Nagyon mozgalmas hetet tudhatunk magunk mögött. A legszámottevőbb esemény egyértelműen Nagyi látogatása volt, már mindannyian nagyon vártuk, hogy végre megérkezzen. Tavaly karácsonykor járt nálunk utoljára, így nem csak a legkisebb családtagot nem látta még, de a Naggyal is több, mint fél éve nem találkozott.

A lányom nagyon be volt zsongva, már órákkal anyukám érkezése előtt felkészült a beharangozott gyurmázásra, és kis túlzással a kiszúró formákkal teli dobozzal várta az előszobában, amikor belépett az ajtón.

Nagyi persze sosem jön üres kézzel, hiába mondom neki mindig, hogy tényleg nincs szükségünk semmire. Ezúttal is hetekkel korábban elkezdett kérdezősködni, hogy mit hozzon a gyerekeknek – ha már mi a férjemmel nem kérünk semmit, akkor legalább a kicsiknek mindenképpen hoz valami ajándékot.

Végül abban maradtunk, hogy Jankának megveheti azt a pihenőszéket, amit kinéztünk, de eddig még nem jutott rá időnk, hogy beszerezzük. Arról viszont hallani sem akartam, hogy annyi pénzt kiadjon érte, amennyibe újonnan kerül, így kerestünk együtt egy tökéletes állapotút használtan, ami mindössze a bolti ár ötödébe került. Élőben sem okozott csalódást a szajré, ha nem segítettem volna kiválasztani, azt hinném, hogy vadonatúj – a használat legapróbb jelei sem látszanak rajta.

A Nagynak nehezebb volt valami ajándékötletet találni, hiszen nemrég volt a születésnapja, arra megkapta azokat a játékokat, amikre vágyott az elmúlt hónapokban – nem nagyon jutott eszembe semmi használható ötlet.

Nagyi vetette fel, hogy mi lenne, ha babaházat kapna tőle? Én a lelki szemeim előtt már vizualizáltam egy másfél méteres batár monstrumot, amivel havonta 10 percet fog játszani, de cserébe kerülgethetjük évekig, ezért küldetésemnek éreztem, hogy találjunk valami olyan kompromisszumot, ami nem foglal 4 négyzetmétert a lakásunk alapterületéből.

Azt sem akartam, hogy anyukám cipelje fél Európán keresztül a meglepetést, így aztán abban maradtunk, hogy majd én itt helyben megrendelem és jól elrejtem, hogy mindenképpen a Nagyitól kapja meg a gyerek, ne lássa meg hamarabb. A választást természetesen rá bíztam, de a fent említett kompromisszum részeként azért előszűrtem a rendelkezésre álló opciókat.

Végül anyukám egy szép, fából készült, közepes méretű babaház mellett döntött, amihez temérdek bútor és egy négyfős család is tartozik.

A csomag szerencsére még Nagyi előtt megérkezett, így sikerült a maratoni gyurmázást két teljes nappal elhalasztani, mert a vadiúj babaház érdekesebb játéknak bizonyult.

Mivel a Kicsi még többnyire alszik napközben (is), ezért anyukám látogatása leginkább a nagylányomról szólt, vele most nyilván több minőségi időt tudott tölteni. Nagyi is nagyon élvezi a közös játékot, mindketten teljesen belemerülnek a dologba, előveszik az összes létező kacatot, kipakolnak minden kosarat és dobozt és előkerül a régen elfelejtett formabedobó is. Ez mind szép és jó, de az a hátulütője, hogy egy óra elteltével úgy néz ki a lakás, mint ahol felrobbant a körzetes óvoda.

Amikor eléri a lélektani tűréshatáromat a dolog, akkor azért szólok, hogy jó lenne, ha néhány játék vissza is találna a helyére, nem szükséges mindent egyszerre elővenni. A gyerekem viszont kifejlesztette a lehető legjobb kifogást: feltartva prezentálja mindkét kezét, miközben lebigyesztett ajkakkal megjegyzi, hogy „Anya, én nem tudok elpakolni, ezt nézd milyen kicsik a kezeim!”

Nem kevésbé lomosabb az sem, ha a lakáson kívül töltjük az időnket. A múlt hét távlatából már értem, hogy miért panaszkodnak az irdatlan mennyiségű holmira azok az anyák, akik több kicsi gyerekkel járnak egyszerre a játszótérre.

A lehető legrövidebb kiruccanás is komoly tervezést igényel, mert annyi cuccal kell mindenhová menni, hogy úgy érzem magam, mint egy vándorcirkusz igazgatója. Az egy dolog, hogy a Nagy járműparkjával van tele a fél csomagtartó, de valahogy be kell applikálni az autóba a babakocsi vázát is. Ha hosszabb időre megyünk, akkor muszáj vinnem a hozzá tartozó mózeskosarat is, mert nem akarom, hogy a baba az autósülésben aszalódjon órákig.

A nagyobb tételeken felül természetesen kell pelenka, enni-, innivaló, váltóruha, naptej, zsebkendő, homokozószett, kislabda, nagylabda, babatakaró, popsikrém, nedves törlőkendő, összecsukható bili – ha pizsamát is pakolnék, már csak pár lépésre lennénk egy lakókocsi karavántól.

Még jó, hogy tudok szoptatni, a melleimet legalább nem kell pluszba elcsomagolni. Bár egy tisztességes, vízhatlan csomagolás nekik is jól jönne, mert megint annyi tejem van, hogy a fülemből is az folyik.

Mivel a gyerek nem sír, csak halk nyöszörgéssel jelzi, ha éhes, ezért ezzel az elmúlt hetekben teljesen arra kondícionált, hogy a legkisebb általa kiadott hangra is reagál a testem és azonnal megindul a tejem. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha a melltartóbetétek – minden ragasztócsík ellenére – nem másznának el állandóan a helyükről. A minap a játszótéren, a békésen alvó és álmában kettőt nyögő gyerek mellett már csak azt vettem észre, hogy furcsán nedves a COMBOMON a ruhám.  

Bár legalább tápszert nem kell csomagolnom, ha házon kívül vagyunk. (Váltóruhát viszon úgy tűnik, hogy kénytelen leszek magamnak is bepakolni.)

Már annak is örülnék, ha legalább a babakocsival nem kellene szarakodni. Alig várom már, hogy ne legyen ilyen pokoli hőség és tudjak hordozni anélkül, hogy a babáról és rólam is kánonban szakadna a víz. Egyetlen előnye van a kocsizásnak: nincs annál szívet melengetőbb, mint amikor a Nagy tolja egyedül a babakocsit, miközben a saját maga által költött dalocskát énekli, ami arról szól, hogy ő már ügyes nagylány és mindig nagyon fog vigyázni a kishúgára.

A babakocsival kapcsolatosan egyébként meglehetősen ambivalens érzéseim vannak. Egyfelől alig várom, hogy szabaduljunk tőle és már ne legyen rá szükség, másfelől pedig irigykedve figyelem azokat a szülőket, akiknek a három évese még önként hajlandó beleülni az esernyőkocsiba. Nincsenek illúzióim, bizonyos helyeken nekünk is sokkal egyszerűbb lenne a babakocsiban ülő gyereket kordában tartani, de erről már régen le kellett mondanunk.

A Nagy nálunk súlyosan allergiás volt minden típusra, szinte a kezdetektől. Pár hónaposan ordított a mózesben, de ahhoz még kicsi volt, hogy felültessük. Onnantól kezdve, hogy megtanult járni, nem volt hajlandó ülve sem utazni, csak és kizárólag a saját lábán közlekedett – így a baba születése előtt már több, mint két éve egyáltalán nem használtunk babakocsit. Kíváncsi leszek, hogy a Kicsi végül mennyire fogja kihasználni a meglévő négykerekűeket, mikor fogunk tudni rajtuk továbbadni.

Vándorcirkusz vagy sem, a héten minden nehézség ellenére is folyamatosan csavarogtunk, igyekeztünk kihasználni, hogy Nagyival együtt is tudunk menni sétálni a parkba vagy a játszótérre.

A Nagy még mindig ámuldozva figyeli a múlt heti vihar által okozott károkat és minden egyes sérült fával kapcsolatban van valami megjegyzése. Az általunk látogatott parkokban még nem értek a végére a kártalanításnak, így olyan a számtalan kidőlt-kitört fa között sétálni, mintha valami apokalipszis után kóborolna itt az ember.

A lányomat elszomorítja, hogy „bibisek lettek a fák”, mondta is, hogy ő hiába szólt a szélnek, hogy ne bántsa őket, hadd nőjenek szép nagyra, nem hallgatott rá. Fejcsóválva jelentette ki, hogy a szelet még a bünti-székre sem lehet leültetni, amíg bocsánatot nem kér, mert neki nincsen popója!

A harmonikus családi idill még mindig tart, a lányom egyre inkább kezdi megszokni a nagytestvér szerepkörét és magától is igyekszik odafigyelni arra, hogy a kishúga is mindennel elégedett legyen.

Ha mogorván nyögdécsel a baba, azonnal szól, hogy segítsünk neki és listázza a szóba jöhető problémákat: biztosan éhes, de az is lehet, hogy a pelusát kell kicserélni vagy a pocakja fáj, mert kakilnia kell.

Az elmúlt pár hét alatt azt is megtanulta, hogy nem szabad hangoskodni amikor a Kicsi alszik, mert az zavarja és a nagy zaj fel fogja ébreszteni. Iszonyatosan aranyos, ahogy figyeli, hogy csukva van-e még a baba szeme, és ha úgy találja, akkor a mutatóujját feltartva adja a tudtunkra, hogy „Janka még alszik, most csak halkan szabad kiabálni!”

Csütörtökön – az elmúlt hetekhez hasonlóan – ismét meglátogatott minket a védőnő, hogy megmérje mennyit gyarapodott a baba a legutóbbi mérlegelés óta. Képzeljétek, egy hét alatt 400 grammot szedett magára, így 18 nap alatt összesen 900 gr plusznál tart!

A héten annak is elérkezett az ideje, hogy bejelentkezzünk a gyerekorvoshoz és időpontot kérjünk az első havi státuszra. Ugyan még csak három hetes a baba, de így is behívtak minket péntekre, mert jövő héten szabadságon lesz a dokink és előtte még mindenképpen meg akarta ejteni a vizsgálatot.

Kicsattanóan egészséges, a súlyában nem volt sok változás az előző napi számokhoz képest, az viszont nagyon meglepett, hogy már 54 cm. Hihetetlen, hogy 3 hét alatt már 5 teljes centimétert nőtt!

Valószínűleg ezért nem tűnik annyira hurkásnak, hiába a közel egy kilós súlygyarapodás. A gyerekorvosunk szerint az első hónapfordulóra már akár 1,2-1,3 kg plusznál is járhat, ha így folytatja a dolgot.

Nem csodálom, hogy ilyen szépen hízik, annyit és olyan mértéktelenül mohón eszik, hogy méterekkel távolabb hallani, hogy éppen szoptatok. Ennek az a legnagyobb hátránya, hogy a tejjel együtt sok levegőt is nyel, és emiatt a szervezete által fel nem használt maradék úgy távozik belőle, hogy a puskaporos ágyú hozzá képest kutyafüle.

A fentieknek köszönhető az az esemény, amit mi családon belül csak a Második Ősrobbanásnak hívunk. Egyértelműen ez volt a szülői mivoltom egyik csúcspontja, tökéletesen megragadja az újszülöttről való gondoskodás lényegét.

Vasárnap az éppen esedékes hajnali szoptatás előtt hallottam, hogy rotyog a baba alfele. Ha már észrevettem, nem akartam annyiban hagyni a dolgot, gondoltam rögtön tisztába teszem, mielőtt nekiülök megetetni.

Igenám, de a beste kölke csapdát állított. Csőre töltve várta, hogy lecsatoljam róla a pelenkát és amikor szabad utat kapott az alsó fertálya, akkor olyan tökéletes ívben robbant ki belőle a csibesárga áldás, hogy a szó legszorosabb értelmében mindent beterített. Mellkastól sípcsontig szaros lettem.

Amíg én sóhajtva végignéztem magamon, addig a gyerek a pelenkázón rúgkapálva arra törekedett, hogy az asztalon rohamosan terjedő tócsába belepancsolja a végtagjait és persze egyre hangosabban igyekezett jelezni, hogy másodperceken belül éhen fog pusztulni. (Nem is csodáltam, azok után, hogy így kiürítette magát.)

A szartorta tetejére a habot azzal tette fel, hogy még egy jó adag pisit is maga alá eresztett, hogy a pizsamája nehogy véletlenül szárazon megússza a cunamit.

Így már tényleg nem volt egyetlen tiszta négyzetcentiméter se a gyereken, se rajtam.

Eltartott jópár másodpercig, amíg az agyam feldolgozta a történteket és elméletben próbáltam a lehető leghatékonyabb megoldást megtalálni, hogy így hajnali kettőkor milyen sorrendben kezdjek neki a a káosz felszámolásának. Nem vagyok rá büszke, de arra jutottam, hogy úgyis fülig szarosak vagyunk mindketten, akkor igazából mindegy ha először megetetem és csak utána kezdek neki a kármentesítésnek.

Teli hassal legalább nem ordított a gyerek, nyugodtan és csöndben le tudtam csutakolni mielőtt visszafektettem aludni.

Amikor a baba már békésen és tisztán szuszogott az ágyában, akkor nekikezdtem a takarításnak. A villanyt nem akartam felkapcsolni, nehogy felébresszem, az éjjeli fény mellett igyekeztem mindent többé-kevésbé rendberakni. Lehúztam a pelenkázó huzatát, a ruháinkkal együtt beáztattam, majd lezuhanyoztam.

Mezítláb settenkedtem vissza a hálóba, miközben számoltam a másodperceket, amíg végre párnát érhet a fejem és visszafeküdhetek aludni, amikor a sötétben teljes talppal beletoccsantam valami melegbe a padlón.

Beletörődtem a sorsomba, tudomásul vettem, hogy az alvásnak lőttek és visszabicegtem a fürdőszobába.

Janka nem szarral gurigázik kéremszépen! Vagy igen. Nézőpont kérdése. Úgy tűnik, hogy jutott a kakiból mindenhová.

Mégiscsak jobban jártam, hogy nem kapcsoltam fel a villanyt. Éljen a boldog tudatlanság!

Salty