Gyerekek és állandó tartozékaik, amik nélkül alvás sincsen.

A pszichológia (D. Winnicott) nevesíti is ezeket az alkalmatosságokat, átmeneti tárgyak, amik, mint a nevük is mutatja, átmeneti biztonságot nyújtanak a gyermeknek, amikor az édesanyjuk valami miatt nem tud velük lenni, egyfajta anya pótló szereppel bírnak, mellyel kapcsolatban kifejezik érzelmeiket, szeretetüket, dühüket. Segít nekik, mikor vigaszra, bátorításra, biztonságra vágynak, de anyu nem lehet ott. Ráadásul ad egy plusz élményt is, hogy ezek fölött a tárgyak fölött teljes egészében ők rendelkeznek, csak az övék.

Nálunk: 3 gyerek, 3 prototípus.

A Nagyom kedvence, "Tyutya", aki szinte családtag. Nem emlékszem már, hogyan választotta ki a plüssök közül, de kb. 10 hónapos korától fényképekkel bizonyítható, hogy cipeltük magunkkal mindenhova, és aludni is csak az állatka fülének morzsolgatásával lehet(ett).

A Kicsi az állatos plédjére (és a cicire) esküszik, nem aprózza el, van kicsi és nagy is (mármint pléd) és persze mindegyiknek mindig kéznél kell lennie.

Végül, itt van a Középső, a 4 éves cumis. Nagyjából alváshoz használja csak az eszközt, de ha beteg, nagyon fáradt keresi napközben is, és nehéz reggeleken az óvodai bemenetelnél is ez segítette át az elválás nehézségein.

Pontosan 1 évvel ezelőtt elhatároztam, itt az ideje letenni a cuccot, ha más miatt nem is, hát a fogak szépségének megőrzése érdekében. Hosszasan beszélgettünk, felkészültünk, majd jött a megvesztegetés, megkapta leghőbb vágyainak tárgyát, a "beszélő Bing nyuszit", cumi pedig ment a kukába, saját keze által.

A nehézség ezután kezdődött. Nyűgös gyerek, órákig tartó altatások, sőt a délutáni szunya elmaradása.

Eltelt 3 nap, és amikor azt gondoltam, már túl leszünk a nehezén, Bing nyuszi ment a sarokba, és olyan vigasztalhatatlan sírásba kezdett, hogy megesett rajta szerető anyai szívem. Következetességemen óriási csorba esett, beletörődtem hát, nemhogy csatát, de háborút vesztettem.

Cumi azóta is velünk van, és a lelkesedés töretlen.

Nagyi pár nappal ezelőtti kérdése viszont, bogarat ültetett a fülembe: "Nem nagyfiú Ő már a cumizáshoz?"

Valóban létezik egyfajta íratlan társadalmi elvárás, hogy a gyerek meddig cumizhat, vagy csak az én fejemben él az elképzelés? Miért természetes az, hogy a kicsi addig alszik a kedvenc plüssével, amíg akar, és miért érzünk késztetést arra, hogy a cumit elalkudjuk egy idő után? Ti meddig engedtétek a cumi használatot, és végül milyen sírásmentes trükkel csaltátok el a gyermektől?

Ligu