Vagyunk egy páran, akik Bezzeg-pályafutásukat nem rögtön Anyaként kezdik, hanem afféle gyakorló pozícióként beiktatnak más munkaköröket is, és lesznek például Nagynénik. Sajnos BezzegNagynéninek lenni legalább akkora kihívás, mint a BezzegAnya-lét.

Nincsenek például hormonok, ösztönök, anyai megérzések. Helyette van egy csomó bizonytalanság, megfelelni vágyás, esetenként féltékenység. Nincs azonnali kötődés, csak lelkiismeret-furdalás, hiszen, hogy lehet szeretni egy babát, aki ordít, ahányszor csak ránézel? Aztán majd megnő, leszakad Anya szoknyájáról és lehet vele játszani, no de addig? Cserébe nyugodtan lehetünk elfogultak, senki sem néz ránk csúnyán (oké, az Anyákat kivéve), ha épp van egy aktuális kedvenc.

Szerencsére ez mindig változik, hiszen

Egyeske a Legokosabb,

Ketteske a Leggyönyörűbb,

Hármaska a Legkedvesebb,

Négyeske háromévesen is egy ölelgetnivaló Baba,

Ötöske a Legcsibészebb,

Hatoska pedig végre Lány.

A Nagynéniség legnagyobb előnye talán az, hogy más gyerekén lehet tanulni.  Látom, mi működik, mi nem, melyik elv áll hozzám közelebb, melyik nem, s mire odajutok, hogy saját kölköm lesz, talán nem fog megzavarni az a rengeteg okosság, sok dologról már kész véleményem van, sok szituációt már most megtanulok kezelni. Az alapvető kompetenciák elsajátítását sem kell egyetlen gyerek fejlődéséhez igazítani. Egyeske féléves volt, mire először ki mertem venni a kiságyból, Hatoska fenekét egy hónaposan vígan lóbálom telefonálás közben. Egyeske kinevetett, amikor másfél éves korában rá akartam adni egy tiszta pelenkát, és amikor bekakilt kedvesen megkértem, hogy fáradjon át a szoba túlsó felébe, hiszen Mami érkezése húsz perc múlva úgyis aktuális lesz. Ötöskénél már ujjal kaparom ki a bilit.

Aztán ott van a megfelelés dilemmája is: kinek legyünk Bezzegek? Legyünk a szülőknek, érjünk rá, segítsünk a baba mellett, segítsünk a házimunkában, hiszen Anya úgyis fáradt már. Vigyázzunk a gyerekre, ha kell, ne féljünk egyedül elvinni a játszótérre, vállaljuk át az Alma koncertet Apa helyett, de közben neveljünk is („Majd akkor játszok veled a számítógépen, ha Anya megengedi”). Legyünk szigorúak és büntessünk, ha szükséges. De legyünk Bezzegek a gyerek szemében is, hiszen sokszor cinkosnak kell lenni („Nyugi, nem mondom el anyának, hogy nem etted meg a répát, én is utáltam kiskoromban”), meg mindenre kész játszótársnak („Egye fene, az én arckrémemmel játszhatsz indiánost”). Közben meg sokszor le kell győzni önmagunkat, mert akkor is illetlenség reggel fél nyolckor aludni, ha a gyerekek hét óta vonatoznak a nappaliban, ha otthon nem vet ki magából az ágy kilenc előtt.

Nagynéninek lenni szuper. Akkor is, amikor valamelyik üvölt, hogy menjek haza, de azonnal, mert meg mertem enni az utolsó kagylótésztát előle. Akkor is, amikor arra ébredek hétkor, hogy valamelyik az arcomba hajol: „Alszol???” De a legjobb mégis akkor, amikor Négyeske odahajol Anyához és odasúgja, hogy máskor is hívják meg az ő Keresztanyukáját. Meg akkor, amikor Hármaska kéri, hogy ő köszönthesse fel a Drága Cimbikéjét a születésnapján. És amikor a hetedik, agyilag kimerítő napon nézem, hogy Hatoska, a Csöpp elalszik a karomban, hátradőlök, igazán büszke vagyok magamra, hogy lustaságom ellenére még mindig bírom más gyerekének a nyűgét. Ilyenkor elfogadható BezzegNagynéninek érzem magam és titokban azt kívánom, hogy minél előbb kipróbálhassam főállásban a BezzegAnyaságot is.

Pikka