Japán ételek, étkezési kultúra. Hatalmas téma. Meg sem kísérlem az összes ételt bemutatni, csupán ízelítőt szeretnék adni abból a gazdag választékból, ami a japán konyhát jellemzi. Hogy mi az alapvető különbség a hazai és a japán konyha között? Csupán annyi, hogy ittlétem alatt 25 kilót fogytam, mindenféle tudatos diéta nélkül. Elmondható, hogy az itteni ételek zöme könnyebben elkészíthető, és kevesebb zsiradékot tartalmaz, mint az otthoniak. Mivel jelenleg egy étteremben dolgozom, személyes tapasztalatom is van minderről.
Nos, akkor vágjunk is bele. Szeretném azzal kezdeni, hogy eloszlatok néhány tévhitet. Az első, hogy a japánok csak rizst esznek. Tévedés. Igaz ugyan, hogy egy japán főétkezés elképzelhetetlen rizs nélkül. Hasonló a hozzáállásuk a rizshez, mint nekünk a kenyérhez. A japán nyelvben a „gohan” szó egyszerre jelenti a főtt rizst, és magát az étkezést is. Ez is mutatja, hogy ez a két dolog mennyire összeforrt náluk. A rizsen kívül azonban esznek krumplit, kenyeret, zöldségeket és különböző húsokat is. Apropó, kenyér. Az itteni kenyerek állaga leginkább a kalácséhoz hasonlít. Ha az ember hasonló kenyeret szeretne enni, mint otthon, el kell mennie egy európai stílusú pékségbe. Második tévhit: a szusi az nyers hal. Nem igaz. Fogyasztanak ugyan vékonyra szelt nyers halat, ezt azonban „szasimi”-nak hívják. Ezt általában szójaszószba mártogatják, amibe sokszor wasabi-t kevernek. A wasabi nem más, mint japán zöld torma. Én személy szerint imádom.
De akkor mi is az a szusi? A „szu” azt jelenti: ecet. A szusi ezzel a speciális ecettel készült főtt rizst, illetve ebből készült ételt jelent. Számos fajtája létezik. Ezek közül az egyik a „nyigiriszusi”, vagy röviden onyigiri. A nyigiru ige azt jelenti, szorítani. Az onyigiri nem más, mint kézzel összepréselt, általában háromszög formájú rizsfalat, melyet sokszor norilappal borítanak be. A nori szárított tengeri alga, összepréselve, melyet hasonló formájúra szeletelnek, mint egy A/5- ös rajzlap. Aztán itt van még a makidzusi, magyarul csavart szusi. Ez úgy készül, hogy egy norilapra rizst és különböző zöldségeket, halat, tojást tesznek, majd az egészet feltekerik. Alapvetően két fajtája létezik: a futomaki, vagyis a vastag tekercs, valamint a hoszomaki, azaz a vékony tekercs. A legelterjedtebb azonban az forma, amikor falatnyi főtt rizsre egy szelet szasimit tesznek. Az emberek általában ezt értik szusi alatt.
Térjünk rá az étkezési szokásokra. Azt gondolom, mindenki tudja, hogy a japánok pálcikával esznek, amit hasi-nak hívnak. Azt szerintem már kevesebben tudják, hogy van néhány szabály a hasira vonatkozólag, amit illik betartani. Az egyik ilyen, hogy a pálcikát nem szúrjuk bele az ételbe. Nem illik továbbá egymásra mutogatni vele. A legfontosabb szabály, amit minden körülmények között be kell tartani, az az, hogy szigorúan tilos pálcikával ételt átadni egy másik embernek. Ez ugyanis kizárólag halotti toron szokás. Mielőtt egy japán ember elkezd enni, hangosan azt mondja: „itadakimasz”. Néhányan az olvasók közül talán már hallották ezt a kifejezést, amelyről az a tévhit kering, hogy a jelentése az: jó étvágyat. Ez nem igaz. Semmi köze az étvágyhoz, és nem is a másik embernek szól. De akkor mit jelent? Az itadakimasz szó nem más,mint a „moraimasz” ige tiszteleti formája, ami annyit jelent: kapni. Ez a kifejezés köszönet Istennek az ételért.
Ezután elkezdődik a falatozás. Az európai szokással ellentétben itt nem egymás után, hanem egyszerre kerülnek a fogások az asztalra. Szerepelhet a menüben miszoleves, rizs, valamilyen hal és sok-sok zöldség. Miután befejezték az étkezést, azt mondják: „gocsiszo szama desita”, ami kb. annyit jelent, hogy „ez egy lakoma volt”. A japánok életében fontos dolog a harmónia, ezért az ételek mindig az évszaknak megfelelőek. Míg nyáron népszerűek a könnyű tészták, néha hideg lében tálalva, addig télen az egyik fő vacsora, az úgynevezett nabe. Ez úgy készül, hogy az asztal közepére helyezett mini tűzhelyen vastag kerámialábasban főzik az ételt, amiből mindenki saját magának szed, és azon melegében eszi.
Japánban kedveltek a különféle tészták, mint a Kínából átvett rámen, amit egy sűrű disznóhús leves betétjeként használnak, valamint az udon. Szerepel még a választékban hajdinatészta, vagyis „szoba”. Ezek mindegyikét kedvelem, különösen a ráment. Egy baj van velük. A japánok mindenféle tésztát szürcsölve esznek. Na, nem diszkréten, pironkodva, hanem jó hangosan. Szerintük ugyanis ez a számomra gusztustalan hang hozzátartozik az evéshez, sőt, még élvezetesebbé teszi a táplálkozást.
Muszáj még egy dologról írnom. Ez pedig a natto. Ez a förmedvény ugyanúgy megosztja a japánokat, mint a magyarokat a pacalpörkölt. Van, aki utálja, van, aki imádja. Én az előbbi csoportba tartozom. De mi is az a natto? Nos, nem más, mint szalmában rohasztott szójabab. Büdös és nyúlós, de állítólag nagyon egészséges.
A modern Japánban megtalálhatók a nyugati stílusú ételek is, sok az olasz, francia, indiai étterem. Mindenki kedvére válogathat.
Most szeretnék néhány szót ejteni a japán éttermi szokásokról. Vendéglátó körökben létezik egy mondás: „Okjakuszama va kamiszama desz”, vagyis „a vendég egy isten”. Mindenki ennek szellemében viselkedik. Amikor a tiszteletreméltó vendég uraság be méltóztat lépni, mindenki egyszerre kiáltja:”irassaimasze!” Vagyis: isten hozta. Ezután az örökké mosolygó pincér vagy pincérnő az asztalhoz kíséri vendég uraságot. Néhány helyen divat, hogy a rendelést guggolva veszik fel, hogy a szemük ne legyen magasabban a vendégénél. Ez általában izakaya-kban szokás. Az izakaya szóra nem találtam megfelelő magyar szót. Úgy kell elképzelni, mintha kereszteznénk egy kocsmát és egy éttermet.
Ha már szóba került a kocsma. Japánban szeszesitalok széles választéka áll rendelkezésre az elbódulni vágyóknak. Azokból meg van rendesen. A japánok imádnak inni, noha nem nagyon bírják az alkoholt. Rendszeresen rendeznek „nomikai”-t,vagyis csoportos ivászatot. Itt szeretném felhívni a figyelmet egy nagyon hasznos dologra, ez pedig a „nomihódai”, vagyis igyál, amennyit bírsz. Gyakorlatilag egy nem túl magas összeget befizetve 1,5-2 órán keresztül ihatsz, amennyi beléd fér. Hogy miért éri ez meg az izakyak-nak? Nos, a japánok hamar berúgnak, nem kell sokat inniuk. Egy alkalommal itt élő magyar barátommal meglátogattunk egy izakayat, ahol természetesen igénybe vettük a nomihódai-t. Fejenként megittunk tíz korsó sört, némi szakét, és zárásképpen egy kis whisky-t. Néztek is rendesen.
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy eloszlassak még egy tévhitet. Sokan gondolják, hogy a szaké az rizsbor,vagy rizspálinka. Valójában egyik sem. A szaké rizsből készült szeszesital, de a készítés módja, valamint az alapanyagok ismeretében nem nevezhető sem bornak, sem pálinkának. Az ereje kb. 13-15 fok, és rengeteg fajtája létezik tisztaság alapján. Megígérem, folytatom történetemet,de most tartok egy szünetet, ugyanis nagyon megéheztem.
Jabandzsin
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
