Január 3. hétfő, hajnali öt negyvenkettő
Lüktető fejfájással ébredek valami borzalmas rémálomból, amiben az általános iskolai franciatanárnőm szerepel, mindez keveredve azzal, hogy ne felejtsek el reggel a Középsőnek zöld, piros és kék tollat tenni a tolltartójába, mert a tanító nénije kérte. Kornél sír, kéri a reggeli cumisüvegét - férjemmel morcan kelünk, ő megcsinálja a tápszert, én megetetem a gyereket, aztán visszafekszünk még aludni. Azaz csak feküdnénk, mert hat után jön a Középső, és szól, hogy bepisilt. Megint. Grrrr, igazán vége lehetne már ennek! Az apja leszedi az ágyneműjét és visszafekteti, én közben bekapok egy fejfájás-csillapítót. Negyed hét, alvás ebből már úgysem lesz, plusz ez a férj első munkanapja is az új helyén, ami nyilván tök ellentétes irányban van a város másik felén, úgyhogy 7:45-kor el kell indulnia, ha oda akar érni 9-re. Már előre megbeszéltük, hogy nem tudni, mekkora lesz a dugó az év első munkanapján, úgyhogy csak a metróig megy kocsival, ott leparkol, és onnan tömegközlekedik tovább - még rá is hagytunk neki egy kis időt, hogy odataláljon, legyen parkolóhely, stb.
Miután a morcos Középső már az ébredése utáni első tíz percben mindkettőnkkel összeveszik és savanyú képpel ül a kanapén, belekortyolok a kávémba. Mmmmmhhh, de jó meleg! Kár, hogy meginnom csak az esetek egy százalékában sikerül - a maradék 99-ben meg folyton megmikrózom, iszom egy kortyot - és megint nem tudom befejezni. Most is így lesz: az első korty után félreteszem és gyorsan összeszedem a ruháimat, felkapok egy farmer-pulcsit és nekilátok dolgozni. A munkaidőm ugyan csak 7:30-kor kezdődne, de mivel ma a férj korai indulása miatt nekem kell a gyerekeket szállítanom reggel, amit lehet, próbálok előbb megcsinálni, hogy ne maradjak el nagyon a dolgokkal, mire visszaérek az iskolai "tour"-ból. Álmosan pötyögök a laptopon, igyekszem felvenni a fonalat, egyeztetek a már bent lévő kollegával… közben lassan előbattyog a Nagy is, duduival a hóna alatt. Férjem ad nekik kakaót meg reggelit, aztán nekiáll készülődni, így a munka mellett már a gyerekeket is nekem kell instruálni - gyertek-reggelizni, hol-a-táskád, hol-a-szemüveged, ne-bántsd-a-testvéred, maradj-csendben-kornél-még-
Férj közben öltöny-nyakkendőbe vágja magát, eljátssza a szokásos „Hol a kulcsom, biztos te raktad el” kezdetű monológját, majd aftershave illatba burkolózva, netten és jóképűen, nagyon-vigyázzatok-magatokra végszóval távozik.
A Kicsi természetesen ezt az időpillanatot választotta ki a felkelésre, és természetesen be is van kakilva, úgyhogy kezdődhet a peluscsere-öltöztetés - munka félretéve. 8:20-ra kell az iskolához érnünk, addigra mindenkit haptákba kell vágnom, és már 7:50 van. A fiúk természetesen összevesznek a reggeli felett és verekedni kezdenek (mostanában mindig), de legalább Kornélt felöltöztettem. Beterelem őket a szobájukba öltözni, és egy utolsó, kétségbeesett próbálkozással végigcsúszok a földön, benézve az ágy alá-mögé, nincs-e ott a Középső valamelyik szemüvege, majd a rejtekhelyeit is kiborogatom, végigtúrom. Két hete, pontosabban a szünet kezdete óta mindkét szemüvege (a pót és az igazi is) rejtélyes módon eltűnt. Több expedíciót is indítottunk a megtalálásukra a szünet alatt, de mintha a föld nyelte volna el a szemcsiket meg a tokjukat is.
Naná, hogy most sem találok semmit... fogmosás, cipőhúzás, zsúfolódunk a picike előszobában, a Kicsi izgatottan húzza az ajtó kilincsét, nehogy itt hagyjuk, míg a bátyjai a csizmáikat keresgélik. Még őt is fel kell öltöztetnem, ami mindig egy kihívás... ránézek a gépemre, remélhetőleg senki nem keresett és a III. VH se most tört ki. 8:15, a gyerekeket kiküldöm, bár a sáljukat még nem találták meg, de hátha a kocsiban hagyták. Én magam is belebújok a cipőmbe, kabátot kanyarítok, kocsikulcs, lakáskulcs, maszk, majd ziláltan távozom. A Nagy fogja a Kicsi kezét, míg bezárom az ajtót, aztán libasorban a kocsi felé haladunk. A két nagyobb persze megint összeveszik, reggel óta nyolcadszor, most épp azon, hogy ki hova üljön a kocsiban, és hogy akkor a másik nem fér el. Behányom a táskám a laptoppal és az iskolatáskákkal együtt az anyósülésre és átveszem a Kicsit a Nagytól.
Ő persze üvölt és rúgkapál, nem akar beszállni az ülésébe, úgy kell erővel belenyomnom. Ahhhh, de szeretem az ilyen reggeleket! A kocsi üvege be van fagyva, mert kint parkoltam vele, így lófaszt nem látni. Milyen jó is, hogy van garázsunk - csak éppen minek, ha nem tudunk mindketten leállni... Ráeresztem az ablakra a fűtést, hogy leolvassza a jeget. A fiúk közben beszállnak, konstatálom, hogy a sálak itt sincsenek sehol. Közben elindulunk, az üvegen épphogycsak átsejlik valami, de mire a sulihoz érünk, már okés a dolog. Még várni kell három percet, míg kinyitják a kaput, mert csodák csodájára előbb ideértünk - addig próbálom takarni, hogy pont a kapu melletti téren dobálták össze a karácsonyfákat egy gyűjtőbe, hisz azt nálunk a Jézuska viszi el titokban, és hirtelen nem is tudom, hogy magyaráznám ki a dolgot.
„Anya, mi lesz a verssel?” - kérdezi a Nagy aggódva, kék szemét óriásira nyitva aggodalmában, mikor a kapuhoz kísérve puszit adok nekik. Bassza meg, a hülye vers!! Hogy felejthettem el??? Este még a fejemben volt, hogy reggel át kell ismételni. Már nincs idő előtúrni a füzetet, úgyhogy nyugodt(nak szánt) hangon mondom neki, hogy majd bent vegye elő a táskájából és olvassa el újra. Megvárom, míg mindketten bemennek a kapun, aztán iszkolok vissza a kocsihoz. Mielőtt indítanék, csekkolom, hogy történt-e valami a munkában a távollétemben, aztán indulunk is tovább a bölcsibe. Csekélyke 15 perces út kocsival, mert nincs is jobb, mintha a bölcsi egy másik településen van, mint ahol te laksz.
A Kicsi - aki a sulihoz érve egészen felvidámodott - kezd megint unatkozni, úgyhogy bekapcsolom neki a rádiót.
A rádióban valami francia nő nyekergi, hogy 'Brussels, je t’aime' - ilyet is csak a franciák tudnak kitalálni, hogy erről popslágert írnak, aztán majdnem hangosan felröhögök, mert rögtön beugrik az otthoni plakátkampány erre rímelő mondata. Hírek jönnek. Megtudhatom, hogy ma 12 millió diák megy vissza az iskolákba a szünet után - és valóban, mintha az utcán sétáló szülők arcán egyértelmű megkönnyebbülést látnék a kocsiból, hogy magzataikat ma már nem nekik kell szórakoztatni, hanem a tanerőknek.
Megérkezünk a bölcsihez és kezdődik a parkolóhely-vadászat. Elsőre nem sikerül, de másodszorra lövök egyet, nem messze a kaputól. Megint csekkolom a munkát - a történések verőerén tartom az ujjamat, hehe - aztán elindulunk a gyerekkel a bölcsi felé. Engedem, hogy ő nyomja meg a nyitógombot - ez mindennapi kiváltsága - aztán nézem, ahogy boldogan rohan a folyosón a csoportszoba felé. Persze miután levetkőztettem és valóban bementünk, megáll, megfogja a nadrágom szárát a kezével és a lábamba fúrja a fejét. A bölcsisnénikkel megbeszélem, hogy a szünet alatt elkezdett harapni, sőt, oda is csap, ha nem tetszik neki a dolgok folyása, úgyhogy figyeljenek rá oda, ne lepődjenek meg rajta. A fiam a kis beszélgetés közben feloldódott, integet is, mikor távozom.
Hazatérve a kuplerájba, amit magunk mögött hagytunk, nekilátok rendesen dolgozni - közben az asztalon hagyott reggelimaradékokból és a tegnap uzsonnára felvágott gyümölcsből eszegetek, míg megmelegítem a kihűlt kávét - de legalább a migrénem elmúlt, hálleluja! Épp hogy nekilátok dolgozni, pittyeg a telefon: sms, férjem láthatóan unatkozik az első munkanapján, ezért az új, már céges bögréjéről küld fotót. Ismét dolgoznék, de megint pittyeg: most a gyerek logopédusa az, aki bejelenti, hogy április közepétől szülési szabira megy és még nincs helyettese. Nagyszerű, már csak ez hiányzott. Hirtelen eszembe jut, hogy a pisis ágyneműt is ki kéne mosni, mert sose fog megszáradni - gyorsan lerobogok a mosókonyhába és bepakolok egy mosást.
Fél háromkor leteszem a lantot a melóban „kiveszem az ebédszünetem” szöveggel és gyorsan elpakolom az asztalról a reggeli kajamaradékokat, illetve megebédelek, aztán megpróbálok normális állapotokat kreálni a nappaliban. Kipakolom a mosást, de ahh, elment az idő, muszáj indulnom a fiúkért, négy harmincra kell a sulihoz érni. A kapuban a Középső tanító nénije fogad és behúz magával, mert mondanivalója van - azt hiszem, hogy a meg nem talált szemüveggel és az egyik tolltartóval kapcsolatban, amit szintén nem leltünk meg sehol - de nem.
Mint kiderül, a Középső titokban bevitte az iskolába az öngyújtót, amivel a karácsonyfán a csillagszórókat gyújtottuk meg, és amit dőre módon a kandalló párkányán hagytam, gondolván, hogy a Kicsi ott nem éri majd el, így minden szükséges óvintézkedést megtettem.
Ehhez képest a Középső titokban magához vette, és a kabátja zsebébe csempészte - saját bevallása szerint nem emlékszik rá, hogy mikor - majd az iskolai udvaron mutogatta a többieknek a gyújtót a szünetben, ahol az igazgatónő vette el tőle. Kérdésére, honnan van-e, azt válaszolta, hogy az apja adta neki oda. Na persze! Igyekszem elmagyarázni, hogy se én, se a férjem nem szoktunk öngyújtót adni a gyereknek, még csak nem is dohányzunk. Persze a tanítónő se kezdő, gondolta ő, hogy nem az apuka adta neki (legalábbis reméli, teszi hozzá), ő is csak azért mondta el mindezt, mert most szembesítjük a gyereket a hazugságával.
A Középső összevissza hebeg, ő nem emlékszik, honnan szedte, stb. Kínos pillanatok ezek, értem én a pedagógiai elvet, meg hogy nem szólhatok bele, mert azzal a tekintélyét rombolnám, de nem tudom, mennyire hatékony ez a módszer a Középsővel.... Főképp, mivel középső csoportos óvodásként én is bevittem az oviba anyám egyik aranygyűrűjét, hogy megmutassam és eldicsekedjek vele a többieknek. Végre indulhatunk, útravalóul pedig megkapjuk, hogy a gyereknek vigyek rendes tornacipőt, mert sportcipőben nem tud tornázni. Grrr, nem is értem, miért nem lehet a tornacuccot összerakni és bent tartani, miért kell mindig külön, heti két random napon bepakoltatni az összes cuccot. De legalább a két szemüveg és a hiányzó tolltartó meglett, mert - tádámm! - bent voltak az iskolában, ahol a Középső felejtette őket a téli szünet előtt.
Az öngyújtó miatt persze lelki fröccsöt tartok neki a kocsiban hazafelé, ebből nagy baj is lehetett volna, hogy képzelte, hogy elviszi, stb stb, a Nagy pedig (mostanában folyton mindenkit nevelne) visszhangként ismétel engem, de a bűnös csak dacosan hallgat. Épphogy hazaesünk, már szinte kezdődik is neki a logopédus (skype-on), csak három gerezd almát tudok adni neki, hogy uzsonnázzon is.
Míg logopédusozik, a Naggyal megírom a leckét, meguzsonnáztatom, közben megjön a Férj a Kicsivel, akinek nagyon jó napja volt a bölcsisek szerint. Férjnek kevésbé, rászakadt egy csomó megtanulni- és elintéznivaló, de összességében mégis pozitív a kép az új helyről. Véget ér a logopédus, csatlakozik a Középső is a családhoz, úgyhogy a jelenlétében elmesélem az apjának is az öngyújtós esetet. Újabb lelkére beszélés veszi kezdetét, miközben megpróbáljuk kitalálni, hogy honnan szerezzünk neki tornacipőt másnapra - ugyanis váltig állítja, hogy másnapra kell. Igazából tudom, hogy másnapra nem kell, mert akkor az akkurátus tanító néni beírta volna a füzetébe - de azért elindulok a közeli bevásárlóközpontba, mert nem lehet másképp leszerelni, csak ha megígérem, hogy még ma megveszem. Gyorsan jógacuccba vágom hát magam, és előtte még elindulok a boltba.
Nincs szerencsém, akkora sor áll a benzinkúthoz, hogy nem tudok a körforgalomból kijönni, hogy befordulhassak az áruházhoz. Az időm vészesen fogy, ha oda akarok érni a fél hetes jógára, akkor most kell indulnom. Na jó, a tornacipő-problémát hanyagolom, első a jóga, vagy meggajdulok a nap végére. Nagy nehezen kijutok a bedugult körforgalomból, és elporzok a szomszéd faluba. Épp beesek az órára... olyan jó, hogy el tudtam jönni! Teljesen feltölt és az első tíz perc után a stressz is tovaszáll.
Hazafelé a sötétben divine grace-t hallgatok és zen üzemmódban vezetek, még énekelek is hozzá. Otthon a Kicsi már alszik, a nagyok pedig megvacsoráztatva, megfürdetve, pizsamában sakkoznak az apjukkal. A Középső az ölében, a Nagy vele szemben. Olyan jó nézni őket... fél kilenckor lefekszenek, és végre én is elnyúlhatok a kanapén... úgy érzem, rám fog férni az a részmunkaidő csütörtökönként.
Foly. köv.
Shadow
A szerző előző cikkeit ide kattintva találod.
