A múlt héten nem volt bölcsinapló. A magyarázat nagyon egyszerű: alig léptem ki a lakásból (tanultam), és igazából semmi jelentős esemény nem történt mifelénk. A magam részéről ezt jónak minősítem. Azt jelzi, hogy mindenki tette a dolgát, senki nem vert meg a bölcsiben-oviban senkit, szóval csendben-rendben zajlott az élet.
A héten aztán sikerült mindent kamatostól bepótolni. Kezdődött azzal, hogy kedd reggelre az ikreknek hőemelkedésük volt, és folyt az orruk. Semmi vészes, de ahhoz elég, hogy itthon maradjanak. Két nappal szakvizsga előtt. Murphy.
Vad szervezkedés következett, ennek eredményeként én az utolsó két napban anyukám lakásában tanultam (reggel mentem, este jöttem), így aztán a gyerekeimből nem sokat láttam. Meg is lett az eredménye. Dani és Réka teljesen megzavarodtak, nem értették, mi is folyik itt. Nem arról volt szó, hogy kifogásuk lett volna a „felvigyázó személyzet” ellen, egyszerűen megszokták, hogy ha itthon vannak, akkor itthon vagyok én is.
Balu is hiányolt, ő a szokottnál jóval agresszívabban viselkedett (alapjáraton egy galamblelkű kisfiú), az oviban több komolyabb konfliktusa is volt. Engem meg mardosott a bűntudat. Tudtam én, hogy a felborult menetrendnek köszönhető a gyerekeim viselkedése, de mégiscsak rossz érzés volt. Ráadásul én is feszült voltam. A párom angyali türelemmel viselte el, ezúton is köszönöm neki.
A vizsga előtt éjjel alig aludtam. Réka kb. 2 órán keresztül visított-hisztizett, az oka máig ismeretlen. Murphy. Mindenesetre reggel összeszedtem magam, elmentem, levizsgáztam. Már csak azért is, mert ennyien és ilyen lelkesen kevés embernek drukkolnak. Egyrészt a gyerekeim. Ment a „hajrá, anya”, de volt „hajrá, piros anya” is (a „hajrá, piros zokni” után szabadon, némi apai vezénylettel). Másrészt ti is velem voltatok, sokat jelentett a tudat, hogy gondoltok rám. Köszi nektek is!
Péntek óta pedig ismét dolgozó nő lettem. Az első munkanapomat nem részletezném, legyen elég annyi: az összes értekezletet kibírtam alvás nélkül, megtudtam, mit fogok csinálni, és rájöttem, hogy a munkahelyemen közel három év alatt semmi nem változott (ez jelen esetben nem pozitívum).
Reményeim szerint néhány hét múlva kialakul valami élhető rend. Jelen pillanatban a legerősebb érzésem a pánik. Hiába van jól kidolgozott forgatókönyv, hiába igyekeztünk mindent megszervezni, félek. Kialakul majd minden, de az a bizonyos zabszem a vizsga óta csak nem akar eltűnni.
DrLucifer
