Amikor Zalánkával ordítottam az étteremben az egy nagyon is muszáj lépés volt. Előtte borsot tört az egész társaság orra alá, szó szerint is. Cibálta a barátnőm kislányának haját, kiöntögette a levesét, direkt idegesítően vinnyogott és a nyelvét nyújtogatta szegény jóravaló pincérre. Egyszer csak elszakadt a cérna és felállítottam az asztaltól, elmentünk a sarokba és elmagyaráztam neki, hogy ennek a viselkedésnek itt a vége. Korábban felturbózott, több órás jelenet alatt visszatartott dühöm ott a sarokban kiabálássá fajult, igen, ezt elismerem. De azért nem voltam annyira szörnyű. És mégis, egyből odalépett egy önkéntes gyermekmentő, aki hangosan rám szólt, hogy mégis mit képzelek. Még a végén megverem azt a gyereket és ez nem fair mérkőzés, azonnal hagyjam abba, mert rendőrt hív.
Végül már azt vettem észre, hogy a nénivel vitatkozom, ami sokkal több energiámat elvitte, mintsem a gyerekkel rendezni és kibeszélni a történteket, ráadásul megnyugodni sem tudott egyikünk sem, mert ott állt a fejünk felett egy vadidegen, aki fröcsögve harsogta saját igazát és az én igazságtalanságomat. Szemét szülőnek kellett volna érezni magam, de nem annak éreztem. És nagyon fárasztott a minden lében kanál néni erőszakos nevelő célzatú fellépése. Biztosan veletek is történt már ilyen, nem is egyszer. Amikor a lehető legkínosabb, mégis legfesztelenebb kiabálós nagyjelenetednél egyszer csak megérzed, hogy valaki néz. Áthatóan néz egy néni, egy bácsi, egy másik gyerek, egy okosabb felnőtt, vagy a saját anyád. És véleményük van, ellentmondást nem tűrően. Hogy ezt így tilos, és te mit képzelsz. Ugye, hogy volt már ilyen?
Szülőnek lenni sokszor bizony kegyetlen, embert próbáló, kétségből kétségbe taszító feladat még akkor is, ha minden rendben van, igaz?
Persze egyikünk sem így képzelte. Babavárás alatt én például úgy voltam vele, hogy soha, de soha még a hangomat sem fogom felemelni. Nem is lesz rá szükség, mert az én gyerekem bizony egy angyal lesz. Aha, persze. Jobb, ha tőlem tudjátok, hogy az újszülött-csodája körülbelül három napig tart. De egy hétnél tovább biztosan nem. És a sok rózsaszín távirat, kék virágcsokor mellett az újdonsült szülők egyszer csak magukra maradnak a tanácsok, protokollok, javaslatok és javallatok, kötelezvények, előírások és döntések útvesztőjében. A végén aztán több-kevesebb sikerrel, de minden családnak meglesz a saját rendszere, keretei, az egyedi attitűdje, egy sajátos családi harmóniája. Ám hamarosan jön a legveszélyesebb szakasz. A játszótéri délutánok és az új ovis kapcsolatrendszer.
Ahogy kiteszed a lábad egy újszülöttel, máris felbukkannak a hasonló korú gyerekkel megáldott szülők. Pláne a többgyerekes szülők, ők a leginkább szakavatottak. Alapvetően megnyugtató érzés, fontos dolog minden nyűgről és bajról más gyakorló szülőkkel értekezni, hiszen a babázás első időszakának elszigetelt valóságában így talán mégsem olyan magányos, mikrovilágba szorított robot az ember. De közben ez a helyzet egy kibírhatatlan élmény is, a kéretlen, okoskodó, trükkösen vérszívó „többi szülőt” hallgatni. Mit, mikor, mennyire csinálj teljesen másképp. Mert ahogy te csinálod, az nem jó, hát nem tudtad? Ebből így semmi sem lesz, nem hogy gyerek!
És ezek a tanácsok minden területen és felületen jönnek ám ilyenkor. A baba felöltöztetésétől a te saját, anyai kimondott szavaidon át, a pénztárcádig, minden téma és nincsenek tabuk, jönnek és tolakodnak a vélemények, a nagy igazságok, a tanítások.
Nem is tudom, melyik rosszabb. Amikor mindezt idegenek csinálják, vagy amikor a család kezd rá megmondót játszani. Oké, az anyukák mindenképpen ezt fogják tenni, nem is érdemes mást várni, legfeljebb a nyomulás mértéke és a stílus lesz más és más. A lényeg ugyanaz, majd ő most megmondja, hogyan csinálta, hogyan csináld, mitől leszel tökéletes anya. Ennél van egy kicsit rosszabb is, amikor az anyós mondja meg ugyanezeket. Biztosan van mit megfogadni a tanácsokból, nem arról van szó, hogy ezeket egy kalap alá véve, puff, az összes véleményt, észrevételt ignorálni kell. De sokan elvetik a sulykot, és jócskán elbizonytalanító lehet a kákán is csomót kereső kötekedésük.
A családtól nehezen bírható, idegenektől pedig egyenesen kiborító ezeket meghallgatni. Jól jön egy kapaszkodó ilyenkor. Én például nagyon hálás voltam a barátnőmnek, hogy az étteremben, amikor Zalánkával kiabáltam, és megérkezett a néni, akkor közénk állt és kezelte a helyzetet, ápolgatta a néni lelkét és biztosította arról, hogy nem fogom megölni Zalánkát ott helyben. Ilyesmik jól jöhetnek.
Kérdés, hogy meddig kell hallgatni ilyenkor? Neked van valami tuti módszered, amivel kivéded ezeket? Egyáltalán, ki kell védeni őket?
