amit akartam (bár messzire azért nem mentem, hátha a nagy igyekezetben félrenyeli a bebűvészkedett bogyót). Amikor ez elmúlt, heteken át gyakorolta, hogyan kell bekapcsolni az etetőszék biztonsági övének csatjait – egyszer 45 percen át teljes nyugalomban főztem mellette úgy, hogy időnként kikapcsoltam a diadalmas „hö!” kíséretében épp összecsattintott övet. Amikor pedig megtanult biztonságosan ülni, annyira megszerette a pancsolást, hogy olykor csak azért tettem be délután kettőkor egy kád habos-kacsás vízbe, hogy nyugton társasozhassak egyet a nagyobbikkal – anélkül tehát, hogy a kicsi feszt leszedné a tábláról a bábukat. Természetesen a fürdőszobában játszottunk, a nappaliból importált dohányzóasztalon. (Jelszó: miért ne? Miért is ne?)

Végül a családi varázsszer. Mindkét gyerekemnél nagyon-nagyon bevált a szobahintázással kombinált zene- vagy hangoskönyv-hallgatás: lakásunk enteriőrjéhez végtelenül sok hónapon át hozzátartozott egy-egy hintában üldögélő, elmélyülten hallgatódzó ded (Für Anikó Mazsola és Tádéja rulez!). A gyerekek ezen hobbija legalább napi fél óra szabad felhasználású időkeretet biztosított nekem, a cédé-őrület pedig máig megmaradt – és már hinta sem kell hozzá.

Folyt. köv.

 Anna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?