Julcsa néni, mi tagadás, kicsit büdös volt. Meg aztán volt egy kackiás kis bajsza, amit az általam mérhetetlenül öregnek látott nénik közül is csak nagyon kevés viselt. A férjét, Pista bácsit ez már nem zavarta, a szag ellen pedig Csongor szivarokkal védekezett. De én tehetelen voltam, mert ők ugyan nem túl közeli, de azért rokonok voltak. Évi háromszori, kötelező látogatásra érdemesített rokonok.
A legrosszabb az eleje volt. A puszi Julcsa néninek. Onnan már simábban ment a dolog. Nem, nem kérek semmit sem enni. Hogy kérnék már, legutóbb is szőrszál volt a zserbóban.) Nem, nem kérek semmit inni. (Ilyen sóher módon sehol sem mérték a málnaszörpöt a szódába.) A maradék időben elnézegettem a vitrinben a pamutgombolyaggal játszó porcelán cicákat, elgondolkoztam azon, hogy tényleg muszáj volt-e egy új fotelt venni, mert már nem volt mire kiteríteni a csipketerítőket, közben a családom hosszasan csevegett számomra ismeretlenekről, de aztán végre mentünk. Jött még két megrázó puszi és Julka néni meg Jóska bácsi egy időre le volt tudva.
Ez az élmény jutott eszembe tegnap, amikor édesanyám megemlítette, hogy az unokáját meg kéne mutatni egy távoli rokonnak. Nem – csattantam fel, nem akarom, hogy a gyerek szagokkal meg szőrökkel terhelt rokonlátogatásokkal terhelve cseperedjen, mint én, csak azért, mert ez így illik. Persze, így illik, de a XXI. század már ad erre megoldást.
Ahová jó, oda megyünk, ahová meg nem, hát kapnak egy linket és lájkolhatják a kisvonatozós videót, meg a cukin copfos képet, amin a babáit talpmasszírozza.
Ear
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
