Elég érzelmesre sikeredett ez az elmúlt pár hét, megvolt a nyolcadikosok éves munkájának az előadása, és a záró drámaelőadás is. Mindkettő nagyon jól sikerült, az éves munkáknál igazán jól felkészült előadásokat és művészi munkákat láthattunk a választott témákban, a dráma pedig... számomra lenyűgöző, hogy az elsős törpicsekekből évről évre hogy lesz egyre ügyesebben szereplő társaság, miközben a negyedórás meseelőadásoktól eljutunk a másfél órás komoly színdarabig és a valódi színészi játékig. Szóval volt ámuldozás és meghatottság bőségesen, most pedig... itt a vége.
Ballagunk az iskola épülete felé, mi és a kiöltözött, csokrokkal felszerelt rokonság. Szépen fel van díszítve a ünnepre, ahogy belépünk, aranykapu várja a nyolcadikosokat és a kisebbek által tartott virágkapu, ekkor szorul el először a torkom: az utolsó napon úgy lépnek ki az iskolából, ahogyan beléptek nyolc évvel ezelőtt... beáramlunk a feldíszített tornaterembe, leülünk, körülnézek. Ismeretlen rokonok, ismerős szülőtársak vesznek körbe, összemosolygunk, integetünk egymásnak. Némi zsizsgés és várakozás után először halkan, majd egyre hangosabban halljuk a dalt, és bevonulnak a terembe fiaink-lányaink, majd helyet foglalnak. Szülői kórus énekel, elnézem a gyerekeinket, de már nem gyerekeket, hanem ifjú hölgyeket és fiatalembereket látok: mikor nőttek meg így?! Most vagyunk utoljára együtt, aztán megy mindenki tovább, ki ide, ki oda. Ki a Waldorf gimnáziumba, ki máshová, államiba vagy alapítványiba. Az én fiam államiba megy.
"Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned."
A tanárok kórusa énekel, szeretet sugárzik a dalból és a szemükből, én csendben nyelem a könnyeimet. Következik a hetedik osztály, mindenféle hangszerekkel, az elsős daltól kezdve az Always look on the bright side of life-ig terjed a tízperces műsor, gyönyörű tisztán, szépen énekelnek ők is. Énekkar? - kérdezi mellettem egy rokon, a fejemet ingatom, nem énekkar, itt minden osztály így zenél és énekel. Néhány tanár rövid búcsúbeszédet mond, néha nevetünk, máskor szipogunk, ahogy felidézik a közös emlékeket. Látványosan hiányoznak az "életreszóló útravaló" típusú közhelyek, annál több a személyes mondanivaló. A nyolcadikosok búcsúbeszéde jön, összehangoltan mondják el, nagyokat nevetünk. A szülői kör is búcsúzik a családoktól, felidézik és megköszönik a rengeteg közös programot és munkát, kuncogunk, na igen, az augusztusi hétvégi padlórakást csak az este kilences falglettelés übereli.
"Úttá válik minden lépés talpad alatt, mit megteszel, Erővé a súly, az a súly, mit felemelsz"
Sok éve hallom-éneklem a Waldorf olimpiák libabőröztetően szép dalát, de most először érzem át igazán, mit jelent. Minden lefestett fal, minden kisütött tepsi sütemény, minden éjszakába nyúló szülői est szeretetből volt és épített, nemcsak a gyerekem jelenét-jövőjét, hanem engem is. És minden időnkénti fogcsikorgatás ellenére megérte minden perce.
"Áldjanak az égiek, fény kísérjen és szeretet, bármerre jársz"
Vége a műsornak, a tanárok a gyerekekhez lépnek, egyenként mindenkitől elbúcsúzik mindenki. Ölelések, puszik, nevetések, kis meghatódás. Elnézem az oldott hangulatú jelenetet. Lesz még valaha ilyen közvetlen kapcsolata a gyerekemnek bármilyen tanárral? Fog kapni ennyi szeretetet, ennyi odafordulást? Fogják ilyennek látni és elfogadni, ahogyan itt, ebben a közegben? Igyekszem diszkréten telesírni az otthon előrelátóan bekészített zsebkendőket.
Nemsokára már otthon pihegünk a diófa alatt, jóllakottan az asztal körül. A rokonság karéjában a fiam ül, örül az ajándékainak, vidáman beszélget és nevetgél. Messze van már attól a félszeg kisfiútól, aki nyolc éve az ovitól búcsúzott; okos, nyitott, jószívű, önálló kamasz lett belőle. Ő nem tart a jövőtől, mint a szentimentális anyja: izgatottan várja a gimnáziumot, a gólyatábort, az új környezetet, az új osztályát, talán még a dolgozatírást is. Elnézem őt, és hálát adok azért, amiért egy támogató, elfogadó és emberbarát környezetben tölthette ezt a nyolc évet. Minden, amit ott kapott, a részévé vált és védeni fogja egész életében. Bármi áll előtte, ezt az alapot már nem veheti el tőle senki. Nagyot sóhajtok, fejemet az apja vállára hajtom. Nagy fiunk lett, mormolja. Nagy bizony, bólintok, és végre ellazulok.
Elballagott a fiam.
Borzlány
