Tátralomnicra jó gyerekkel menni, mert ott minden van.
Síelni jövünk Tátralomnicra, amely régen, a nagy tátrai vihar, a Kalamita előtt is síközpont volt, de most hatalmas új beruházások nyomán látványos fejlődésnek indult. Azért a kocsiban elhelyezünk három popsisít is, biztos, ami biztos.
A családból hárman síelünk, apránként vásároltam össze a ruházatot, így mindannyiunknak egy multidiszkontból való síruhája, aláöltözője, síkesztyűje és szemüvege van. Léceket és cipőt, valamint a gyerekeknek sisakot a helyszínen bérelünk. A faluban tucatnyi kölcsönző van, a legjobb minőségű felszereléseket lehet bérelni. Három napra a hármunknak való léc-bot-cipő-sisak összeállításért 110 eurót fizetek – utólag.
A fiam már igen jól síel, őt elengedem a barátainkkal, akik a nehezebb pályaszakaszon csúsznak, 50 euróért veszek neki egy háromnapos jegyet, amellyel ez idő alatt az összes felvonón korlátlanul utazhat. A lányomat, aki néhány alapvető dolgot korábban már megtanult, karácsonykor egy profi oktatólány gondjaira bíztuk. A magyarul is beszélő Martina két óra alatt bátorságot öntött belé, és megtanította azokra a mozdulatokra, amelyek a bébipályánál komolyabb lejtőkön is szükségesek. Első, Martina nélküli közös utunkon egy piros pályára tévedtünk, amelynek a közepén elsírta magát: nem tudok lejönni, Anya! Kanyarról kanyarra csalogattam le, dicsértem, milyen ügyes, s amikor leértünk, mérgesen a hóba szúrta a botját, “soha többé nem megyek erre a pályára”, közölte legnagyobb megkönnyebbülésemre.
Most neki és magamnak egy-egy “vyberovy”-t veszek, ez tkp. napijegy, ám ha két vagy négy órán belül visszaváltom, jelentős kedvezményt kapok.
Felcsatolunk, jól meghúzom a bakancsom csatjait, mintha még mindig lötyögne kicsit a lábamon. Talán nem kellett volna annyira sietni a kölcsönzőben, talán próbálhattam volna még cipőt, de a Nagy be volt sózva, menni akart mindenáron. A síbérlet ravasz kis csipkártya, nem kell tologatni a szerkezetbe, a zsebünkben is felismeri a gép, s átenged a kapun, hogy aztán a nyolcüléses lanovka alánk csusszanjon. Az ülés kellemesen meleg, talán a naptól, talán fűtik is? Ha akarjuk, sárga plexiernyőt is húzhatunk magunk elé, de most ragyog a nap és szélcsend van, nem tűnik szükségesnek.
Hat perc a menetidő, odafönn összevárjuk egymást, mert velünk jön a gyerekeim unokatestvére meg az ő apukája is, utóbbiak helyi illetőségűek, sportos népség, Danko egy olyan sílécen, amilyet még csak múzeumban láttam, susogós mackóalsóban, de úgy síel, mint Bode Miller. A lányok elindulnak elöl, én a nyomukban, már az első kanyarban irgalmatlan görcs áll mindkét vádlimba. Vörös köd ereszkedik a szememre, ha nem kellene rájuk vigyáznom, elhajítanám magam itt a hegyen, de valahogy csak levisz a gravitáció a lejtő aljába, ahol vonyítva dőlök el, hogy a gyerekeim apja lerángassa a lábamról a cipőt, s masszírozza ki a görcsöt a lábaimból. Túlhúztam a csatot, s mindkét lábamban elszorítottam a vérkeringést. Danko felajánlja, hogy magával viszi a lányokat, amíg én magamhoz térek, egy cukros üdítőt akarok, most azonnal, és nem érdekel, hogy hetek óta cukormentes diétán tartom magam.
A távollétem jót tesz a lánynak. Kiszabadult tyúkanyó szárnyai alól, félelem nélkül jön le. Lazábbra csatolt cipővel megyek én is, de már csak annyit kötök ki, legyen mellettük egy felnőtt, Danko vagy én. Hamar belátom, hogy erre már csak a felvonózás miatt van szükség, ahol meglehetősen nagy a tülekedés, a pályán a lányokat leginkább csak akadályozom, jönnek le együtt, gyorsan, magabiztosan, vigyorogva.
A pálya tetején és alján is büfék, kocsmák várják a pihenőket. A legjobban az jár, aki el tud heveredni egy birkabőrrel kibélelt nyugágyban, de ennek kicsi az esélye, épp mint nyáron a strandon. A síközpontban akadálymentesített vécé van, amelyet folyamatosan takarítanak és fertőtlenítenek. Pelenkázó- és szoptatóhelyet nem láttam, de anyukát, aki egy szánkóra ült le szoptatni, igen, hátihordozóban síeltetett csecsemőt is (minekazilyennekgyerek?).
A lányom unokatesója korcsolyázik, az anyukája koriedző, este elviszi a lányokat egy közeli hotel jégpályájára. A belépő egy órára 3 euró, ebben benne van a korcsolyacipő bérlése is. Engem nem vonz a jég, egy teát szürcsölgetve nézem őket a melegedő üvegfala mögül, ahol pattog a tűz a káhyhában. A lányom kicsit bizonytalan, de a barátnőmé, aki tud görkorizni, hamar ráérez a korcsolyára.
A rokonok hamarabb elutaznak, másnap kettesben maradok a lánnyal, besíeljük az összes pályát az éjjel készített műhavon, forró csokit iszunk hatalmas tejszínhabbal a felső állomáson. Szénhidrátszegény diéta felfüggesztve, végtére is a jellemgyenge önfelmentés részeként mozgok, ugye. Elindulunk a büfétől, emlékszem egy ösvényre, ahol karácsonykor a fiammal megközelítettük a pályát. Elhaladunk egy motorosszános hegyimentő mellett, nem sokkal arrébb az ösvényt kétméteres hófal zárja el, a tetején hálókerítés. Hát, bocs, kicsim, ezt nem tudtam, gyere, visszakecmergünk halszálkában. A hegyimentő három nyelven ajánl segítséget, napbarnított, szőke borostás fiú, kék szemét zúzmarás szempillák árnyékolják, istenem, szebb, mint Brad Pitt a Nanga Parbaton (Hét év Tibetben), de nem akar elvinni innen a szép motorosszánján, viszont magyaráz egy útról, amely az épület mellett vezet a pályára.
Megfordulunk, látom azt az utat, méteres hóval borított, meredek ereszkedő a fák alatt, nem az én sítudásomhoz szabták. Szidom magamban kicsit Brad Pittet, aztán felmérem azt a hófalat, hát itt fel tudunk élezni, a lányt átsegítem, aztán valahogy én is átmászok. Minden a terv szerint alakul, a lány a pályán, az én botjaim is odaát, már csak a léceimet (meg a lábamat) kellene odébb pakolni, csakhogy a cipőm csatja beleakad a kidőlt kerítés hálójába. Félig hanyattfekve próbálom kiszabadítani, felettem a valószerűtlenül szikrázó kék ég, s e háttér előtt megjelenik Brad Pitt, vigyorog, mit tehet értem, hát izé, vegyél a karodba, te szép hegyimentő, de minimum szabadítsd ki a cipőmet a kerítésből. Az utóbbi történik, megerősíti közben, hogy arra az útra gondolt, ami ott lenn kanyarog, nos, jólesik, hogy legalább kinézte belőlem.
Az utolsó napon nem síelünk. Mindenki fáradt. Mehetnénk wellnessezni, pl. a csúszdás élményfürdőbe, de ez most nem fér már a költségvetésbe. Helyette a popsisíkkel a szánkópályára megyünk. Bobozni is lehetne, s nemcsak most, akár nyáron is, de mi mégis a széles lejtőt választjuk. A gyerekek lecsúsznak százszor is, én egy idő után inkább egy fa tövébe ülök napozni. Megígértem egy forró csokit a közeli étteremben, de ott nem árulnak, helyette valami különlegeset kóstolunk, Horúci Francúzt, igenigen, “forró franciát” ami a neve ellenére valami gyerekeknek való dolog, alkoholmentes forraltbor, tkp. fűszerezett meleg szőlőlé. Finom. Azért én mégis egy forralt bort iszom, hmmm, finom, édes, fűszeres, kicsit sem fogyókúrás. A közelben meg hatalmas jégszobor emlékeztet arra, hogy így járnak, akik azt hitték, a téli sportok fogyasztanak.
Brumibaby
