6. hét
Az előző terhességem alatt nem gondoltam soha, hogy én parázós anyuka leszek vagy lennék, és igazság szerint nem tudom még most sem eldönteni, hogy az voltam-e, vagy sem. Kevés dolgon aggódtam, még kevesebb miatt ettem magam annyira, hogy segítséget kellett volna benne kérnem, és attól függetlenül, hogy a szent anyatej reklámozott áldása mellett vagy ötször volt egy éves kora előtt elég durván taknyos a nagy, és emiatt rettenetes anyának véltem magam, aki folyton megbetegíti apró kölykét, semmi különösebb gondom nem volt magammal.
Visszagondolva viszont látom, mennyire paráztam egyedül – illetve hát ez a lényeg: kettesben – elmenni bárhova is a négy fal közül. Aztán amikor két hónapos lett, a férjem otthonról kezdett dolgozni, így még könnyebb volt észrevétlenül és még magam előtt sem nyíltan bevallva elkerülendővé tenni az én meg a gyerek a nagyvilágban szituációkat. Majd hármasban. Majd együtt. Majd a pasim segít. És a pasim segített, mert ilyen pasit választottam magamnak, kétségtelenül a terv része volt ez.
Hat hete van két gyerekem, négy hete van egy férjem, aki nem itthonról dolgozik, hanem fél kilenckor kilép az ajtón és elmegy, minden hétköznap minden reggelén. És nekem nincs segítségem. A megszokott. Az elvárt. A kalkulált, a terv része. Hétfőtől péntekig fél kilenctől fél hétig egyedülanya vagyok. És ez egyszerre ijesztő és frankó.
Mert igaz, hogy én vagyok, akinek már a gyereke popsikrémét kell magára kennie a negyvenkét napja teljes alfelet izzasztó betétek miatt, és én vagyok az is, aki át tud áztatni két szoptatás között egy melltartóbetétet, melltartót, pólót és pulóvert tejjel, csak mert a gyereke hüppögött kettőt és ettől már vigyázzba álltak a fejőstehén mirigyeim, és hogy én vagyok az is, aki nem érti azt a kérdést még mindig, hogy „hogy vagy?”, mert igazából nem vagyok sehogy, teszem a dolgom.
És persze tisztában vagyok vele, hogy Átlag Dédi félkézzel intézte tizenhárom gyermekét, miközben négy műszakban tolta a szekeret, hogy legyen mit enni, mindezt nem fél kilenctől fél hétig, hanem nullahuszonnégy egyedülanyaként, de egyrészt nem vagyok Átlag Dédi, másrészt a körülmények se kényszerítenek, hogy azzá váljak. És azt is tudom, hogy bezzeganyáéknál se nagyítóval kell keresni, akik mindezeket már ezer éve, vagy nem kettő gyerekkel, hanem öttel, dehát mégiscsak megilletődötten veszem tudomásul, mi mindenre vagyok képes.
Én vagyok ugyanis a nagyhírű bűvész, a lábammal karikázok, a kezemmel citerázok: szoptatok és körmöt vágok és énekelek szimultán, miközben a lábkörmömön szárad a lakk, számból pedig kéz nélküli festőművész stílusban lóg ki ecset helyett a grip waterrel töltött fecskendő, mindezekkel párhuzamosan pedig még félálomban tartózkodni is képes vagyok, ha úgy hozza a szükség. Én vagyok az oxigénpalack és különösebb megbecsülés nélküli serpa – és aki látta már a lakásunk és a játszótér közötti távot, az tudja, hogy a serpa szó igenis adekvát –, aki jobb kézzel babakocsit tol húszfokos macskaköves lejtőn felfelé, ballal páros lábbal ugráló tizenöt kilót akadályozok meg az esésben, közben valahol rajtam függ egy táska túlélőcsomaggal, egy nagyobbfajta kismotor és ha kevéssé tudtam otthon a naggyal asszertív lenni, akkor egy markoló vagy egy teherautó, teljes csőd esetén mindkettő. Én vagyok az is, aki lefekszik este tizenegykor, felkel hajnali háromkor, szoptat, levezet majdnem ezer kilométert, ágyba kerül másnap hajnali negyed kettőkor, felkel ötkor, szoptat, elmegy a kötelező hathetes gyerekorvosi pofavizitre, regisztrálja, hogy a helyettes védőnő bűzlik a cigitől, nem hányja el magát, regisztrálja, hogy elfelejtett textilpelenkát hozni, csak a harmincszor harmincas törölköző van nála, amivel hányást itat és mikor erre a helyettes védőnő egész paraszt módon beszól, akkor nem küldi el a nikotinfelhőjével együtt az anyjába, és aki mindezek után nem eszik meg mégse négy gombóc fagyit hazafelé, sőt, egyet sem. Én vagyok, aki hat héttel szülés után belefér a kultikus „a ruhadarab, ami ha rámjön, nincs gond a testemmel” szoknyámba. Én vagyok saját magam hőse.
Nyina
