A lányom majdnem két évvel fiatalabb a fiamnál, így akkor kezdte az elsőt, amikor a fiam a harmadikat. Vegyes érzelmekkel indultunk neki az évnek, mivel a fiam új tanár nénikhez került, akiknek a képességivel kapcsolatban voltak kétségeink (később kiderült, nem alaptalanul), de a régi, nagyszerű páros viszont kézbe vette a lányomat. Ez így egyszerre volt öröm és üröm is egyben.
A kisasszony eddigre már olvasgatott, és írt nyomtatott betűkkel, erre a bátyja tanította meg, mi csak az eredménnyel szembesültünk. Matematikából is hirtelen lódult meg a nagycsoportban, addig néha még megkérdezte, hogy „Anya, melyik is van előbb a három vagy a négy?”, majd hirtelen nekiállt ötjegyű számokat kiolvasni.
Az első két év nagyszerű volt, de mire elvégezte a másodikat, addigra a fiamat már éppen kimenekítettük annak a tanárpárosnak a kezei közül, akikhez a lányom is került harmadiktól. Én már akkor pedzegettem, hogy lehet, őt is vinni kéne, de ez ellen több érv is szólt. Először is nem mindegy, hogy egy negyedikes-ötödikes, vagy egy harmadikos gyerek buszozik keresztül a városon, másrészt a lányom sok barátot szerzett az osztályban, és lányként kevésbé volt kitéve az osztályon belül esetleg eluralkodó durvaságnak is. Így aztán ott kezdte a harmadikat, ahol a bátyja.
Ez viszonylag jó döntésnek bizonyult, neki valóban nem voltak gondjai az alatt a két év alatt, bár az osztály szétesése itt is megkezdődött. Amikor elvégezte a negyediket, akkor úgy gondoltuk, túl vagyunk a nehezén, a felső remélhetőleg újra jobb lesz. Ebben a reményben azonban csalódnunk kellett.
Hamar kiderült, hogy a felső nemhogy javulást nem hoz az iskola minőségében, de még inkább a romlás jegyei mutatkoztak szinte azonnal. Az első pár meglepetés már rögtön az első ötödikes szülői értekezleten ért. Az osztályfőnök elmondta, hogy ő Facebookon szeretné tartani a kapcsolatot az osztállyal. Ez nekem rögtön problémás kijelentés volt, mert ugye egy ötödikes még nincs 13 éves, elvileg nem is rendelkezhet Facebook profillal. Persze elvileg nem volt kötelező regisztrálni, de két hónap után beadtuk a derekunkat. A gyerek Facebook használatával nem is volt semmi probléma eddig, de nekem aggályaim vannak, főleg most, hogy már betöltötte a 15-öt, egy szép, kifejezetten érett lány a fotókon, és az életkorában meg 17 szerepel, hiszen kénytelenek voltunk csalni.
A második meglepetés, sőt egyenesen megütközés az volt, amikor az osztályfőnök a Facebook kapcsán kifejtette, hogy majd hetedik-nyolcadik körül a gyerekek a szülőket úgyis le fogják tiltani, de őt nem, és akkor majd helyettünk szemmel követi a gyermekeinket, mert benne úgyis jobban fognak bízni, mint bennünk.
Ezek után még tetézte a teljesítményét azzal, hogy név szerint felsorolta, szerinte kik lesznek kitűnők ebben az évben. A lányom, noha az előző négy évben végig kitűnő volt, és egy csomó versenyen indult, nem volt benne a felsorolásban.
Aztán sorra következtek a meglepetések. A természettudományos tárgyak oktatása katasztrofális volt. A fizika tanárnő kijelentette, hogy nála az kap ötöst, aki, ha kihívják felelni, kimegy, és szépen vigyázzállásban elmondja az anyagot, nem mutogat közben, nem mond olyat, hogy például, és így tovább. Magyarán magolni kell. A földrajz tanárnő négy órát áldozott az amúgy is szűk órakeretből arra, hogy egy roppant bonyolult és felesleges táblázatot lediktáltatott az osztállyal, ahelyett, hogy mondjuk ő otthon begépeli (a lányomnak kb. háromnegyed óra volt begépelni aztán otthon, szóval nem sok), és megosztja e-mailben, vagy Facebookon, ha már úgyis mindenkinek volt. Ezt mi tettük meg helyette, és roppant sok hálás köszönetet kaptunk.
Hatodik második félévre a helyzet tarthatatlanná vált. Az osztály teljesen szétesett (nyilván az osztályfőnök roppant jól megtalálta velük a hangot, ahogyan ígérte), órán is kezelhetetlenek voltak. A lányom arra panaszkodott, hogy hiába akar figyelni, néha nem hallja a tanár magyarázatát. A féléves szülőin kiderült, hogy minden tantárgyból ez az osztály érte el a legrosszabb átlagot az iskolában. Itt aztán elszabadultak kissé az indulatok, és később a vita e-mailben folytatódott a közös levelezőlistán. A szülők a tanári kartól követeltek többet (egyáltalán nem alaptalanul), az osztályfőnök meg a szülőktől. A szülők arra hivatkoztak, hogy mivel alig jut haza információ hozzájuk a tananyagról és az iskolai eseményekről, nehéz otthon rövid pórázra fogni a gyerekeket.
Itt két javaslat született a helyzet javítására. Az egyik, hogy bevonják a nevelési tanácsadó két munkatársát, akik tréninget tartanak az osztálynak társas viselkedésből, és egyéb kompetenciákból. A másik tőlem jött, miszerint aki igényli, annak e-mailben elküldjük minden nap az aznapi leckéket. Ebben meg is állapodtunk, egyik szülő beszervezte a nevelési tanácsadót, mi meg nekikezdtünk az e-mail küldésnek. Az iskola részéről nem volt érezhető motiváció, hogy bármit is kezdjenek a helyzettel.
Sajnos a tréning nem járt eredménnyel, az osztály magatartása tovább romlott. Év végén az iskola elhagyása mellett döntöttünk. A lányomat az győzte meg, amikor közöltem vele, hogy nem szakad el a barátnőitől, elvégre már elég nagy, hogy délutánonként elmehessen hozzájuk néha. Innentől lelkesen készült az iskolaváltásra. Két iskola merült fel, az, ahová a fiam járt (immáron boldogan és kiegyensúlyozottan négy éve), és egy másik a városban.
Mi próbáltuk titokban tartani azt, hogy év végén elvisszük a gyereket, nem akartuk őt atrocitásoknak kitenni emiatt, de sajnos az egyik iskolában, amit megnéztünk, nem voltak eléggé diszkrétek, és így a botrány kipattant. Igen, szó szerint botrány lett belőle, hogy elvisszük a másik gyereket is. Megtettek engem bűnbaknak, miszerint én szítom a széthúzást az osztályközösségben (egy csomó gyerekkel soha nem beszéltem), és a lányomat meggyanúsították azzal, hogy időnként szándékosan rossz házi feladatot adott meg. (Szerintem meg egy fél év alatt előfordulhat, hogy valami elírás összejön egy csomó oldalszámban.) A gyerek abból az egyetlen tantárgyból, amiből ekkorra még nem volt lezárva nem kapta meg az ötöst, noha a jegyei alapján bőven megkaphatta volna. Így bekerült a bizonyítványába az első négyes (Eddig végig kitűnő volt).
De a legszebb akkor következett, amikor bementem a gyerek papírjaiért, hogy átírassam az új iskolába. Megkérdezték tőlem, hogy én szeretném-e elvinni, vagy ők küldjék postán. Mondtam, hogy nekem bármelyik variáció megfelel. Akkor az adminisztrátor hölgy először a postát javasolta, amibe beleegyeztem. Ekkor elkezdett morogni, hogy még ezt a terhet is rájuk rójuk. Akkor közöltem, hogy a világért sem, majd mi elvisszük személyesen akkor a másik iskolába a papírt, csak adja oda. Erre meg az volt a baja, hogy akkor ők hogy tudják majd ellenőrizni, hogy a papír tényleg eljut-e oda, azaz azt pedzegette, hogy mi ezt a feladatot nem fogjuk elvégezni, és akkor a gyerek iskola nélkül marad. Mondtam, hogy nekem mindegy, mi lesz, csak döntsön.
Ekkor jött a hab a tortán, és megjelent az igazgató, aki behívatott az irodájába, és számon kérte tőlem, hogy mért viszem el ebből az iskolából a gyereket, amikor ez egy kitűnő iskola, és az osztállyal sincsen semmi baj. Vártam, hogy rám szakad a plafon, de ez nem történt meg. Nem nagyon hagyott volna szóhoz jutni, de én meg nem hagytam magam, és elmondtam, milyen gondok miatt megyünk elé. Ezeket kategorikusan tagadta. Végül otthagytam. Az évzárón a lányom a szülőktől kapott egy doboz bonbont a házi feladatok elküldéséért. Ők hálásak voltak.
A hetediket végül a lányom ott kezdte meg, ahol a fiam elvégezte a nyolcadikat. Csodás két éve volt az új iskolában az új osztályával, akik hamar befogadták. Közben, ahogy javasoltam, tartotta a barátságot pár gyerekkel a régi osztályából, a szülinapi buliján mindkét osztályból voltak vendégek, és új barátságok szövődtek.
A régi osztályból érdekes hírek jöttek közben hetedik év elején. Mint kiderült a hatodik év végén a lányomon kívül még két gyerek ment el abból az osztályból hasonló okok miatt. Az első osztályfőnöki óra azzal kezdődött, hogy az osztályfőnök mindhárom távozott gyerekre mondott valami becsmérlőt az osztály előtt. A lányomra például azt, hogy „nem baj, hogy elment, úgysem hiányzik senkinek”. Mondta ezt azoknak a gyerekeknek, akikkel a lányom azóta is összejár, vagy ha személyesen nem tudnak találkozni, akkor csetelnek.
Közben kiderült, hogy a lányom egyik osztálytársának édesanyja az, aki a nevelési tanácsadóból azt a bizonyos tréninget tartotta. Ő mesélte nekem két év múlva is megrendülten, hogy milyen fokú szemtelenséget, és érdektelenséget tapasztalt az osztály egyes tagjai részéről. Még ő sem találkozott ilyennel eddigi munkája során. (Ez egy elit suli volt, igen gazdag szülőkkel.)
Az iskolaváltás szélesítette a gyerek tájékozottságát, pontosabb képe van a világról. Ő addig csak azt az egy gyerekközösséget ismerte, és azt hitte, az a minta, úgy kellene viselkednie, mint ott a többi lánynak. Sokszor volt azért feszült, mert ez a családban tapasztalt viselkedéssel és közvetített világnézettel erősen ütközött. Kicikizték az öltözéke, a testsúlya, a jó tanulmányi eredményei miatt. Amikor az új osztálya befogadta, sokat változott, megnyugodott, lazább lett és jókedvűbb. Itt több elismerést kapott a tanároktól is a rengeteg közösségi munkáért, amit elvállalt.
Továbbra is úgy gondolom, hogy mindkét esetben magasan a legjobb lépésünk volt az iskolaváltás.
Álmodó
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
