Inez óvodás kislánya gyakran olyan történetekkel áll elő, amelyek hallatán édesanyja gondolkozni kezd: vajon mindezek a fantáziája szüleményei, a környezetében látott dolgokat meséli el úgy, mintha vele történtek volna, vagy tényleg úgy játszódott minden, ahogy mondja? Hogyan lehet kideríteni az igazat?

Kezdő ovis anyukaként sok mindenen tudom törni a fejem, amikor este elcsöndesül végre a ház. Mikor megnyugtattam magam, hogy jól döntöttünk az ottalvással kapcsolatban, akkor előjött a társaság kérdése. Azt elhatároztam már nyáron, hogy igyekszem majd bízni az óvó nénikben és nem is nehéz betartani, mert szimpatikusak. De milyenek lesznek vajon a gyerekek? Nincsenek illúzióim, nem kell, hogy minden csoporttárs odalegyen a lányomért, de azért jó lenne, ha nem bántaná fizikailag és nem bántaná meg lelkileg senki. Nagyjából ennyi elvárásom volt így az elején, hosszabb távon pedig az, hogy legyen 2-3 barát/barátnő, akikkel jól el tud játszadozni.

Aztán elkezdődöttt az ovi, és két nap alatt ottalvóssá szokott a lányom. Szeret járni, bár nem viselkedik ott még annyira lazán, mint az ismerős környezetben. Nem az otthonunkra gondolok, hanem például a megszokott játszótérre és zenebölcsire. Gondolom, ez természetes is. Amikor megyek érte, akkor azt látom, hogy a gyerekek egymás mellett játszanak, ami életkori sajátosság ugyan, de én látom rajta, hogy szeretne kapcsolatokat teremteni. Ha ketten összeállnak valami játékra, akkor sóvárogva nézi, esetleg próbál odacsapódni. Ő nagyon beszédes, nyitott gyerek, szerintem hiányzik neki a valódi társaság, akikkel lehet valamit kezdeni. Remélem, pár hét múlva ez is megoldódik majd.

Addig meg nézelődik és próbálkozik. Felméri, hogy ki a jó fej, kivel lehet jót játszani. És ki az, aki a vagánysága és a rosszcsontsága miatt vonzó. Amilyen kicsit ő is szeretne lenni. Aztán nagyon megszűrve – mondjuk, vacsora közben elejtve egy félmondatot – nekünk is átad némi információt: „B. Kitti megdicsérte a bugyimat, azt mondta, hogy nagyon szép!” Aztán pár nap múlva már ilyenek is: „K. Marci azt mondta, hogy nem tudok rajzolni. Hogy csak irkafirkálok. És megtépte a hajamat.” Vagy: „Z. Viki fellökött, amikor mentünk aludni.”

Én meg itt állok tanácstalanul, hogy ebből most mennyit higgyek el? Mert a lányom fantáziája végtelen. Bármilyen mesehős, állat vagy ismerős személyiségét felveszi, hosszú időn át játssza és az én szerepemet is kijelöli ilyenkor. Valamelyik este ilyet sztorizgatott: „Kiskoromban fájt a lábam, botokkal jártam. Előtte meg cukorbeteg voltam. Rengeteg vitamint szedtem és anya mindig mérte a vércukromat.” Ebből szerencsére semmi nem igaz, csak a környezetében tapasztaltakat sűrítette be egy szerepjátékba. Így aztán kinézem belőle, hogy az általa látott és eddig nem igazán tapasztalt agressziót érdekesnek találja és eljátssza. Az alvás előtti fellökés nem túl életszerű. De az említett kisfiúból simán kinézem a hajtépést. Már a beszoktatás alatt kiderült, hogy bizony eljár a keze, hajlamos a kislányokat felpofozni. Azt is láttam, amikor a lányom haját piszkálta minden bántás nélkül, ugyanakkor végig engem nézett, hogy látom-e.

Tudom, beszéljek az óvónőkkel. Meg is fogom tenni. De higgyek-e neki, ha azt mondja, nem történt hajtépés. Ők sem látnak mindent, ez egy pillanat alatt megtörténik. És nem szeretném démonizálni a kisfiút sem, nagyon ellenzem, ha valakit elkönyvelnek rossznak. Ugyanakkor azt sem hagyhatom, hogy valaki rászálljon a gyerekemre. Ti hogy derítitek ki az igazat? Egy 3 évest meg lehet próbálni keresztkérdésekkel bekeríteni, de ha megunja a témát, könnyedén ugrik másikra, otthagyva engem a nagy dilemmázásban.

 

Inez