Megmondom őszintén, hiányzik a naplóírás! Izgatottan vártam a hétfőket, hogy kikerüljenek a bejegyzéseim, hogy aztán köröm rágva várjam érkezik-e reakció, az eltelt hét mely része ragadja meg az olvasót. Örülök, hogy a várandósság alatt belevágtam, így annak az időszaknak az emlékei örökre "megmaradnak", de annak is örülök, hogy babanaplóba nem fogtam bele. Szerencsére a lelkesedésemen felül tudott emelkedni a józan eszem, hogy belássam, képtelen leszek hétről-hétre időt szakítani egy valamirevaló beszámoló megírására. És tekintve hogy már az első hónapfordulókor terveztem jelentkezni, ehhez képest már betöltötte a hetet is... igazam volt... :)
Nem is tudom, hol kezdjem az elmúlt időszak összefoglalását, de talán úgy logikus, ha a legkisebbről írok először.
Bodza egy földre szállt angyal.
Szinte az első pillanattól teljesen más temperamentum, mint a Nagy.
Míg a Nagyot szinte csak én vehettem kézbe (maximum a férjem) egészen sokáig (a „sokáig” alatt bő másfél évet lehet érteni) addig Bodza (feltéve, hogy épp nem éhes és nem álmos) bárki kezében mosolyogva nézelődik és kokettál bárhol bárkivel.
Végtelenül türelmes! Igaz, ami igaz, mióta egyre jobban nyílik ki számára a világ, úgy egyre kevésbé szeret a pihenőszékben hesszelni vagy egyhelyben matatni, de az első hónapokban akár egy mosogatógép ki- és bepakolást, vagy teregetést is megejthettem anélkül, hogy egy hangja is lett volna. A non plusz ultra pedig, hogy úgy ebédelhettünk a férjemmel és a nagyobbik lányommal, hogy nem kellett valakinek folyamatosan ringatnia, sétálgatni vele vagy szórakoztatnia. Egyszerűen csak feküdt közöttünk és nézelődött.
Nagyon hamar meg tudtam szokni ezt a nyugalmat.
A Nagy csecsemőkorából a keserves sírások, állandó hasfájás és a véget nem érő sétálgatások maradtak meg mert az volt az egyetlen, ami megnyugtatta, sem a hinta, sem a mellkason fektetés, sem a babakocsi, de még csak a mosógépben forgó ruhák monotonitása sem kötötte le egy pillanatra sem.
Amikor Bodza három hónapos lett, a gyerekorvos javasolta, hogy vigyem el gyógytornászhoz, mert lazának találja az izomzatát.
Rezignáltan nyugtáztam, hogy a sorsnak van némi humorérzéke tekintve, hogy a Naggyal azért jártam hónapokig tornázni, mert ő meg túl feszes volt.
Végül a Dévényes, bár szintén megállapította, hogy kissé hipotón, nem találta a problémát olyan mértékűnek, ami tornát igényelne. Azzal az instrukcióval bocsátott el, hogy akkor jelentkezzek, ha a mozgásfejlődésben egyértelmű lemaradást tapasztalunk.
Ahhoz képest, hogy amikor a védőnői kérdőív szerint már negyedórát kellett volna hason játszania és mi még csak annak örültünk, ha hasra téve nem kezdett el azonnal ordítani, mostanra forog minden irányba és látszik rajta a küzdés, hogy elinduljon, úgyhogy mozgás terén nagyon szépen alakulnak a dolgok (szerencsére).
Ez a baba óriási! :) Persze nem csoda, hiszen 700 grammal többel született, mint a nővére, de akkor is néha meglepődök rajta, hogy mennyivel nagyobb, mint a nővére volt ennyi idősen. Őrület, hogy a Kicsi 6 hónaposan már túlnőtte a Nagy kilenc hónapos méreteit. A helyzet előnye viszont, hogy hiába születtek két évszak eltéréssel, ruhatár terén szinte semmi újra nem volt eddig szükség.
Az ember azt gondolhatja, hogy ez már túl tökéletesnek hangzik, ilyen talán már nincs is. :) Nos, valóban.
Merthogy hiába mantráztam 9 hónapon keresztül, hogy ez a gyerek sokat és jól fog aludni, sikerült a Naggyal megtapasztalt nehézségeket nemcsak új szintre, de egy teljesen más dimenzióba emelnie.
Ahhoz már többé kevésbé hozzászoktam, hogy nappal teljesen kiszámíthatatlanul alszik egy gyerek. Ami Bodzánál bónusz nehézség, hogy nincs egyetlen olyan módszer sem, ami viszont tutira beválna.
Eleinte még próbálkoztam a szopizás közben elaludt gyereket lerakni (kb. két hónapos korától szinte semmi eredménnyel) majd meg sem kíséreltem mozgatni, hagytam volna aludni az ölemben a végtelenségig, de ez sem hoz hosszú alvást. Többnyire 20-30 perc után felébred. Ugyanígy nem működik már jó ideje a hordozás sem, és teljesen kiszámíthatatlan eredménnyel jár a „fekve szoptatva elalszik, majd kiosonok” manőver is. A babakocsi pedig a kezdetektől zsákutca.
Az éjszakák sem könnyebbek.
Már berakni a kiságyba is egy végtelenül hosszú, több kísérletet magába foglaló mutatvány, de onnantól, hogy az ágyába kerül sem biztos semmi, kivéve, hogy reggelig legalább ötször-hatszor fel fog ébredni.
Míg a Nagynál a cumihoz való „kötődés” a probléma, addig Bodzánál pont az borít ki, hogy egyáltalán nem fogadja el a cumit, az ujját nem szopja, az egyetlen, ami megnyugtatja, a cici, ami egy ekkora gyerek esetén (aki a hozzátáplálással is éppen csak ismerkedik) talán bocsánatos, de ettől még kiborítóan fárasztó, hogy minden nyekergés egy minimum tízperces szoptatást jelent.
És mielőtt elárasztanának az „épp most rontod el/jól elrontottad” kommentek, ki kell térnem a „négyen egy szobában” felállásra.
Kevésbé rossz, mint amilyen lehetne, de nem mondom, hogy ha nagyobb lakásban laknánk is a közös hálót erőltetném. :)
A lányok viszonylag ritkán ébrednek fel egymásra, ha helyzet van, pedig előfordult már ordítva sírás, bekapcsolva hagyott, majd megszólaló légzésfigyelő, hányás és ki emlékszik már a többire. Ettől függetlenül, ha bármelyikük is ébred, az elsődleges cél, hogy amilyen gyorsan csak tud, vissza is aludjon és mindeközben lehetőleg csendben maradjon.
Próbálkoztam már cumisüvegből vizet adni, simogatni, ringatni, de ezek eddig egy pillanatra sem segítettek Bodza megnyugvásában, az egyre inkább sírásba forduló hangoskodástól meg mindig megfutamodom és inkább megszoptatom.
Folyt.köv.
Polli
