Két évi sikertelen próbálkozás után végre jön első gyermekünk, aki – immár biztosan – lány. Összességében azt hiszem, szerencsés vagyok, már ami a terhesség alatti várható nehézségeket illeti. Az asszony kissé kívánós lett és érzékeny érzelmileg, de ez meg se közelíti azokat a történeteket, amiket az ember hall vagy olvas. Vagy legalábbis amit én ez alapján képzeltem. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat kívanja meg, amiket már eddig is szeretett: fagyi, csoki, eper, gyümölcsös turmix stb. Mondjuk a bevásárlást javaslom sorstársaimnak egyedül elintézni, mert ott aztán jönnek az egyéb ötletek, és ki tud nemet mondani nekik? Akkor bánatosan elszontyolódik, lenéz, megsimogatja a hasát és máris vesztettünk. Sőt még bűnösnek is érezhetjük utána magunkat, jön a „Hogy lehettem ilyen szívtelen” érzés.

Amúgy elképesztő mennyi minden kell egy babának. Mi próbálunk szép lassan mindent előre beszerezni: babaágy, játszó csüngő-büngő zenélő színes micsodák, cumisüveg, cumi, pelus, pólya... a lista tart a végtelenbe. És bár óvakodom attól, hogy mennyiségben vagy értékben egyenleget számítsak, de azt hiszem, a gyereknek már több cucca van mint nekem. Anyuka a cipők és táskák révén még versenyben van, de végül azt hiszem, ő is alul marad. A cuccokon belül a ruhák vagy inkább ruhácskák egy külön tenger, na, azok még bennem is elindítanak valamit. Olyan fura érzés, hogy egy emberke, aki nemsokára itt lesz velünk, majd ilyen kicsi lesz. Ez valami teljesen szürreális.

Már sokkal jobb most, hogy nagyobb, és én is érzem, sőt, látom időnként, ahogy bent mocorog, rúg, bokszol, ez mégis ad valami kézzelfoghatót, hogy igen, ott van valaki, aki már most érez és reagál. Szóval nem álmodtam. E téren súlyos hátránnyal indulunk, mert ugyebár az anyuka érzi is, mikor történik valami, mi meg sokáig vagyunk a „Most, most itt, tedd oda a kezed és figyelj” szakaszban, amikor persze aztán hosszú szünet következik, minden aktivitás megszűnik, és amikor már a karunk elfáradt és csalódottan abbahagytuk a várakozást, kezdődjön újra az egész.

Szerencsére az orvosa jó, és tényleg rendes ellátást kap, amiért itt, Németországban, még hálapénzt sem KELL adni. Le is vonják az ember béréből az itt sem kevés járulékokat. Szóval valamit valamiért, szerintem ez így teljesen rendben.

Már csak 8 hetet kell várnunk. Ez megint egy fura dolog, néha azt szeretném, hogy legyen már itt kint velünk, néha meg ijesztő.

Ami a szexuális életet illeti, először marhára élveztem, mert a drágám mellei igen megnőttek. Kesőbb, mikor a hasa is nagy lett, már zavart a tudat, a gondolat, hogy nehogy káros hatása legyen a szexnek. Amúgy a has nem csúnya. Sőt, van egy időszak, amikor kifejezetten áramvonalas. Nekem török hastáncosnő jutott róla az eszembe, talán mert ők se olyan lapos szupermodellek, hanem ott gömbölyűek, ahol kell.

Persze mindez súlynövekedéssel, a ruhatár időszakos cseréjével jár. Érdekes, hogy nekünk férfiaknak eszünkbe se jut addig, amíg nem mondják, hogy nagyobb nadrág, póló, bugyi kell az asszonynak. Pedig hát elég egyértelmű.

A testsúly növekedésével párhuzamosan előjönnek más apró dolgok is. Nehézzé válik cipőt felvenni és bekötni, általában minden, amihez le kell hajolni. Az én drágám a farkcsontját és a fenekét fájlalja, sőt, olyat is mondott, úgy érzi, mintha farka nőtt volna. Na, ez utóbbi elég ijesztően hangzott. Még a végén nem lesz rám szükség a továbbiakban. Nos, a helyzet nem ennyire veszélyes. Sőt, odáig jutottunk, hogy már fenékmasszázst is kér mostanában, korábban csak a gerincét és a talpát szerette. Mivel a fenék fogdosása mindig is kedves elfoglaltság volt nekem, igen örömteljes a feladat. Gondoltam rá, hogy a jövőre való tekintettel adhatná írásba, ugyanis a terhesség előtt gyakran kaptam letolást, hogy tegyem zsebre a kezem, de gyorsan, ne simogassam a hátsóját közterületen. Hát lehet hogy nem kéne, de ha egyszer vonzza a kezem!

Aztán vannak az önjelölt tanácsosztogatók, ha kell, ha nem, mondják, hogy nekik így meg úgy volt, és a szomszédasszony hogy megbánta, hogy akkor nem hallgatott rá. És órákig képesek mondani, nehéz ügy sértődés nélkül leszerelni őket. Ezek a szemelyek családon belül is előfordul(hat)nak, ami csak bonyolítja a helyzetet. Természetesen olyasmit véletlenül se mondanak, amit esetleg megkérdeznél. De egy-egy szólavina után már úgyse mer az ember megszólalni, nehogy újabb lendületet kapjon az illető. Én próbálom rövidre zárni a többségében egyoldalú beszélgetéseket. És nem titkoltan rájuk hagyom, gondoljon azt, amit akar, én meg úgyis azt fogom csinálni, amit jónak látok az adott helyzetben. Meggyőzni úgyse lehet őket semmiről.

Kolosszális hülyeségeket is hallani ilyen úton, olyan dolgokat is tanácsolnak néha, ami kifejezetten ellenjavallt. Amúgy nem tudom, honnan van benne szinte minden emberben ez a véleményezési-ítélkezési vágy, hogy neki minden témában igaza van, és azt a többinek kutya kötelessége meghallgatni, sőt, figyelembe venni. Mint Besenyő Pista bácsi, aki átégette magán az ottonszülés kérdéskörét „HOVÁ MENJEK SZÜLNI, HA RÁM JÖN A FÁJÁS, aztán a végén a MARGIT BEHOZZA A SÖRT”. Azt hiszem, ezzel eléggé jellemeztem ezt a problémakört, ami jelentős időmennyiséget tud elrabolni az ember életéből. Úgysincs két egyforma gyerek. Mindegyiknek megvan a maga habitusa, szokásai stb. És különben is, nem az a kavics a bölcsek köve, ami nálad van, az igazi itt lapul az én zsebemben.

Palacsintakirály

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?