49. hét

Munka-bölcsi-munka-bölcsi. Miután a nagyok elutaztak, a Kicsit meg elvittük az orvoshoz és kiderült, hogy megint begyulladt a füle, ezzel teltek a napjaink - esténként meg mint az őrült próbáltam pakolni a házban: dobozokból a ruhákat-kabátokat-cipőket a szekrényekbe be, fürdőszobai apróságokat fiókokba el, és a konyhát - ha átabotába is - de minél élhetőbbé tenni, illetve a magyarországi nyaraláshoz mindent összerakni. Mivel a fiúk csak egy pici kézitáskát vihettek magukkal a repülőre, a Kicsi és az én cuccaim mellett az ő cuccaikat is meg kellett keresnem, ki kellett válogatnom és be kellett pakolnom. Szerintem legalább nyolc adag szennyest mostam ki és vasaltam el, annyi félig használt és koszos ruhát gyűjtöttem be… Esténként úgy zuhantam be az ágyba aludni. Pedig milyen jól megbeszéltük a férjemmel, hogy ha a nagyok elmennek, esténként majd lazulunk a teraszon! Csak hát idő nem maradt rá…

Kornél egyébként olyan nagy fiú! Hihetetlen, hogy egy-két hét múlva egyéves lesz. A bölcsisek is mondták, hogy szó szerint egyik napról a másikra kezdett el kapaszkodás nélkül járni. Nagyon önálló (meg önjáró), sokszor akaratos is - de közben meg egy édes kis bújós maci, aki napjában százszor fonja a nyakam köré a kis kezeit, vagy hajtja az ölembe a fejecskéjét, hogy mutassa, mennyire szeret. Nagyon igényli mostanában a testi közelséget és kontaktust - de annyira, hogy a vécéig nem mehetek el nélküle, mert ha észreveszi, azonnal sír. Ha bárki közülünk becsuk az orra előtt egy ajtót, akkor itt a világ vége, olyan bömbölésbe kezd. Ha az ajtót történetesen én csukom be - lett légyen bármilyen rövid is a tőle távol töltött idő - vörös fejjel, az arcán csorgó könnyekkel vár vissza. Amint felveszem, a sírást persze mintha elvágták volna.

A karomban nagyon jól érzi magát. Rászokott arra, hogy a mutatóujjával mutogat nekem, merre menjünk, mi kell neki, mit szeretne csinálni. A bátyjai ilyeneket soha nem csináltak, csak nyögtek, vagy babanyelven próbálták „elmagyarázni”, hogy mit akarnak. Ő viszont nem szól egy szót se, hangot se ad ki ilyenkor, csak elegánsan mutat. Anyám szerint én is pont ilyen voltam babakoromban.

Utazunk
 

Végül eljött a péntek, a hazaindulás napja… megint ezer dolgot kellett beleszuszakolni egy fél napba, mert délután kettőig még dolgoztam, és bár előző este a cuccaink nagy részét bőröndökbe tettem, csak munka után tudtam elkezdeni az egyéb apró-cseprő holmikat összeszedni. Utána még el kellett menni megrendelni a parkettát, hogy mire visszajövünk, biztosan elkezdhessük feltenni a nappaliban - és persze, hogy akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem betenni a naptejeket (sebaj, ha csak ez az egy dolog maradt ott, azt túléljük, gondoltam még akkor).

Négykor felszedtük a Kicsit a bölcsődében, és elmentünk a régi lakásba, hogy összeszedjük a termoszt, amibe a forralt vizet visszük neki a tápszerhez, útközbenre. Igen ám, de ahogy ezt megszereztük, eszembe jutott, hogy a tápszert viszont a házban hagytam! A férjem feje füstölgött már, főleg, mikor mondtam, hogy még egy csomagot is fel kéne szedni út közben. Végül ez utóbbit sztornóztuk is, csak a tápszerekért rohantunk haza - és ha már ott voltunk, még a zenélő bárányt, a naptejeket és egy kisbicskát is magamhoz vettem.

Pontban öt óra volt, mikor tényleg útnak indultunk haza, Magyarország felé. A Kicsi édesen aludt (tudtam én, hogy ennek még meglesz a böjtje éjszaka, de nagyon fáradt volt, nem volt szívem ébren tartani).

- Szerinted nem bonyolítjuk túl az életünket? - kérdezte a férjem este hét tájban, beszélgetés közben a kocsiban. Elgondolkoztam. 

- Szerintem nem, de mások szemében biztos igen. 

Aztán arról beszélgettünk, hogy hányszor tettük meg már ezt az utat az elmúlt nyolc évben - és hogy az első alkalommal még nem is sejtettük, hány másik fogja azt az egyet követni. Végül Kornél felébredt, én hátraültem szórakoztatni, a nyugodt beszélgetésnek pedig vége szakadt. 

Lassan besötétedett. Puha feketébe burkolóztak a hegyek, és csak a telihold kísért minket az úton. Sose láttam még ilyen nagynak, csak az amerikai filmekben. Az első országon átvágva még vöröses narancsszínű volt és óriási, a földdel egy szintben - a második országban viszont már magasan az ég zenitjén, sápadtsárgában pompázva mutatta magát - de ezen kívül minden más sötétbe borult. 

Már a harmadik országhatárt léptük át, de a kocsik serege csak nem fogyott. Sőt, egyre többen lettek. Pirosan világított a millió meg egy féklámpa, ritmusra mozgott az ezernyi kocsi, mintha valami állat vonagló, neki-nekilóduló teste lett volna - és egyre csak újabbak csatlakoztak a vonuló tömeghez. Kelet-Európa ment „haza” nyugatról. Tömött sorokban szeltük a német, majd az osztrák autópályákat este tízkor, hajnali egykor, sőt, hajnali négykor is. Egyszerre volt megható és szívmelengető ehhez a hazafelé tartó tömeghez csatlakozni, a részének lenni, együtt mozogni vele.

Férj vezetett fáradhatatlanul, én időnként be-bebóbiskolva a baba mellett a hátsó ülésen kómáztam. Egy nagyobb fékezés után felriadva ránéztem - láttam rajta, hogy már ő is fáradt, de csak megy megállíthatatlanul, viszi haza a családját az éj sötétjében. Arra gondoltam, hogy mennyi mindent végigcsináltunk már mi együtt. Nem is tudom, van-e még olyan ember, akiért ennyi mindent megtettünk volna, akár ő, akár én - akivel ennyi mindent bevállaltunk volna közösen. Akire így rábíznám magam, hogy hajnali háromkor sem félek mellette elaludni egy robogó autóban, pedig tudom, hogy ő is az utolsó erőit éli fel. Több ez, mint bizalom - inkább valamiféle feloldódás a másikban.

Kornél minden megállónál felébredt. Sírt, elege volt a babaülésből - de még így is jobban bírta, mint tavasszal. Még nem volt hét óra, mikor a magyar határra értünk. Addigra mindketten nagyon fáradtak voltunk már, de muszáj volt megállni autópályamatricáért, mert a telefonos applikáció valamiért nem akart működni. A férjem beállt hát az egyik konténerhez megvenni, míg én a gyereket reggeliztettem. Végigállta a sort, de mivel nem volt kártyás terminál, nekünk meg elég forintunk, átküldték egy másik konténerhez, ahol kártyával is lehet fizetni. Itt is kiállta a sort, lecsippantotta a kártyáját - majd a blokkot a kezébe kapva döbbenten nézte, hogy 21 eurót számláztak ki neki.

Azonnal felébredt, olyan ideges lett - de ahogy elmesélte mi történt, én is. Úgy döntöttünk, hogy ez nem korrekt - egyrészt mi forint kártyával fizettünk és a kutya se kérte, hogy euróban vonják le róla az árat, másrészt pedig akárhogy is számolgatjuk, egy havi autópálya matrica nem kerül ennyibe semmilyen árfolyammal. Úgyhogy visszament reklamálni, és kérni, hogy sztornózzák a vételt - mire közölték vele, hogy nem sztornóznak semmit, egyébként meg feltartja a sort, úgyhogy tűnjön el, az árszabás ki van függesztve az eladó háta mögött a konténerben. Nem volt mit tenni, le kellett nyelni ezt a mérget - és nem is elsősorban a lehúzás miatt voltunk idegesek, hanem az elv miatt, ahogy ez az egész működik és hogy szinte még a lábunkat se tettük be az országba, de már a hazatérésünk első percében történik egy ilyen.

Otthon
 

Reggel nyolckor gördültünk be végül a szüleim házához. Mivel anyukámnak aznap tartottuk a hatvanadik születésnapját, nagy pihenésről szó sem lehetett. Két órát alhattam, mikor Kornél felébresztett, aztán pedig befogtak a konyhai munkába. Volt bőven! Csak a család jött a szép kerek szülinapra, de anyukám annyiféle étellel készült a vacsorához, hogy szinte egész nap a konyhában állt, kellett neki a segítség.

A Kicsi persze körülöttünk sertepertélt végig. Egyszerűen élvezi, hogy pingvinjárásával körbetotyogva, de mindent elér, mindenhova odajut, ahova akar, kapaszkodnia sem kell. Persze jó nagyokat tottyan közben a fenekére, de nem zavarja. Apukám elment a fiúkért, akik itt-ott vendégeskedtek, hogy hazahozza őket, hat körül pedig a tesóim is átjöttek a párjaikkal és kellemesen megvacsorázzunk tízesben. Olyan jó volt végignézni az asztalon és együtt lenni velük! Másnapra nem terveztünk semmit, csak pihenést. A babát lenyomta a nagy meleg, csak pihegett szegény a délutáni álmában is (ami egyébként háro órásra nyúlt). Miután felébredt, elmentünk egy közeli játszóra a gyerekekkel, ahol mi voltunk az egyetlenek - nagyon élvezték, hogy csak ők homokoznak, más senki. 

Éjszaka Kornél megint belázasodott. Adtam neki kúpot, de őszintén aggasztott, hogy miért lázas, mikor még bőven kapja az antibiotikumot is.

Hétfő-kedd-szerdán dolgoznom kellett meg különböző ügyeket intézni, úgyhogy Budapesten maradtam a Kicsivel meg anyámmal. Mondhatom, szuper volt ebben a hőségben, kisgyerekkel a nyakamon dolgozni… izzadtunk mindannyian, mint a ló, csorgott rólunk a víz, és két értelmes agysejtet alig bírtam összekaparni sokszor. Az már csak a hab volt a tortán, hogy szegény Kicsi kisebb szünetekkel ugyan, de vasárnaptól kedd estig folyton lázas volt és emiatt extra érzékeny - mindenen sírt, anyukámmal pedig nem maradt meg, csak velem. A férjem a saját szüleit látogatta, apukám meg a két naggyal lement a balatoni nyaralóba.

Szerdára végre a Kicsi is láztalanul ébredt - az utolsó munkanapomat pedig a lábamba kapaszkodva vészelte át a gyerekszobában, egy plüsskutyával játszva (olyan édes volt, még meg is puszilgatta a kutya orrát).

Celeb lett a gyerekből
 

Csütörtök reggelre a férjem is hazajött. Nagyon hiányoztak neki már a fiúk meg én, úgyhogy már szerdán megbeszéltük telefonon, hogy amint lehet, menjünk le utánuk a Balatonra. Így is lett: reggel még elmentem a sógornőmhöz felszedni két óriási szatyor gyerekruhát és játékot a Kicsinek, onnan átmentem a nagymamámhoz az idősotthonba, ahol gondozzák, és egy jó félórát beszélgettem vele (épp tiszta volt a tudata és fel is ismert, sőt, a fiúk fényképének is nagyon örült, boldogan szorongatta és újra és újra nézegette őket), aztán a férjem felvett kocsival és elmentünk a temetőbe, hogy a nagypapám és a nagynéném sírjára is tehessünk egy kis virágot. Ezután már csak egy állomás maradt: haza anyukámhoz, aki a Kicsire vigyázott. Gyorsan felpakoltunk, és már csapattunk is lefelé az M7-esen. Fél három körül értünk le, a fiúk épp apukámmal szerelték a kerti csapot és a Nagy boldogan, óriási mosollyal rohant felénk, ahogy meglátott minket.

- Nagyon hiányoztatok!! - kiabálta, miközben a nyakunkba ugrott. Ezután azonnal meg kellett néznünk, hogy tud menni a nagybiciklivel (szuperül). A Középső viszont duzzogva elvonult, és ahelyett, hogy köszönt volna, inkább elbújt a terasz sarkában. Miután rátaláltam és megkérdeztem, mi a baja, dacosan, a sértett igazság hangján elmondta, hogy a papa megharagudott rájuk, mert délelőtt sárral dobálták egymást a strandon, és ezért azt mondta, hogy többet nem viszi le őket.

Miután átbeszéltük, hogy ilyet tényleg nem lehet csinálni, mert a Nagy szeme piros lett a belekerült sártól, Kornél pedig végigjárta, -tapogatta és -nyalogatta az egész kertet és a nyaralót, elindultunk lefelé a strandra, hogy életében először megfürödhessen a Balatonban.

Az „Első Balaton” élményt mindhárom gyerekünkkel ugyanúgy csináltuk végig babakorukban. Először lassan közelítünk velük a víz felé (enyhén lejt a homokos part), a férjem fogja a gyereket, én pedig kitekeredett pózokban fotózom-videózom a Nagy Pillanatot, mikor vizet ér a delikvens, majd szép lassan haladunk befelé az egyre mélyülő vízbe. Mindhárman másképp reagáltak egyébként: a Nagy óvatos duhaj volt, de alapvetően tetszett neki a víz és mosolygott, engedte, hogy lágyan húzzuk a bébiúszógumiban befelé. A Középső sírva fakadt és félt a víztől, sokáig bemenni se mert bokánál nagyobbba, úgyhogy kíváncsi voltam, Kornélnak mi lesz az első reakciója. 

Ám ekkor váratlan közjáték szakította félbe a vízzel való ismerkedést. Kornél már épp túljutott a víz szélén és a férjem hozta befelé a vízbe, míg a Nagy vidáman (és fröcskölve) körbeugrálta őket, mikor egyszer csak idegen hangot hallottunk.

- Ez a Kornél? - kérdezte egy elsőre ismeretlen(nek tűnő), szintén a gyerekeit pesztráló fürdőruhás nő.

- Igen - válaszoltuk a férjemmel egyszerre, gondolván, hogy a nő valamelyikünk ismerőse, csak hirtelen nem tudjuk, honnan.

- A bezzeganyás Kornél? - kérdezte erre a fürdőruhás.

- Igen - mondta erre a férjem - én meg lefagytam egy pillanatra, mert erre aztán abszolút nem számítottam.

- Felismertem! Nem lehet eltéveszteni, ezer közül is felismerném - mondta boldogan az (immár kiderült, hogy) Lelkes Olvasó - én meg döbbenten álltam, kezemben a telefonnal, feledve fotózást és vízélményt is. Hogy épp egy ilyen pici strandon történjen ez meg velünk! És hogy ez az alig 76 centis picuri legyen az, akit kiszúrnak és aki lebuktassa az egész családot… Ha valamire, akkor erre tényleg nem számítottam. A férjem már röhögött, mondván: látod, lebuktattál minket, és lelkesen mutogatta a vízben cirkáló nagyokat is. Óriásit nevettem magunkon, annyira vicces volt, hogy ekkora híresség lett a Kicsiből a napló által. 

Váltottunk még pár kedves szót a másik anyukával, kaptunk kölcsön egy lapátot, aztán mindenki ment a maga gyerekei után tovább a vízben, miközben hüledezve ráztam a fejemet magamban. Nem gondoltam volna, hogy épp a negyven éve bejáratott balatoni strandunkon spottingolnak majd minket… Mindenesetre úgy érzem, lassan itt az ideje befejezni a naplót. Szerencse, hogy a szülinapig már csak két rész maradt, így hamarosan tényleg pont kerül Kornél történetének a végére.

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.