Eseménydús hetünk volt, sok minden történt a kis családunkkal, ezért van egy olyan érzésem, hogy ez egy hosszú iromány lesz. Főzzetek egy kávét, mielőtt tovább olvastok!

A múlt heti „fogas” kálváriánk természetesen még nem ért véget, de mindennek a tetejébe a Nagynak is sikerült belázasodnia vasárnap estére. Nem is kicsit! Amikor észrevettük, hogy nagyon meleg a kis teste és piros az arca, akkor már 38 fok feletti értékeket mértem.

El is határoztuk magunkat, hogy vasárnap este 6 óra van, egészen biztosan nem fog másnap óvodába menni, én pedig lélekben elkezdtem felkészülni a fogzó, matrica háromhónapos és a lázas beteg hároméves hétfői pesztrálására. Az eddigi tapasztalataink alapján a Nagy viselkedése egyáltalán nem változik meg a láztól (értsd: 39 fok alatt simán megy tovább, mint a güzü), de most kifogott rajta a dolog és mivel eléggé bágyadt volt, valamennyivel korábban lefektettük.

Az volt az akcióterv, hogy a férjem alszik a Naggyal, én a Kicsivel, de azért biztos, ami biztos, egy gyors zuhany után úgy döntöttem, hogy én is nyugovóra térek, „ki tudja mit hoz az éjszaka” alapon. Mielőtt bekuckóztam volna a hálóba, azért még ránéztem a gyerekre, hogy még egyszer megmérjem a lázát. Nem fogjátok elhinni, de kettő egész órával az első lázmérés után, a világon semmi baja nem volt.

Lehet, hogy a fáradtság jött így ki rajta, esetleg szimpátialázas lett a húga fogzása miatt – fogalmam sincs -, de amilyen gyorsan jött a dolog, olyan hirtelen múlt el.

Ettől függetlenül persze nem akartam oviba vinni másnap, nehogy ott essen vissza az állapota. Itt egyébként is az az íratlan szabály, hogy lázas betegség után 24 óra lázmentes állapotot várnak el, mielőtt újra közösségbe viszi a szülő a gyereket – én ezt teljesen korrektnek gondolom, mi is tartjuk hozzá magunkat.

Annak viszont nagyon örültem, hogy az óvodában, a lányom csoportjában nem kérik, hogy minden aprósággal az orvoshoz futkossunk. Feltételezik, hogy ha tényleg nagy a baj, a szülő úgyis elviszi, de egyébként maximum 3 nap távollét miatt nem kell igazolást vinni, akkor sem, ha egyébként beteg volt a gyerek.

Így alakult, hogy hétfőn hármasban voltunk itthon a lányokkal.

Sokat segített, hogy a Nagy végülis nem betegedett le, így nem kellett Janka mellett még őt is pluszban ápolgatnom. Kirakózni és legózni meg fél kézzel is tudok. Újabban a memóriakártya is nagy kedvenc, bár az azért eléggé megalázó, hogy ha elkalandozott a figyelmem és nem tudom melyik képet kellene felfordítanom, akkor a Nagy büszkén megmutatja, utána pedig kissé leereszkedően megdicsér, hogy milyen ügyes voltam.

Mindenesetre azért legalább jól el tudtuk foglalni magunkat.

Az egyetlen kihívás talán az volt, hogy a Nagy elég magas frekvencián éli az életet, így aztán simán előfordul, hogy a Kicsi felriad az általa generált zajra. Ezt akartam elkerülni, amikor hétfőn azt találtam ki, hogy ha Janka alszik, akkor mindketten oroszlánok vagyunk és lopakodva kell közlekednünk, hogy meg ne halljanak minket az antilopok. Ez egyelőre tetszik neki, még úgy is, hogy érti, hogy a kistestvére miatt nem szabad nagyon hangoskodni, mert a babák megijednek az erős zajoktól.

A Kicsi sajnos még mindig eléggé nyűgös és továbbra is „letehetetlen”. Ha már matricának hívjuk az ilyesmit, akkor nekem azok a befőttesüvegek jutnak eszembe, amire a címkét körben végig ráragasztották és esélytelen őket bárhogy lekaparni.

A hét végére ez már odáig fajult, hogy az apját sem fogadja el, csak és kizárólag az én karomban tud megnyugodni. Ez azért problémás, mert így az alvásidejére kell mindent időzítenem, ami egy-egy alkalommal soha nem több, mint 20-30 perc – amiből nyilván lejön az első 10-15 perc, amíg nem merem letenni, mert félek, hogy még „nem alszik eléggé”.

Mit ne mondjak, két hét alatt azért ez – a legderűsebb hangulat ellenére is – rendesen ki tudja facsarni az embert.

Szegény apja mindig ajánlkozik, hogy menjek nyugodtan zuhanyozni, mossam meg a hajam... de ki az, aki békésen tudja sikálni magát, miközben az ajtón túl meg üvölt a babája? Én biztosan nem. Ehhez teljesen puding vagyok, az fix.

Hétfőn a férjemnek sem volt éppen kellemes napja. Szüksége lett volna egy receptre a háziorvostól, de már napok óta nem lehetett telefonon elérni őket, hiába csörgött rájuk 5 percenként. Mivel aznap már nem tudott várni, munka után be kellett mennie személyesen a rendelőbe.

Elvitte magával a Nagyot, azzal a céllal, hogy hazafelé megállnak majd valamelyik játszótéren, hogy egy kicsit lejárassunk, mert én csak egy rövid sétára tudtam kimenni velük napközben.

A gyerekről pedig tudni kell, hogy egész egyszerűen be nem áll a szája, folyamatosan csicsereg, mindig mindenhez van hozzáfűznivalója és extrémen extrovertált.

A doktornőt persze teljesen elkábította a dumájával, aki azért, mert „annyira aranyos”, adott neki egy óriási tábla (300 grammos) minőségi tejcsokit. Hogy honnan volt ilyesmi a rendelőben és miért kapta meg a lányom, azt nem tudjuk, de ő persze magán kívül volt a boldogságtól, hogy micsoda meglepetést kapott. Annyira, hogy a rendelőből kilépve besétált a váróterem közepére, mint valami színpadra és a jelenlévő emberek tudtára adta, hogy „nézzétek milyen csokit kaptam! Ez nem keserű csoki, azt csak Deda szereti, de ez nem olyan! Legközelebb is jövök a doktornénihez! Kétszer!”

Hazatérve a férjem meg is állapította, hogy jó üzlet mindenhová magunkkal vinni a gyereket, mert tényleg többször is előfordult már, hogy csak úgy kapott valamit ajándékba. A pékségben az ő kiflijéért – akárhogy próbálkozunk – szerintem még soha nem fizettünk. Jó, nem egy nagy tétel, de akkor is kedves tőlük, hogy csak úgy odaadják neki. Lehet, hogy tankolni is vele kellene mennem, hátha kapnánk egy-két litert gázolajat is ingyen.

Hétfőn estére a Nagyot „gyógyultnak” nyilvánítottam, mert a vasárnapi, rejtélyes kétórás láz után semmi baja nem volt egész nap. Ennek azért örültem különösen, mert kedden Kenyér-napot tartottak az oviban és így nem maradt le róla.

Ez a nap ilyenkor arról szól, hogy a konyha előkészíti nekik a kelt tésztát, a gyerekek pedig gyúrnak, formáznak, ízesítenek, dekorálnak, majd együtt kisütik a remekműveket. Ehhez jó előre kértek a szülőktől mindenféle magokat, ami dekoráció (és ízesítés) gyanánt szolgálhat.

Az óvónők a témának megfelelő dalokat, mondókákat tanítottak nekik és megismerték a kenyér útját is, egészen a búzától kezdve, a liszten át, a pékségig. A lányom persze már tudta, hogy miért vetjük és aratjuk a búzát, egész egyszerűen azért, mert a kombájn toplistás nála a menő járművek sorában.

A legbüszkébb azonban azért voltam, mert ő tanított meg két sütéssel kapcsolatos dalt is többieknek magyar nyelven (A Süssünk, süssünk valamit és a Töröm-töröm a mákot).

Amikor az ovit kezdte, akkor egyértelműen erősebb volt a buksijában horvát nyelv használata a mindennapokban, nem csak a bölcsőde miatt, hanem azért is, mert a szülés előtti hetekben és Janka születése után nem tudtunk annyi időt kettesben tölteni, mint amennyit szerettem volna.

Eszembe is jutott az első néhány óvodás napon, hogy biztos azt gondolják a gondozók, hogy kamuzok azzal, hogy beszél a gyerek szépen magyarul, mert akkor és ott persze nem volt hajlandó, csak horvátul megszólalni. Én nem akartam erőltetni, biztosan az idegen környezet miatt is komfortosabb volt az erősebbik nyelvét használnia, de azért mostanában már hízik a májam, ahogy szépen lassan virítja a magyar szókincsét is az oviban.

A Kenyér-napon készült csodákat persze hazahozhatta, így mindegyikőnknek volt „szerencséje” megkóstolni őket, még Bakának és Dedának is jutott egy kis cipó. Megettünk mindent becsülettel, de azért mosolyogtam az orrom alatt, ahogy apósom minden erejét összekaparva próbálta letuszkolni az utolsó falatot is, miközben elismerően (és kissé színpadiasan) hümmögött.

Csak másnap vallotta be a férjemnek, hogy olyan volt, mintha csirízbe áztatott, megkeményedett fűrészport enne, de akkor is ez volt a legfinomabb, mert az ő unokája készítette.

Szerdán teljesen hidegzuhanyként ért, hogy az elmúlt napok 12-14 fokos reggelei után egészen pontosan 1 fokot mutatott az erkélyen a hőmérő. Ciki, nem ciki, nem voltunk ENNYIRE hidegre felkészülve így október közepén. Mivel a Nagyot éjszaka lehetetlen betakarni, mert úgy alszik, mint egy részeg polip, ezért neki szerencsére már vettem harisnyákat meg atlétákat (a pizsama alá szoktuk ősszel-télen ráadni), de a Kicsinek nem volt megfelelő ruhája a korán érkezett zimankóra.

Jobb híján ráadtam a Nagy régi overállját, igen ám, de az 74-es méretű, mert ő nem csak egy hónappal korábban született, de abban az évben bőven elég volt november végén kezeslábast hordani. Beleoperáltam ugyan Jankát, de annyira óriási volt rá, hogy a bokája éppencsak belelógott az overáll lábaiba. Nagyanyám szavaival élve úgy nézett ki benne, „mint aki jön, oszt’ megy”, de legalább nem fázott. Hazafelé azért megálltunk venni egy két számmal kisebbet (hogy aztán két nap múlva megint 27 fok legyen napközben).

Egyébként én imádom a gyerekeim „téliesítését” – annyira vicces, amikor az ilyen pici babákat pufi overállba öltöztetve belehajtogatjuk a kagylóülésbe. Mintha egy izgő-mozgó tollpárnát szíjazna le az ember!

Az viszont üdvözítő, hogy Janka (egyelőre) kimondottan élvezte, hogy ennyire körül van bélelve, mert a Nagy mindig is utálta, hogy ül-fekszik az ülésben, széttett kezekkel-lábakkal, mint egy tengeri csillag és semmijét nem tudja behajlítani.

A fene se gondolta, hogy ilyen hirtelen, ilyen hideg lesz, így aztán már nem halogathattam tovább, a hét második felében kénytelen voltam befejezni az erkély kiürítését. ...és ha már így belekezdtem, akkor a lakásban is véghezvittem egy nagyobb takarítást (újabban sajnos csak a szintentartásra futotta), sőt, még az autónkat is kipucoltam.

Ezzel kapcsolatosan van egy örökérvényű tanácsom a nagyérdeműnek. Soha, semmilyen körülmények között ne nézzetek be a gyerekülés alá. Ha erre kerülne a sor, akkor célszerűbb egyből eladni az autót. Valami brutális, hogy mi minden gyűlik össze alatta, de az is lehet, hogy csak én nevelek kismalacokat.

Szombaton tartották meg az ebben a hónapban esedékes családi-napot az oviban. Most nem a szokásos beszélgetős szabadtéri program volt az egyik legnagyobb városi parkban és játszótéren, hanem a magyar kisebbség által szervezett kulturális kincskeresésre voltak hivatalosak a gyerekek.

A belvárosban sétálva kellett különböző feladványokat megoldaniuk, majd a végén mindenki kapott egy kis ajándékcsomagot és fagyira is meghívták őket. A feladatokat a lányommal közösen csináltuk, mert ugyan minden korosztályt szívesen vártak a kincskeresésre, de azért ő mégiscsak elég kicsi volt még ahhoz, hogy egyedül is tudjon remekelni.

Annyira jó, hogy ilyen szuper, összetartó közösségbe kerültünk! Remélem, hogy az ovis években született kapcsolatok kitartanak majd a későbbiekben is, annak ellenére is, hogy a lányom nem a horvát-magyar kéttannyelvű általános iskolában fogja folytatni a tanulmányait.

Jankához visszatérve – szegény gyereknek lassan több foga lesz, mint haja. Most úgy néz a sérója, hogy a fekvéstől a fején körben egy csíkban kihullott szinte az összes haja. A férjem ezt a fajta frizurát csak úgy hívja, hogy Szaturnusz-gyűrű, de szerintem inkább úgy néz ki vele, mint egy kopaszodó öregember, aki jobb híján a feje tetejére csapott egy tupét, amivel persze senkit nem tud megtéveszteni. (Élőszereplős illusztráció mellékelve.)

A lányok között a testvéri szeretet még mindig töretlen és a Nagy is egyre inkább kiveszi a részét a baba „szórakoztatásából”. Minden játékot, amit a Kicsivel játszunk eltanul, fáradhatatlanul kukucskázik és keresi, hogy „hová bújt a puszi”. Neki mindig sokkal többet és szélesebben mosolyog a kistesó, ő pedig rettentően büszke magára, hogy meg tudja nevettetni.

A héten egy újabbat is kitaláltunk, együtt énekeljük Jankának a „csip-csip csókát” és a végén, a hess-hess-hess résznél gyengéden megcsiklandozzuk. A Nagy persze rögtön be akarta mutatni az új tudományát az apjának is. A férjem alapvetően ismeri a mondókát, de azért elő-előfordul, hogy véletlenül kifelejt egy-egy sort, vagy nem jó sorrendben mondja őket.

Így volt ez vasárnap is, amikor a Nagy magabiztosan és hibátlanul énekelte a dalt Jankának, az apja pedig próbált lapítani és halkan dörmögött mellette. Megint beütött nála a feledékenység és már rögtön az elején a hess-hess-hess részhez ugrott és csiklandozni kezdte a babát.

A Nagy felháborodva, megróvó tekintettel teremtette le: „Apaaa, még nem is mondtam a szekerét!”

Salty