Elkezdődött a nyári szünet, és én azon gondolkodtam, miről is kellene írnom az utolsó posztban. Írhatnék akár összefoglalót is az elmúlt fél évről, vagy szólhatna arról is a poszt, hogy mit fogunk csinálni a nyáron.
Aztán rájöttem, hogy nemigen tehetem le a klaviatúrát anélkül, hogy szót ne ejtenék arról a személyről, aki nélkül biztosan nem működnénk ilyen zökkenőmentesen. Emlegettem már őt sokat, de a közös történetünkkel még adós vagyok, ezt a mulasztást szeretném most pótolni.
Három éve akadtunk egymásra az interneten. Akkor derült ki, hogy ikreket várok, és úgy gondoltam, szükségem lesz valamilyen segítségre.
Az egyik közismert baba-mama fórum helyi topikjában kezdtem érdeklődni, tud-e valaki megbízható bébiszittert ajánlani. Ekkor jelentkezett „Ő”. Főiskolás volt, 23 éves. Megbeszéltük, találkoztunk. Kicsit fiatalnak gondoltam első ránézésre (erre még rá is tett a meglehetősen kislányos arca), de szimpatikus volt. Megismerkedett Baluval is, ő is hamar megszerette. Eleinte hármasban voltunk, aztán fokozatosan kezdtük vele Balázst hosszabb-rövidebb időszakokra ott hagyni. Kétségtelenül furcsa egy idegenre bízni a gyereket, de ha belegondolunk: a bölcsiben/oviban is idegenekre bízzuk őket. Kezdetben én is folyton a telefonomat lestem, de ez hamar elmúlt.
Amikor közeledett az ikrek születésének ideje, éjjel-nappal bekapcsolt telefonnal várta ő is a riasztást, hogy szükség esetén jönni tudjon a nagyhoz. Amíg a kórház vendégszeretetét élveztem, neki is jelentős része volt abban, hogy Balu körül minden rendben legyen, és minél kevésbé viselje meg a hiányom.
A minik születése utáni hónapokat aligha éltük volna túl ép ésszel, ha ő nincs. Mivel az ikrek téli babák, ráadásul korák, jó néhány hetet várni kellett, mire kivihettük őket sétálni. Ebben az időszakban ő hordta haza Balut az oviból, és ha kellett, maradt segíteni. Volt olyan délután, hogy ő az egyik gyerekkel az ölében járkált le-föl, én a másikkal.
Azóta is emlegetjük, hogy Dani első igazi mosolyát ő kapta. Bele is pirult rendesen.
Mióta dolgozom, ő hordja haza a csapatot délutánonként. Ha nem így lenne, mindig az én gyerekeim lennének az utolsók, ezt pedig nem akarom. Pontosan tudom azt is, hogy ennek mi az oka. Egyszer olyan későn tudott anyám értem jönni az oviba, hogy már a takarítónő is hazafelé készülődött, és kérdezte, hazatalálok-e, mert akkor hazakísér. Nem kell Freudnak lenni, hogy lássa az ember az összefüggést…
A nyári szünetben is fog rájuk vigyázni. A gyerkőcök lelkesen készülnek, már megbeszélték a programot is: mennek majd állatkertbe, játszótérre. Nélküle szinte megoldhatatlan lenne az is, hogy néha kettesben elmenjünk a párommal vacsorázni.
Aki eddig kérdezte, mindenkinek csak azt tudtam mondani, hogy ha sikerül megtalálni a megfelelő szittert, az mindennél többet ér. Nem szívességet kérek, mégis olyan, mintha egy szerető nagynénire bíznám a gyerekeket. Ezúton is köszönöm neki.
Nektek pedig, kedves Bezzeganyák, köszönöm az elmúlt fél év figyelmét. A következő bölcsinapló szerzőjének pedig jó írogatást!
Drlucifer
