A XII-XIII. századtól nyomon követve a változásokat, csak a XIX. század végére bontakozik ki előttünk a gyerekek valódi megbecsülése, mely számunkra tán már olyan alapvetővé vált, mint a lélegzetvétel.
A kora középkorban a gyerekélet nem volt túlzottan nagy érték, de legalábbis megszokott volt a gyerekek korai elvesztése. Nyugat-Európában a kicsik kb. 25, az északi vidékeken pedig akár 30-40 százaléka egyéves kora előtt meghalt, és összesen is legalább minden második gyerek 14 éves kora előtt elhunyt.
Mivel a legtöbb kicsi a pár hónapos kort sem érte meg, IV. Benedek pápa még a méhen belüli keresztelést is elrendelte, hogy a hüvelybe fecskendezett keresztvíz még megszületése előtt megvédhesse a kisdedet az elkárhozástól.
Ha a baba túlélte a szülést, megkezdték táplálását. A szoptatást azonban általában nem az anya végezte. A jómódúaknál azért, mert féltették saját testüket, és a tej mint titokzatos testnedv (a vér mellett) évszázados iszony s viszolygás tárgya volt, a szegény nők pedig azért nem szoptattak, mert számukra ez óriási kiesést jelentett a munkából. Több nyugat-európai kutató megállapítása szerint a szoptatást egészen a XIX. sz. végéig dadák vagy dajkák végezték. A dajkát a gazdagabbak a házhoz fogadták, különben pedig általános volt, hogy a gyermeket adták a dajkának, sokszor vidékre, falura, ahol a bérdadák – hogy több pénzhez jussanak – gyakran egyszerre több babát is tápláltak (vagy nem, ha nem volt elég tejük). Egy 1780-as párizsi becslés szerint a városban 21 ezer gyermek született, ebből 17 ezret küldtek vidékre szoptatós dajkához, 2-3 ezret lelencházba adtak, kb. 700-nak otthon volt dajkája, és csak mintegy 700-at szoptatott az édesanyja. A lepasszolt kisbabák korán haltak, hiszen gyakran nem jutott mindnek elég tej, és nem is törődtek velük. Habár az óriási elhalálozás a közvélemény előtt ismert volt, ennek ellenére a szülők kiadták gyerekeiket, miközben a gonosz, mocskos, erkölcstelen dadákat hibáztatták nyakra-főre.
A dajkát nehéz volt kihagyni a képletből. Ha nem fogadtak fel ilyen asszonyt a közvélemény élesen ellenük fordult. Ha szoptattak, "disznónak" tartották őket, és a közvélemény befolyásolta az európai férjeket is, akik a szoptatást "szexuális stopnak" tekintették – mindent megtettek hát, hogy saját gyermekeikkel vetélkedjenek feleségük kegyeiért. A legjobb módszer volt tehát az apák és anyák számára a szoptatás idejére a gyerek eltávolítása.
A kisbabákat születésük után olyan szorosan bepólyázták, ahogy csak tudták. Nemcsak hogy a kezüket-lábukat nem mozgathatták, hanem gyakran a tüdejüket is elszorították, így szinte félájult állapotban „szép csendben” voltak. XVI. századtól aztán ennél lazábbá vált a babák pólyája, de mellette gyakran a szülők különféle szereket, alkoholt, ópiumot adtak csecsemőjüknek, mert így az nem zavarta őket sem napi munkálkodásukban, sem éjszakai pihenésükben. Az ópium ráadásul csökkenti az étvágyat, a gyerekek tehát ritkábban éheztek meg, és könnyebb volt etetni őket. Miután a pólya már kezdett egyre zavaróbb lenni a gyerekeknek, kilenc hónapos koruktól kiszabadították őket és megpróbálták erővel járni tanítani. Akad feljegyzés arról, hogy olyan járószékeket alkalmaztak például, amelyekben belül hegyes fatüske volt, és amikor a kisgyermek elfáradt és összeroskadt a székben, a tüske újra járásra ösztökélte. Inkvizíciós bébikomp?
A lányokat a pólya után azonnal bőrből, csontból, fából vagy vasból készült fűzőbe szorították. Ezek a szerkezetek is igazi kínzóeszközök voltak. A fűző nemcsak a növekedést akadályozta, de akadt, aki belehalt viselésébe, mert a tüdejét egyszerűen összenyomta a mellcsontja. A középkorban tehát látnivalóan még a maitól teljesen eltérő vélekedések mentén foglalkoztak (?) a gyerekekkel.
A gyerekek, a család tisztelete a XV-XVI. századi ábrázolásokon kezdett megjelenni, és a XVI. századtól már a gyerekhalállal kapcsolatos sztoikus nyugalom is elenyészőben volt, hogy aztán századról századra egyre értékesebb legyen mindannyiunk számára a legkisebbek élete.
Ma már alighanem nem sokakat kell ilyen sorokkal győzködni, mint 1687-ben mikor Coustel a gyermekek nevelésének szabályai közt ezt írta:
"Szeretni kell a gyerekeket, legyőzve azt az ellenszenvet, melyet a gondolkodó főkben ébresztenek. Tekintetbe véve a gyermek külsejét, mely tökéletlenségről és gyengeségről tanúskodik mind testben, mind szellemben, bizonyos, hogy sokra nem becsülhetjük őt. Megváltoznak azonban érzéseink, ha a jövőre nézünk, s ha egy kicsit a Hit jegyében cselekszünk."
A XIX. század elején pedig végre kimondták: a gyerek "… valaki, önálló egész!" „
Center
Források
Dr. Kéri Katalin: A kisgyermeknevelés története Nyugat-Európában http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=389
