Hallottál már erről a betegségről, de ilyen kimeneteléről még nem? Hidd el, én sem! Leírom a történetem talán azért, hogy mások is tanuljanak belőle, hogy vegyék komolyan ezt a nagyon alattomos állapotot. Mindenekelőtt pedig azért, hogy így is segítsek magamnak feldolgozni a hátborzongató tettemet.
Sokan, mint én is, hallomásból tudnak ezt-azt a szülés utáni depresszióról, de ez nagyon kevés. Az emberek olyan átlagos tünetekről tudnak, mint pl.: az anyuka mindig sír, szomorú vagy éppen nem akarja felvenni a kicsijét. Bizony milliónyi tünet van még, melyekről én is csak most tudok már a felépülésem óta! Hogy mi volt velem a baj, s mik voltak a jelek? Senki nem látott jeleket körülöttem, még a védőnőm sem! Egy túl aggodalmas anyukának tűntem, aki minden apróságból elefántot csinált, s a baba minden viselkedését azzal magyaráztam, hogy: „Úristen, biztosan beteg!”
Most már tudom, hogy a nem létező betegségek beképzelése is a depresszió egyik tünete. Azóta világosan látom minden cselekedetemet, kétségbeesésem sokszor alaptalan mozzanatait és, hogy amúgy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha elfogadom a családom segítségét. Csak hát nekem nem a fáradtsággal volt bajom, meg azzal, hogy nem tudnám egyedül ellátni a lányomat, hanem az aggodalmaim voltak azok, melyek napról napra az őrületbe kergettek és a gyermek iránti folytonos aggódásomnak a véget nem érő folyamata vezetett ahhoz, hogy eldobjam magamtól az életem.
Úgy éreztem, nem bírnám az évekig való aggódást, s hogy én nem vagyok anyukának való. 2010. november 5-én reggel 7-kor először felvágtam az ereimet, bevettem egy marék gyógyszert, majd kiugrottam a panelházunk negyedik emeletéről a betonra. Ez borzasztó, igaz? Nagyon sok ember körülöttem érzelmi sokkot kapott, nem tudta elhinni és nem értették, hogy ez pont velem miért történhetett meg. Azóta tudom, hogy az esetem nem egyedi, az intenzív osztály orvosai, ahol feküdtem, azt mondták, el sem tudom képzelni, mennyire gyakori a szülés utáni depresszióból fakadó öngyilkosság. És valóban így van!
Milyen kicsi a világ: amikor a rehabilitációs kórházban tanultam újra járni, találkoztam egy olyan lánnyal, aki ugyanebből az okból az ötödik emeletről ugrott ki. Csakhogy neki már volt egy óvodás korú kislánya is!!! Tehát nem csak első gyermeknél jellemző ez a betegség! Mindenki azt hiszi, vele ez nem történhet meg! Rólam se gondolta volna soha senki, hiszen én egy nagyon erős, kemény, céltudatos ember voltam és most már újra az vagyok (azt hiszem ez is segítette a gyógyulásomat.) Tény, hogy makacs, önfejű ember vagyok, aki mindent egyedül akar megoldani, hiába ajánlják fel a segítséget, de úgy hittem, mit nekem egy baba, mikor kézben tartok 15 fogyatékos fiatalt egyszerre!
Nagy volt az önbizalmam, nagyok voltak az elvárásaim a saját babám felé (gondoltam én már háromhetesen napirendet alakítok ki nála, ami most már tudom, hogy nevetséges), s vártam a rózsaszín ködöt, amiről a terheskönyvek és a szülés-előkészítő tanfolyamok szólnak. Vártam a szülés csodás végződését, a harmóniát, a szoptatás örömeit, a gömbölyödő kisbabót, s a ki nem fejezhető boldogságot! Ehhez képest a szülésbe úgy éreztem, belehalok, nem volt tejem, a gyerekem félóránként ordított, a tápszerből feleannyit evett, mint a kortársaihoz képest enni kellett volna.
A rám szakadó hirtelen felelősségtől pedig pánikba estem, és az a gondolat, hogy én már egy kiló kenyérért sem mehetek le a boltba, mert ő itt van, teljesen kétségbeejtett. Akkor úgy éreztem, nekem súlyos hiba volt szülnöm! Újra vissza akarom kapni a régi életem! Nem akarom senki idejét rabolni a történetemmel, de borzasztó belegondolni, hogy valakivel újra megtörténjen valami hasonló az információhiány miatt! Csak segíteni szeretnék a történetemmel, hogy okuljatok belőle és azonnal kérjetek segítséget, ha úgy érzitek nincs rendben valami, vagy csak épp nem látjátok a mindenhol hirdetett rózsaszín ködöt! Most pedig nagyjából leírom a lépéseket, melyek nálam folyamatában alakították az egyre súlyosabbá váló szülés utáni depressziómat!
34 éves férjezett nő vagyok, aki már 15 éve él boldog kapcsolatban a párjával. Gyógypedagógusként dolgoztam, imádtam a munkámat, majd 6 évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy most már szeretnénk egy babát. Ekkor 27 éves voltam, próbálkoztunk egy évig, s mivel nem sikerült teherbe esnem, elmentem egy meddőségi klinikára. A férjemnél mindent rendben találtak, nálam viszont megállapították, hogy petefészek cisztáim vannak, melyek miatt nincs peteérésem. Így laparoszkópiás műtéten estem át, melynek során a cisztákat eltávolították. A nőgyógyászom azt mondta, hogy 3-4 hónapon belül teherbe fogok esni. Így is lett, ám spontán vetéléssel végződött. Ezek után eltelt egy év, s baba csak nem sikeredett. Mivel azonban a munkámnak túlságosan is a szerelmese voltam, nem „törődtem” a dologgal. Igaz, mindenhónap végén, mikor megjött a menstruációm sírva fakadtam a sikertelenségtől, ugyanakkor mindig találtam magamnak kifogást, hogy nem is baj, mert gyűjtünk még pénzt addig, lefogyok, bebiztosítom a munkahelyem stb.
Így mentek a hetek, a hónapok, s az évek! Eltelt négy év, s én még mindig nem estem teherbe, pedig a létező összes módszert kipróbáltuk. Ekkor elmentem egy kineziológushoz, aki azt mondta, hogy azért nem sikerül a fogantatás, mert rettegek a szüléstől (ez így is volt) és igazán a lelkem legmélyebb pontja nem is akar még gyereket, csak a korombéli és környezeti elvárásoknak akarok ezzel megfelelni. Beláttam, igaza van. Ismét mentek a hónapok, s egyszer csak az oly nagyon imádott munkám során az általam gondozott fogyatékos fiatalokat, csak kívülről láttam. Minden nap dolgoztam, de a gondolataim már egy babánál, egy kisgyereknél jártak, ahogy cirkuszba viszem, ahogy suliba megyünk stb. Néhány nap alatt rádöbbentem: Nekem most kell egy baba!
Valóban fizikai fájdalmat éreztem a szívemben, amiért nem sikerült teherbe esnem. Így újra elmentem a meddőségi centrumba, ahol újra átéltem azokat a procedúrákat (petevezeték átfújás, vérvételek, ultrahang, szűrések, stb.), mint első alkalommal. Elkészültek a leleteim, s az orvos közölte, hogy nem maradt más hátra, mint a lombik-beültetés. Akkor és ott összeomlottunk, de végre hittünk valamiben, hogy az majd segít! Valóban kaptunk segítséget, de nem a beavatkozástól. 2009. december 16-ra volt időpontom, hogy lefixáljuk a beültetés történéseit, mikor az ultrahangon megjelent egy 6 milliméteres petezsák! Igen, Ő volt az én kislányom!
A szülés utáni depresszióm kialakulásának mozzanatai pedig itt kezdődtek. Ezeket nyilván már csak visszatekintve látom át ilyen tisztán, hiszen akkor senki sem gondolt semmi bajra. Most, 2011. augusztusát írjuk, a lányom kétéves, újra velünk él, s én szinte teljesen rendbejöttem. Ehhez azonban nagyon sok beszélgetés kellett a családdal, a pszichológusokkal, akikkel együtt magyarázatokat találtunk a homályos foltokra.
Sajnos a szakmám révén rengeteg fogyatékossággal találkoztam már, így a terhességem első 5 hónapját feszülten és idegesen éltem meg, hiszen rettegtem attól, hogy sérült lesz a gyerekem. Egy átlagos anyában nyilván csak egy egészséges aggodalom van, hogy minden rendben lesz-e a babájával, én azonban betegesen pánikoltam. A hatodik hónapra már annyira nagy hasam lett, hogy csak azzal foglalkoztam, hogyan tudnék lehajolni, a nyolcadik hónaptól pedig újabb rettegés következett: „Úristen, hogy fogom kibírni a szülést?”
Mivel már túlhordott terhességem volt, be kellett feküdnöm a kórházba. Már első éjszaka elindultak a fájások, szóltam is a szülésznőnek, de ő mondta, hogy menjek vissza, mert ez még semmi. Reggel 6-kor újra kimentem, s akkor megvizsgált a doki is, és kiderült 4 ujjnyira tágultam. Ekkor minden felgyorsult! Nem volt idő beöntésre, nem kaphattam epidurálist, a fájdalomtól eltorzultan kértem a császármetszést, de persze kinevettek, hiszen már félúton volt a baba. És akkor megszületett. Vártam az eufóriát, a rózsaszín ködöt, az érzelmi ömlést! NEM JÖTT! Ugye azt mondják, hogy amint kibújik a babád, ott azonnal elragadnak az érzelmek, és rögtön elfelejted az imént átélt fájdalmakat.
Hát igen! Valóban éreztem a megkönnyebbülést, de az első gondolatom nem az volt, hogy végre itt a lányom, s azonnal tegyék a mellemre, hanem, hogy: SOHA TÖBBÉ NEM SZÜLÖK! Ekkor megkaptam a lányom, akit egyből cicire kellett tenni, de ő csak üvöltött, nem kapta be a mellem, csak sírt, sírt, nekem pedig cikáztak a gondolataim, hogy mennyire szörnyű volt ez az egész! Pár perc múlva elvitték megtisztogatni, s én ott maradtam még mindig kifeküdve a gátvarrásra, ami szintén nagyon fájt nekem. A 3 napkórházban töltött idő alatt folyamatosan a szülés emlékképei villantak be. A pszichológusoktól utólag tudtam meg, hogy ott kialakult egyfajta tudat alatti harag, miszerint a babám miatt kellett szenvednem. Tudom, ez nevetséges, szülés kapcsán ilyet említeni, de valóban létezik ilyen, hogy valaki nagyon rosszul éli meg a szülést.
Mikor végre hazamentünk, pár nap alatt kiderült, hogy nincs tejem. A védőnő mondta, hogy akkor is szoptassak, fejjek majd beindul az. 14 napig próbálkoztam mindenféle teákkal, homeopátiás szerekkel, szoptattam, fejtem. A lányom pedig félórát szívta a cicim, melybe annyira belefáradt mindig, hogy bealudt, majd 20 perc múlva felkelt ordítva, hogy éhes, s akkor adtam tápszert.
Napokig ez ment, majd kipróbáltuk, hogy ha cici után még tápszert eszik úgy mennyit eszik, s mennyit akkor, ha nem teszem cicire! Hát ugyanannyit evett, magyarán semmi tejem nem volt! Két hét után a férjem mondta, ebből elég, tápszerezünk és kész, ő is ezen nőtt fel. Akkor kicsit megkönnyebbültem, de azután olvasgattam a kismama újságokat, melyből csak a szoptatás örömei folytak és, hogy akkor vagyunk igazi jó anyák, ha anyatejjel tápláljuk a babánkat. Ezek után lementem a gyógyszertárba, hogy vegyem a következő tápszert, mire az eladó szó szerint a szemembe köpte, hogy maga ekkora mellekkel miért nem szoptat? És bizony hiába küldtem el melegebb éghajlatra, belül összeomlottam.
Mint gyógypedagógus azonnal elkezdtem a kötődési zavarok után olvasni. Pár nap múlva kiderült, hogy a tápszert nem bírja a pocija, sírt minden étkezés után! Két napig győzködtem a védőnőm, hogy valami baj van, de azt mondta, semmi gond nem lehet, ez egy jó minőségű tápszer. Akkor önkényesen váltottam, s egy másik bevált. Ekkor megnyugodtam picit. A következőkben az oly sokat reklámozott márkás babaápolótól lehámlott a bőre! Úgy nézett ki az egy hónapos lányom, mint egy pikkelyes hal! Ezek után elkezdett nem aluszogatni. Az elején napi 4-et, majd 2-t, végül egyáltalán nem aludt nappal csak 10 perceket. Csak sírt, én pedig fáradt voltam, de mindenki azt mondta, ha átalussza az éjjelt, ez normális.
Az étkezésvolt a másik nehéz ügy. Az én lánykám 22 hónapos és 10 kiló kis karcsú csajszi, aki kortársaihoz képest feleannyit eszik, de egészséges, mosolygós, majd kicsattan a huncutságtól. Azonban az elején még nem voltam ilyen laza és tapasztalt, csak azt láttam, hogy a napi 5x120 ml helyett, ő napi 4x70 ml-t evett. És akkor azt hittem, éhen fog halni. Ha lepedékes volt a nyelve, én rögtön szájpenésznek hittem, s mikor letöröltem és még mindig sírt, azt képzeltem, hogy lehúzódott a penész a végbelére! Kimondhatatlanul sok betegséget beképzeltem szegénybe, mert csak sírt mindig, holott igazából csak fáradt volt!
A László kórházban is voltam vele öt napot, ahol meggyőztem egy fiatal orvosnőt, hogy nem eszik, éhezik a lányom, ahol persze egy infúzión kívül semmit nem kapott. Hazajöttünk a kórházból, s megint keveset evett, s akkor már nagyon ki voltam borulva. Rá pár napra történt a baleset, mikor is előző este azt képzeltem be, hogy a gyerekem autista, mert nincs meg a szemkontaktus.
Másnap reggel megint csak sírt, és én megint kétségbeestem, hogy megint mi baja lehet, s akkor úgy éreztem, én belehalok az évekig tartó aggodalomba. Már látom, hogy mi minden vezetett ehhez a lépéshez, mely az orvosok szerint háromperces tudatvesztéses állapot, mikor is a hormonok leesnek az agyban. Ezért is maradtam életben, hiszen nem kiugrottam az ablakon, hanem kiléptem, mintha csak egy ajtón lépnék ki. Arra is emlékszem, hogy mosolyogtam és hátrakiabáltam Danának, hogy szeretlek, s mindezek előtt betakargattam és elaltattam.
Kilenc nap múlva tértem az intenzív osztályon magamhoz. Azt mondták, három napig kétséges volt, hogy megmaradok, aztán le akarták vágni a lábam, kivágtak két nagy tenyérnyi hátizmot a hátamból, mert az eséstől elhalt, eltört a gerincem, a vállam, könyököm, medencém, állkapcsom, mindkét bokám… stb., stb. Arra ébredtem, hogy fekszem, nem tudok mozogni, mindkét lábamban vasak vannak, begipszelve a karom, kitört a fogam, s fáj mindenem! Ahogy az orvosok mondták, 10 fillért sem adtak volna az életemért, de megmaradtam, mert erős volt a szervezetem, s ők mint egy kirakóst összeraktak, szó szerint apró darabjaimból! Nagyon sokkolóan hatott rájuk is, ami velem történt, hiszen egy fiatal nő és legfőképpen anyuka voltam! ÉS MOST IS AZ VAGYOK!
Nagyon, nagyon NEHÉZ volt ez a másfél év!
Így visszatekintve hihetetlen, hogy végigcsináltam! (Persze mi mást tehettem volna.) Sokan kérdezték, mi volt az egészben a legnehezebb, akkor nem a fájdalmat mondom (ami szintén nem volt piskóta), hanem a kiszolgáltatottságot. Szörnyű érzés, hogy az ember a fizikai akadályoztatása révén másokra van utalva. És hát ugye pont emiatt történt meg velem a baleset, mert nem kértem segítséget, hanem egyedül akartam megbirkózni a bennem lévő feszültséggel. Sajnos nem sikerült. Kemény leckét kaptam a sorstól.
A fizikai felépülés is borzasztó volt! Amíg még vasak voltak, meg gipsz rajtam, akkor még az ember az időbe kapaszkodott. Számoltam vissza a heteket, s én kis naiv (kinek még sose tört el semmije), azt hittem, amikor ráállok, egy-két napig fájdogál, picit sántikálok, aztán megyek, mint rég! Hát nem így volt! Az első két lépésembe majdnem belehaltam. SÍRTAM, SÍRTAM és SÍRTAM! Rettenetes volt a rehab. Természetesen az ottani gyógytornásznak köszönhetem, hogy újra járok, de akkor szadistának, keménynek és kőszívűnek éreztem. Persze most már tudom, hogy csak így fejlődhettem. Ott tanultam meg a mondást, miszerint: „A gyógytornában az a legjobb, mikor vége van.” De sikerült! Ugyan maratoni futóversenyre és élsportra már nemigen nevezhetek be, de sétálhatok a kislányommal a friss levegőn.
Úgy érzem, elfogadtam azt, ami történt velem és annak következményeit, de azért hosszú lelki küzdelem, beszélgetések és más tragikusabb sorsok kellettek ehhez. Ugye mindig mondják, hogy okkal történnek velünk a dolgok, csak hát az okokat nem olyan könnyű meglelni sokszor. Ha pedig nem leljük az okokat, igazságtalannak érezzük, hogy miért pont velem történt mindez?!”
Régen mindig felmerült bennem, hogy gyógypedagógusként segítő munkát végzek, soha nem bántottam senkit, szociálisan érzékeny vagyok és mégis ilyen rossz ember vagyok, hogy ezt érdemeltem? Ahogy telik az idő, egyre inkább természetesebben élem az új életemet. Igyekszem együtt élni a saját korlátaimmal úgy, hogy ne keseregjek folyton az állapotomon. Hiszen többé nem tudok futni, guggolni, lépcsőn kapaszkodás nélkül menni, stb., ami persze csekély dolog ahhoz képest, hogy meghalhattam volna, de hát más megélni valamit, hogy nem akarom csinálni, vagy azért nem csinálom, mert épp nem vagyok rá képes. De dolgozom ezen is!
Azért milyen ironikus, hogy én magam gyógypedagógusként foglalkoztam értelmileg és mozgásukban akadályozott kiszolgáltatott emberekkel, erre én is kiszolgáltatott, fogyatékos ember lettem. Talán ettől jobb gyógypedagógus leszek, mert át tudom érezni az érzéseiket? Vagy ez egy pofon volt az élettől, hogy változtassak a személyiségemen? Vagy Dana angyalkái megmentették őt tőlem, nehogy pár nappal később vele ugorjak? Nem tudom. Ez az a sok sok kérdés, amire nem nagyon van meg a válasz, de lehet, hogy nem is kell keresni. Amit megtanultam: A jelenben kell élni!
Én magam is sokat változtam. Nyitottabb lettem, erősebb, még mindig erős önálló cselekvési vágyam van, de már nem habozok segítséget kérni. Átértékelődtek bennem dolgok. Mások lettek fontosak és megint mások elvesztették az elsőbbségüket. Az előítélet, mely eddig sem nagyon volt jellemző rám, most teljesen eltűnt a szótáramból. Hiszen én magam vagyok rá a példa, soha nem tudhatjuk, hogy mi vezet valakit egy adott cselekedethez. Sokkal megértőbb lettem és érzékenyebb az emberek felé. Nagyon megvisel, ha valakivel valami rossz történik.
A depresszió szóra azonnal szorítást érzek a gyomromban. Milyen érdekes, hogy én, aki egy zárkózott ember voltam, az nyitott meg az emberek felé, ami velem történt. Akiket ismertem, azok csodálnak, hogy mit vittem véghez, akik szeretnek, még jobban ragaszkodnak és figyelnek, az idegeneknek pedig leesik az álluk, hogy: „Jézus, ilyesmi megtörténhet?!” És akkor én bizony mesélek, csak mesélek, mindenfajta szemellenző nélkül! Őszintén.
Rettenetesen elkeserít, hogy ilyen mással is előfordulhat, ezért ahol csak lehet, beszélek magamról és kérek másokat is, hogy osszák meg, hogy ilyen is lehetséges. Sajnos épp a saját életemen keresztül, de példa lettem a szülés utáni depresszió legsúlyosabb formájára. Ezt pedig nem szabad titkolni, nem szabad tabu témaként kezelni, hanem hirdetni kell. Tervezem, hogy a fogyatékos emberek mellett valamit szeretnék ezen a területen is segíteni, csak még nem tudom, hogy lehetne.
Dana novembertől már bölcsis lesz, s akkor majd magam körül is elkezdem alakítani a dolgokat. Anya vagyok, feleség vagyok, nő vagyok és itt vagyok! Ezt köszönhetem az Égieknek odafent, a Balesetiben dolgozó orvosoknak és nővéreknek és a családomnak! És aki a legfontosabb: DANÁNAK, aki végig a legnagyobb erőt adta nekem.
Nikoletta
