A Nagy várakozásunkat felülmúló „testvér”. Nincs mindent elsöprő szerelem a Kicsi felé, de az ismerősi körben hallott sztorikhoz képest messze nálunk a legzökkenőmentesebb a gyerekek közötti kapcsolat. Voltak időszakok, amikor nem különösebben foglalkozott a babával, máskor igyekezett részt venni a Kicsi körüli teendőkben.
Most, hogy Bodza egyre nagyobb és „érdekesebb”, a Nagy is érdeklődőbb, és noha játékba még nem próbálja bevonni, de megpuszilja, megöleli, kéri, hogy hadd „vehesse az ölébe”, ha úgy adódik, ő akarja etetni/itatni, szóval nem panaszkodom.
Január első hetében még javában tartott a bölcsiben a téli szünet, amikor értesítettek, hogy már attól a hónaptól áremelkedés lesz.
Anélkül, hogy mindenféle összegekbe belemennék, annyi talán hozzátartozik a képhez, hogy egy évvel korábban, amikor beírattuk a Nagyot, és az intézmény havi díjáról érdeklődtünk, akkor egy százezer forintot felülről súroló összeget mondtak. Ehhez képest, amikor októberben az első egész hónapot fizettük be, akkor bő harmincezer forinttal többről kaptuk a számlát.
Nem kicsit döbbentünk meg, de lévén már ment a beszoktatás, és a bölcsire hosszú távon alapoztunk (volna), így „nyeltünk egyet” és tudomásul vettük, hogy ez van. Tehát amikor alig három hónappal később egy újabb hasonló kaliberű emelésről tájékoztattak, akkor azért rendesen megállt bennünk az ütő.
Nem kellett sokáig beszélgetnünk a férjemmel, hogy arra jussunk: nincs az az Isten, hogy ilyen havidíj mellett is tovább járassuk a Nagyot, tudván, hogy (ahogy azt sokan előre megjósolták) minden bent töltött hét után egy hét betegség következett. Végül kivettük. Attól függetlenül, hogy én is ezt tartottam az észszerű döntésnek, bevallom teljesen kiborultam.
Annak idején (a bölcsőde gyerekre gyakorolt pozitív hatásai mellett) pont azért írattuk be a Nagyot, hogy a baba születése után legyen legalább pár óra a napban, amikor egyszerre csak egy gyerekkel kell foglalkoznom.
Nem láttam, hogy hogyan tudok majd a háromhetes baba mellett a Nagy számára minőségi időtöltést biztosítani, messze nem éreztem magamban az erőt a napi két levegőzéshez, játszóterezéshez, mindahhoz a többé-kevésbé bevált napirendhez, ami Bodza születése előtt volt.
A korábban hallott és elképzelt „magadra kötöd a csecsemőt és két szabad kézzel bármi lehetséges” és a „szoptatás közben fél kézzel is mennyi mindent meg lehet csinálni, a gyakorlatban már egyáltalán nem hozták azt az eredményt, amit reméltem, de nem volt mit tenni, csak „menni előre”.
Az első - bizonyítási vágytól fűtött - időkben sütisütéssel, festéssel, ragasztással, álarckészítéssel, meg a bölcsis csoportból vett ötletekkel igyekeztem lekötni a Nagyot, aztán elengedtem ezt a kényszeres délelőtti foglalkozás témát, mert be kellett látnom, hogy ha megszakadok, sem tudok olyan változatos és érdekes programot rittyenteni minden napra, mint amit a bölcsiben, ráadásul a legtöbb kézműveskedés előkészülete több időbe telt, mint amennyire egyáltalán lekötötte őt... :)
Nem tagadom, hogy mostanra már Peppa malacból is ki vagyunk művelve rendesen.
Biztos vagyok benne, hogy vannak anyák, akik több kisgyerek mellett is úgy vezénylik le a napot, hogy abban semmi képernyőzés nincs, de nekem a Kicsi altatása alatti időkre egyszerűen nincs jobb ötletem, hogy a fáradtságtól kipurcant félórákról már ne is beszéljek.
A Nagy alvására több bejegyzésben is panaszkodtam. Azzal most úgy állunk, hogy a Kicsi születése óta nem hajlandó nappal aludni, amit én néhány sikertelen próbálkozás után el is fogadtam, „cserébe” viszont, teljesen váratlanul, január utolsó napjaitól átalussza az éjszakát. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, de többségében vannak azok az éjszakák, amikor 10-11 órán át húzza a lóbőrt, úgyhogy legalább ezen a fronton óriásit léptünk előre.
Folyt.köv.
Polli
