Vírusként járták be a netet azok a videók, amiben aggódó szülők látták rémülten, hogy féltve őrzött kisebb vagy nagyobb gyerekük milyen könnyen elcsábítható némi netes kedveskedéssel, és miféle veszélyes helyzetekbe kerülhet egy tinédzser, ha utána a valós életben is találkozna a netes „baráttal”. Tucatnyi útmutató, jótanács, satöbbi van arra, hogy hány éves kortól, milyen módszerrel tanítsuk a gyereket az egészséges bizalmatlanságra, mit ne tegyen, ha nem akar bajba kerülni. A gyerek bizonyos koráig ösztönösen bizalommal fordul a másik ember felé, ha nem szerez már korai életkorban súlyos traumákat, és ezzel bizony vissza lehet élni.
A robotként programozás azonban nem válik be itt se, mint általában az emberi kapcsolatok terén. A gyereknek, tinédzsernek néha igenis arra lenne szüksége, hogy megbízzon egy látszólag vagy tényleg totálisan idegenben, miközben figyelnie kéne arra is, hogy bizonyos cselekedetekkel ne veszítse el az illető a bizalmát, amit valamilyen konkrét helyzetben akar vagy kénytelen felajánlani.
Nem jó ugyanis az sem, ha lassan attól is betegesen rettegni kezdünk, ha valaki megszólít az utcán, mert nem találja a társadalombiztosítási hivatal közeli, egyébként irtózatos méretű épületét, vagy épp mi szorulnánk útbaigazításra, de már a gyerek is cikinek vagy félelmetesnek érzi a kérdezősködést a mi szorongásunk miatt. A nyolcvanas években még stopolni is kényszerültünk a bácsikámmal, mikor az öreg Skoda bemondta az unalmast az ötös út kellős közepén, és persze a mobilt még nem találták fel. A minket felszedő autós nem rabolt ki és nem gyilkolt meg minket, hogy kidobott hullánkat kóbor kutyák leljék meg a közeli kiserdőben, pedig tulajdonképpen megtehette volna, ehelyett bevitt Lajosmizsére, a kihívott szaki se gondolta, hogy cselt vetünk neki, velünk jött, hogy megállapítsa: a benzinszintmérő romlott el, üres a tankunk, csak úgy porzik, de némi benzinnel mehetünk tovább, a jelzőt meg ráérünk megjavíttatni Pesten.
Hét-nyolcévesen bűvölt el Gerald Durrell könyve, a Családom és egyéb állatfajták. A csodás természeti környezet mellett ha valamit irigyeltem a kisfiú Gerrytől, hogy szabadon csatangolhatott a szigeten, megállhatott kecskepásztortól, falusi asszonyságtól uzsonnát kérni, és a mindent engedő mama végül arra is ráállt, hogy azt az illetőt is meghívja magukhoz, aki a közeli börtönből volt „eltávon”, ahol gyilkosság elkövetéséért ült éppen. Durrell az alapos zoológiai tanulmányok mellett alighanem mély emberismeretre is szert tett ezen évek alatt a furábbnál furább figurákkal való barátkozás során, amit távoli kultúrákba tett állatgyűjtő körútjain is jól hasznosíthatott.
Az ifjú Gerry barátait egy hagyományos, polgári angol család nyilván a gyerek közelébe se engedte volna, megfosztva őt attól, hogy ezt a fontos időszakot a bizalom és a nyitottság-kíváncsiság szellemében élje meg. Durrell viszont idős koráig megőrizte a nyitottságát és kíváncsiságát, ami nyilván sokat tett a sikereihez. Hogy veszélyes volt-e így élnie? Nyilván, belefulladhatott volna a tengerbe, találkozhatott volna kevésbé jóindulatú szigetlakókkal, de ahogy a bizalmatlanság félelmet, a bizalom biztonságérzetet szült – talán eszébe se jutott, hogy veszélybe is keveredhet.
Szóval bajban vagyok kissé ezzel a bizalom-bizalmatlanság dologgal. Tisztességes emberek közt felnőve nehezen emésztettem a világon előforduló rosszindulat mértékét és fokát, ma is megüt, amikor a riportot olvasom az angol anyáról, akinek a tizenéves fiát lényegében a szeme előtt „csábította el” majd ölte meg egy huszonéves, beteges hajlamú játékfüggő, és mikor gyanút fogott, lényegében már semmit sem tehetett (a hatóságoktól se kapott segítséget). A tett utána a gyilkos szinte azonnal feladta magát – az asszony pedig azóta interjúival, megszólalásaival igyekszik más szülőket és fiatalokat figyelmeztetni.
A másik oldalon persze a hihetetlen történetek egymáson segítő idegenekről vagy idegenből családtaggá, baráttá vált emberekről, a kisfiúról, aki mérföldeket futott, hogy apjához orvost kerítsen, a rossz buszra szállt kislányról, akinek a hazajutásáról a buszsofőr személyesen gondoskodott, a nevelőszülőnél, örökbefogadónál lassan megnyíló, korábban bántalmazó családból kiemelt gyerek, kamasz. Sokat vesztettek volna, ha már nem képesek megbízni senkiben. Bizalom nélkül ugyanis alapvető kapcsolatok sem működnek: mindenki látott már orvosnál kezelhetetlen, hisztérikusan rettegő gyereket (rossz élmény miatt kétévesen magam is ilyenné váltam jó néhány hónapig), iskolában minden tanárt gyanakodva figyelő gyereket, „ezek úgyis becsapnak” hozzáállással magának csapdát ejtő üzletembert (annyira gyanakszik, hogy a végén vele nem akarnak üzletelni), miközben, hát igen... a puskaport nem árt szárazon tartani, óvodai ballagás után már egészséges gyanakvással élni bizonyos helyzetekben, mert a mindenkinek mindent elhivő Hiszékeny úrnak minden Hakapeszi Maki elveszi a csokiját.
Ti hogy egyensúlyoztok bizalom és gyanakvás közt, hány éves kortól téma ez családi beszélgetésen? Került-e már bajba a gyerek akár bizalom, akár bizalmatlanság miatt?
"Olyan kedves embernek látszik – mondta mama, miután Koszti elbúcsúzott. – Csöppet sem olyan, mint egy gyilkos.
– Miért, mit gondoltál, milyen egy gyilkos? – kérdezte Larry. – Olyan alak, akinek nyúlszája van, lólába, és üveget szorongat, amire rá van írva, hogy MÉREG?
– Ne butáskodj, drágám. Persze hogy nem így gondoltam. De azt hittem… szóval tudod, azt hittem, hogy gyilkosabb külseje van.
– Nem lehet a külső után ítélni – magyarázta Larry –, csak a tettek alapján. Én mindjárt megmondtam volna, hogy gyilkos.
– Miből, drágám? – kérdezte mama nagyon kíváncsian.
– Nagyon egyszerű – mondta Larry megvető sóhajjal. – Csak egy gyilkosnak juthatott eszébe, hogy albatroszt ajándékozzon Gerrynek."
Vakmacska
A poszt végi idézet természetesen Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták c. könyvéből való.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
