A Mikulás elmúlt száz éves, hosszú fehér ősz szakálla van, tehát igen-igen öreg, nyilván vérnyomáscsökkentőt és vízhajtót szed, két bevetés közt valahol Hajdúszoboszlón áztatja magát piros gatyában, néha meglazul a műfogsora, valamint enyhén szenilis. Ezen morfondírozom, amikor már harmadszor csattogok át papucsban a havas udvaron, hátha rájövök végre, a nyilván aggkori elmegyengülésben szenvedő Mikulás hová dugott el két rózsaszínű lovat, aminek holnap reggelre a Nagy csizmájában kéne landolnia.
Persze mindenkinek olyan Mikulása és Jézuskája van, amilyet megérdemel, hallottam már olyanról is, aki már november elején takarosan felslichtolja a becsomagolt, névre szóló ajándékokat a garázsban, mint gondos gazda a tűzifát, a miénk meg olyan, hogy december negyedikén esetleg még kétségbeesetten keresi a vonatkozó tételt a boltban, vagy ötödikén este fejetlen csirkeként rohangálva keresi a rózsaszínű lovat, amit olyan gondosan eldugott, hogy maga sem találja meg.
Maga az ablakba helyezés is sok esetben a Flúgos Futam vonatkozó jeleneteire emlékeztet: az elsuttyanó Mikulás épp csak benyomja az ablakba a dolgokat, miközben a lépcsőn dübörgő lábak már úton vannak, hogy megnézzék, idén mi került a virgácson túl a csizmába. A Mikulás magára rántja a vécéajtót, de jó, hogy korábban felkeltem, még épp sikerült kicselezni őket, bezzeg most nem álmosak és nem kell őket hat lóval kihúzni az ágyból.
Mert annyira nem lehet szenilis a vén Mikulás, hogy idén őket kihagyja, vagy a szekrény eldugott sarkában hagyja porosodni a küldeményt (bár volt már, hogy levélben gondolkodott, kedves gyerekek, idén keressétek meg magatok a házban jól eldugott holmikat, nekem nem sikerült megtalálni őket – aztán elvetette az ötletet, tekintve a felfordulást, ami egy ilyen akciót követhet), a lelkes kis arcok még túl ifjak ahhoz, hogy egy ilyen csalódásnak kitegye őket, hogy a Mikulás minden várakozás ellenére idén nem hozott seeeemmit. Akkor is, ha a jógyerek-teszten nyilván csak akkor teljesítenek közel százszázalékosan, ha éppen alszanak.
A negyedik körre aztán a szenilis Mikulás megleli a vonatkozó lovakat a „régi játékok” szekrény legmélyebb bugyrában, egy zacskóban, a velem egyidős műanyag Zsuzsi baba mögött, akinek a feje házi horrorként egy polccal lejjebb fért csak el. Ki volt az az idióta, aki ide dugta? Hát persze, ki lett volna. Én.
De azért nem marad ki az ötödik kicsattogás sem, papucsban a havas udvaron át: az álruhás, feledékeny Mikulás a konyhába érve a fejéhez kap, basszus, a virgács, az kint maradt.
Vakmacska
