Ha egy nő panaszkodik a terhessége miatt, mert már nyűg neki, vagy a szülés utáni depresszióról esik szó, esetleg arról, milyen nehéz a kisbabával, valaki biztosan a fejéhez vágja, hogy bezzeg a dédanyáink milyen strammul végigcsinálták az egészet.
Mi ebben a jó?
Nagyrészt semmi, de ettől még van igazságtartalma. A kismama akkor jár jól, ha fizikailag nem hagyja el magát. De ehhez az kéne, hogy legyen energiája nem elhagyni magát, azt pedig nem a papolás adhatja, hanem a segítség.
Mi ebben a rossz?
Minden, mert kívülről beleugatni egy ilyen helyzetbe soha nem tanácsos.
Lassan kinőtt a kismama-közbeszédből egy mitikus alak: mindannyiunk hős dédanyja. Dédmama a kukoricaföldet kapálva csinálta végig a terhességet anélkül, hogy vizsgálatokra járt volna. Nem lapozgatott baba-mama magazinokat és természetesen az interneten sem kutakodott információk után. Nem is volt rá szüksége, mert a népi kollektív bölcsességből merítkezett. Olyan ez, mint egy forrás, az ember csak beleiszik egy kortyot és máris minden tudásnak birtokában van. Mindent a saját anyjától tanult, így pontosan tudta, mit csináljon a gyerekkel. Ja, igaz, mert akkor még (mikor?) együtt élt több generáció. Anya, nagyanya, anyós, após, dédanya, így, mint egy boldog, nagy család.
Mi ebben a jó?
A nagy család az jó. A gyerekek rengeteg tudást szedhetnek össze csak abból, ha látják maguk körül a különböző korú, nemű és elfoglaltságú, természetű családtagokat. Aki több emberhez alkalmazkodik, az remélhetőleg toleránsabb lesz. A napi teendőket úgy megtanulni, hogy már akkor is látom, amikor nekem még nem kell csinálnom, megkönnyíti a tanulás folyamatát.
Csakhogy már a mi szüleink, és mi is úgy nőttünk fel, hogy nem kellett nagyon alkalmazkodnunk, így nem lennénk igazán toleránsak rokonainkkal, ha egybeköltöznénk. Ez az életforma letűnt, és nehéz lenne visszahozni. A népi bölcsesség csodálatos, csak ki kell belőle gyomlálni a babonákat.
Mi benne a rossz?
A vizsgálatok hiánya mindenképpen. Az esetleges babonák is. Ha kevés a hely, az élelem, a levegő annak a sok embernek, az is.
Az, hogy a férje bemenjen a szülésre, fel sem merült, hiszen a szülés kizárólag a nők dolga volt, nem tárulkoztak ki országnak-világnak, mint manapság, hogy már az internetre is felteszik, ahogy kicsúszik a vaginájukból a csecsszopó. Legfeljebb a bábaasszony lehetett jelen a huszonnégy órás vajúdáson, amit mindannyiunk dédmamája zokszó nélkül csinált végig, és soha egy szóval sem emlegette fel egyik gyerekének sem, milyen fájdalmas is volt a szülés.
Mi ebben a jó?
Nem sok. Akkor ez volt a nők egyik fő fegyvere, hogy a szülés misztikumához csak ők értettek. Ez adott nekik egy kis létbiztonságot, valami hatalmat a teljességgel férfiközpontú világban. Ez a plusz manapság már elveszett, a férfiak már eleve kisajátították szinte ezt a misztikumot is szülészorvosi személyükben. Akkor már, ha egy idegen férfi jelen lehet, mért zárnánk ki éppen az apát? Neki fontos lenne megérteni, hogy a felesége igenis megdolgozik azért a gyerekért, és szenved. Mellesleg most is elvárják a nőktől sok helyen, hogy maradjanak csendben. Rám például rám szóltak, hogy ne sóhajtozzak olyan hangosan. A gyereknek nem árt, ha tudja mi történt, és hogyan a maga szintjén, az életkorának és érettségének megfelelően.
Mi ebben a rossz?
A rosszabb felszereltség, és a társadalmi tabuk.
Mivel hős dédanyánk hat gyereket nevelt már, szó sem lehetett arról, hogy ágyban feküdjön a gyermekágy hat hete idején. Mosott, főzött, takarított, mángorolt, ruhát sulykolt a patakban a szülés másnapján, mindezt úgy, hogy hat gyermeke körülötte zsibongott. Szabadidejében rokkája mellett ült vagy rétestésztát nyújtott. Mert az akkori lisztből még azt is lehetett.
Mi ebben a jó?
A hat gyerek nevelhette egymást is. Tanultak egymástól, és az anyjuktól. Segíthettek. Szeretem a rétest.
Mi ebben a rossz?
A nők elhasználódtak, megfáradtak, megrokkantak.
Azt hiszem, talán mindenkinek világos már, hogy kisarkítani a véleményeket mindig egyoldalúságot és igazságtalanságot jelent. Mellesleg az idézett poszt írója is erre célzott, még ha ez másoknak nem is jött le.
Pontosan ugyanezért szülés utáni depressziója sem volt. Hogyan is lehetett volna? Nem ért rá ilyesmire, mert rohant kapálni. Nem is lett volna neki igénye arról locsogni, hogy most ezt érzi, meg azt érzi. Dehogynem volt. Csak a kutya nem törődött vele. Mellesleg ma sem törődnek túlságosan.
De elgondolkodtató, hogy ha az anya nem „vonult kolostorba” a gyerekkel három évre, mint manapság egyesek önként teszik vagy éppen a környezetük rájuk kényszeríti, akkor mi van? Ha visszament dolgozni, és tette a dolgát, az azt jelentette, hogy a gyerekszüléssel nem ért véget egy addigi élete és kezdődött egy másik. Nem várták el tőle, hogy egyik nap még lelkes, mindenre kész „munkaerő” legyen, a másik nap meg csak a gyerekének élő„anya”, akinek cseppet sem hiányzik a munkája, ami addig esetleg csodás intellektuális kihívásokat jelentett, vagy egyszerűen csak megélhető emberi kapcsolatokat.
A mai korban el kéne fogadni, hogy annak a nőnek, aki otthon van a gyerekkel, esetleg hiányzik a munkája, és annak a nőnek, aki dolgozik, szinte biztos, hogy hiányzik a gyereke. Meg kéne érteni, hogy az a helyzet, hogy vagy a nő agyonhajszolja magát, hogy mindenhol helyt álljon, vagy kénytelen egyik-másik területet részben vagy egészben feladni, nem jó. Tudomásul kell venni, hogy jelenleg nincs más lehetőség, de attól, hogy nincs, még nem kell elfogadni, hogy ez így jó.
Na és a házimunka. Csak a mai, modern nők fejébe ette be magát az a groteszk gondolat, hogy a házimunkát meg kell osztani a férj és feleség között. Dédanyánk mindent egyedül csinált, míg a férje eljárt dolgozni. Hogy mindannyiunk hős dédapja mit csinált, arról kevesebb szó esik. Talán bérelt földjét szántotta, feltűrt, ragyogóan fehér ingben, fütyörészve, talán kocsmába járt és elkártyázta azt a pár fillért (pengőt? koronát?), amit dédanyánk a tojáspénzből spórolt össze,esetleg a béreslány farát gusztálta, ezt már sosem fogjuk megtudni.
Nem arról van szó manapság konkrétan, hogy meg kell osztani a házimunkát, hanem arról, hogy ha van egy család, abban a terheket a család tagjai életkorukhoz mérten egyformán viseljék. Az, hogy a nőre rárakjuk a napi nyolc óra munkát PLUSZBAN a gyereknevelés ÉS a házimunkamellé, az nem egyenlőség.
Ha meg rakoncátlankodott az a büdös kölyök, csak odacsapott egyet, mert akkor még nem nyűglődtek ennyit, hogy érzelmi sérült lesz a gyerek a veréstől. Egy jól irányzott dédanyai pofon jó helyen, jó időben bizony ezt is megoldotta. Úgy nőttek fel azok a gyerekek, hogy csépelték őket, mint a kalászt, aztán mégiscsak ember lett belőlük.
Hogy fejlesztés meg fejlődésben lemaradt gyerek? Akkor nem volt ilyen. Ma már túlvariálják ezt a dolgot is, mindenkire rámondják, hogy lemaradt a fejlődésben, aztán addig-addig fejlesztgetik, míg már mindenki túlfejlődik.
A gond ott van, hogy manapság az orvosoknak hála, sok olyan gyerek marad életben, akik korábban meghaltak volna. Megszületik, de nem egészségesen. A születéskori traumát ugyan túléli, de sérül. Ilyen régen is előfordult, és azoknak a gyerekeknek is jó lett volna a fejlesztés. Viszont manapság sem kapja meg minden gyerek. Vagy mert a környéken nem elérhető ilyesmi, vagy pl. azért, mert nem derül ki, hogy fejlesztésre szorulna, mivel a szülés alatti válsághelyzetek egy részét a szülészet eltitkolja. Normál szülésnek tüntetik fel a zárójelentésben, noha a gyerek közben lehet, hogy hosszabb-rövidebb ideig oxigénhiányos állapotban volt. Ez pedig komoly gond. Minden egyes ilyen fejlesztéssel javítható lemaradás annál nehezebben korrigálható, minél később kerül sor a korrekcióra. Amit kiskorban pár hónap alatt lehet behozni, az egy nagyobbnál esetleg már évek kérdése lehet, vagy egyenesen korrigálhatatlan.
Végül egy számomra nagyon fontos kérdést szeretnék feltenni:
Az emberiség rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben. De biztos, hogy boldogabbak is lettünk?
Álmodó
