Vajon meddig sajnálunk egy rossz sorsú gyereket? Kétévesen még sajnáljuk, ahogyan a kis motyójával becuccol az intézetbe, ötévesen is, amikor sír, mert karácsonyra sem viszik haza, talán még hét-nyolcévesen is, amikor még éjszakánként bepisil, de tizenöt-tizenhat évesen már dühösen követeljük neki a méltó büntetést.
Én dolgoztam ilyen fiatalok között. Egészen addig én is borzadtam tőlük, míg egyszer az egyik fiú teljesen faarccal elkezdte nekem sorolni a traumáit, a gyerekkorát. Engem a hányinger kerülgetett, aztán csak annyit bírtam tőle kérdezni, hogy tényleg nem érez semmit? Hogyan bír erről ennyire érzelmek nélkül beszélni? Ő mosolyogva mondta, hogy "Akkor már rég megdöglöttem volna." Ennyi. Ez az érem másik oldala.
Mert sokan csak egy szörnyeteget látnak. Aki megerőszakol, megöl ártatlan embereket. Először akkor gondoltam a másik oldalra, az elkövetőkre, mikor hallottam, hogy állami gondozásban nőttek fel. A híradásokból így állt össze bennem a kép róluk: volt, aki életének első öt évét töltötte intézetben, és összesen kilenc évet töltött ott. Egy másik támadó kétéves koráig volt állami gondozásban, utána nevelőszülők nevelték, de négy-ötévesen, mikor nevelőanyja meghalt, ismét visszakerült az intézetbe. Tizenhat-tizenhét évesen már mindketten súlyos bűnelkövetők voltak.
A sok borzalom után, amit elkövettek, "hajtóvadászat" folyik ellenük. Ez a szó több cikkben is szerepel, és jól kifejezi, amit a társadalom gondol róluk. Fel akarják hajtani őket, mint az állatokat, és aztán (az emberierőforrás-miniszter szavait idézem) "méltó és elrettentő büntetést" követelnek nekik.
Jogos, de mégis... Egykor ezek az állatok emberek voltak. Kisbabák, aztán kicsi gyerekek. Hogyan és mitől nyomorodtak meg ennyire? Belegondolni sem merek. Milyen súlyosan bántalmazó vagy elhanyagoló környezetből kerültek be az állami gondozásba? És ott milyen traumákon mentek keresztül, amiért ez lett belőlük? Hányszor verték meg, alázták meg, erőszakolták meg őket a náluk nagyobbak és erősebbek? Hányszor tapasztalták meg, hogy teljesen kiszolgáltatottak, hogy őket soha senki nem védi meg, nem kötődhetnek senkihez és nem bízhatnak senkiben? Egyedül vannak, nincsen senkijük és semmijük. Nincsen veszítenivalójuk. Biztosan sokat javított rajtuk a börtön, ahová tizenhat-tizenhét évesen kerültek.
Látom az áldozatok családját, és mérhetetlenül sajnálom őket. Aztán ránézek az elkövetőkre, és összerándul a gyomrom. Tönkretett életek, nem látok mást... Sajnálom ezeket a szörnyetegeket, az elkövetőket.
Széncinke
