Ez a hét rögtön egy kisebb csodával indult. A nagylányom teljesen egyedül, önszántából abbahagyta a cumizást. Jó, nem volt annyira rákattanva, napközben már évek óta egyáltalán nem használtuk, csak és kizárólag alváskor került elő, ezáltal viszont az esti rituálé meghatározó részévé vált és a bárányos nyunyójával együtt szent és sérthetetlen duót alkottak minden éjjel.

Megmondom őszintén, engem már egy ideje zavart, hogy még mindig ennyire ragaszkodik hozzá, mert külső szemlélőként is látható volt, hogy ez már régen nem érzelmi kötődés, hanem inkább „a szokás hatalma”, de egyelőre nem akartam a leszokással piszkálni. Jövő héten kezdi az óvodát, teljesen új környezetben, csupa ismeretlen arccal, nem akartam még a cumizással is szekálni, mert mi van, ha mégis ad neki valamiféle érzelmi megerősítést? Ha már eddig amúgyis cumizott, akkor pár hét ide-oda már tényleg nem számít.

Ezt szépen el is döntöttem magamban, aztán a héten a Kicsi is kapott cumit és ez hozta el a fordulópontot a Nagynál.

Szinte láttam, ahogy forognak a fejében a fogaskerekek, miközben nézte a cumizó kishúgát: Janka cumizik. Janka egy baba. A kisbabák cumiznak. Én nagylány vagyok. Én is cumizok. Miért?

Pár perc csendes vívódás után kijelentette, hogy ő már nagylány, nem kisbaba, ezért nem akar többet cumizni, adjuk oda a cumiját a Mikulásnak. (Aki olvasta a terhesnaplómat az elejétől, lehet, hogy emlékszik még rá, hogy tavaly az volt a terv, hogy a Mikulás elviszi a cumit és helyette valami ajándékot hagy az ablakpárkányon, de akkor végül kihátráltunk a „tranzakcióból”. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy megmaradt az elképzelés a lányom fejében.)

Nem akartam letörni a gyerek lelkesedését azzal, hogy augusztus vége van, a Mikulás a fasorban sincs – ha ő a Mikulásnak szánja a cumit, akkor majd én „elviszem” neki.

Nyilván az ajándék volt a fő motiváció, de azt persze nem tudtam csak úgy hétfő este leakasztani sehonnan otthon, így abban maradtunk, hogy másnap elviszem a cumiját az öregnek és ő meg majd elküldi cserébe a meglepetést, mert még mindig a szabadságát tölti, nem tud közvetlenül eljönni hozzánk.

Egy kicsit kételkedtem abban, hogy TÉNYLEG magunk mögött tudjuk hagyni a cumizós korszakot, de így egy teljes hét távlatából kijelenthetem, hogy valóban abbahagyta. Nem kéri, nem emlegeti, maximum néha-néha a baba cumijára mutatva megjegyzi, hogy az Jankáé, mert csak a kisbabák cumiznak, ő már nem.

Annyira szerencsések vagyunk vele! Szinte az összes nagyobb akadályt önállóan lépte át, nekünk csak türelmesnek kellett lennünk és kivárnunk, hogy megérjen benne az elhatározás.

Már babaként is így viselkedett. A szoptatást is szépen fokozatosan, mindig egy-egy újabb étkezést kiváltva hagyta maga mögött szinte pontosan egy éves korára. A szobatisztasággal sem volt érdemes stresszelnünk, amikor eldöntötte, hogy ő a bilibe szeretne pisilni és ne adjunk rá pelenkát, onnantól kezdve egyetlen baleset sem volt. Most pedig a cumit hagyta maga mögött.

Nem tudom, hogy ez annak köszönhető-e, hogy testvére született, vagy egyébként is eljutott volna erre a pontra, függetlenül a körülményektől, de mindenesetre nagyon örülünk neki, hogy ezt is sikerült probléma és erőltetés nélkül letudnunk.

Pláne úgy, hogy a leggyakrabban azt hallja az ember, hogy a kistestvér érkezésével a nagyobbak is visszafejlődnek, babásodnak és hirtelen nekik is fontosabb lesz a cumi vagy ők is azt a fajta gondoskodást várják el a szüleiktől, mint amit az újszülött kap.

Mi is erre készültünk mentálisan, ezért is ért meglepetésként, hogy pont fordítva sült el a dolog, sokkal önállóbb, igazi nagylány lett azóta, hogy Janka megszületett.

Azokon a napokon is szinte kifogástalanul viselkedik, amikor hármasban vagyunk itthon. Minden kérésemnek eleget tesz, szó nélkül fogja a kezemet a kinti sétákon és nem hisztizik, ha indulnunk kell hazafelé a játszótérről.

Pont a napokban jegyeztem meg a férjemnek, hogy lehet, hogy hihetetlen, de én mentálisan jobban érzem magam GYES-en úgy, hogy néha a Nagy is itthon van. Még emlékszem milyen volt 3 éve, amikor csak a babával voltam itthon és majdnem begolyóztam attól, hogy senkivel nem tudok egy épkézláb beszélgetést kivitelezni.

Hiába van „meló” a Naggyal is amikor itthon van, de mégis nagyon jó érzés, hogy van társaságom, van itt valaki, akivel nem egyirányú minden kommunikáció, hanem válaszol és bekapcsolódik ő is.

Imádom, hogy abban a korban van, amikor minden apróság érdekli, de már elég idős ahhoz, hogy (kevés kivétellel) bármibe be lehessen őt is vonni. Nagyon gyorsan és kiegyensúlyozottan telnek azok a napok, amikor csak mi lányok vagyunk itthon.

A cumira visszatérve: a Mikulás egy zsinóros távirányítós traktort hozott neki ajándékként cserébe– egész héten ez volt a fő attrakció, gyakorlatilag csak alvás közben nem volt a kezében.

Mivel egyelőre még tanulja a távirányító használatát, ezért olyan műsort kanyarított itthon esténként a traktorral, hogy – lehet, hogy nem szép dolog – de az apjával könnyesre röhögtük magunkat.

Talán legjelentősebb mozzanat, amit ki kell emelnem, az az, amikor rajta felejti az ujját az „előre” gombon a távirányítón, miközben a másik kezével próbál a jármű után kapni, hogy ne guruljon el tőle.

A férjem szerint egy-az-egyben Mr. Bean jeleneteket nézhettünk végig. Mindenesetre nagyon aranyos volt, ahogy gyakorolta a használatot és egyértelműen nagyon örült az ajándéknak.

A héten az első szülői értekezletet is megejtették a tanév kezdete előtt az új oviban – nem meglepően arról volt szó, hogy mi az, amit az oda járó gyerekeknek (és a szüleiknek) be kell vinni a csoportba és pontosan hogyan zajlik majd a beszoktatás.

Nagyon örültem neki, hogy igazi 21. századi módon, Zoom-on tartották a beszélgetést – bár lehet, hogy ez csak annak köszönhető, hogy összesen 96 új gyerek kezdi meg a tanévet náluk szeptemberben és személyesen túl körülményes lett volna ennyi embert összeterelni.

Ha van valami, ami olyan biztos, mint az, hogy a nap keleten kel és nyugaton nyugszik, az az, hogy minden online megbeszélésen van legalább egy ember, aki nem némítja le a mikrofonját, így az első 10 perc azzal tellik, hogy rájöjjünk, hogy ki a bűnös és végre megszüntessük a visszhangot.

Összességében semmi újdonság nem hangzott el, szinte minden pontosan ugyanúgy működik, mint a bölcsiben is, a napirend is gyakorlatilag percre pontosan ugyanaz.

Reggel 7 és este 7 között van nyitva az intézmény, délután 5 után már csak ügyelet van, de nem probléma, ha csak akkor tudnak a gyerekért jönni a szülők. A reggeli a bölcsis 8 óra helyett 8:30-kor van, aminek én külön örülök, mert nekünk mindig ez volt a támpont, hogy addig feltétlenül odaérjünk, de most jóval messzebbről fogunk bejárni. Így valamennyivel nagyobb a mozgástér, ha esetleg nem tudunk a babával hármasban időben elindulni vagy dugóba kerülünk az odaúton.

Jövő ilyenkor már dolgozni fogok, akkor már nyilván kénytelenek leszünk a munkaidőhöz igazodni, de egyelőre nagy segítség ez a fél óra plusz is, amíg beáll az új rendszer és mindannyian hozzászokunk a reggeli logisztikához.

Ami újdonság a bölcsihez képest, hogy az oviban már nem az utcai ruhájukban fognak délelni a csemeték, hanem át kell öltözniük pizsamába. Ezt is örömmel fogadtam, mégiscsak kényelmesebb így pihenni, mint ősszel-télen farmerban és vastag pulóverben, ráadásul az sem elhanyagolható, hogy így legalább az önálló öltözést-vetkőzést is gyakorolják.

A szülői értekezleten megfogalmazott elvárásoknak megfelelően igyekeztünk mindent összekészíteni, hogy hétfőn reggel már csak el kelljen indulnunk a Nagy első óvodai napjára.

Természetesen a lányom is részt vett mindenben, együtt tettük rendbe a benti cipőjét és pakoltuk be a hátizsákját is. Már nagyon várja a tanév kezdetét, naponta többször is beszélünk róla, hogy hétfőn kezdődik az ovi – remélem a lelkesedése maradandó lesz és a beszoktatást is kirázzuk majd kisujjból.

Bölcsiben csütörtökön volt utoljára, elköszöntünk az összes tetától és a kis barátaitól is, bár kétlem, hogy fel tudná teljesen mérni, hogy valószínűleg nem fog velük többet találkozni.

Az biztos, hogy a kedvenc óvónénije nagyon fogja hiányolni, meg is könnyezte, amikor elköszöntünk tőle. Nagyon örülök, hogy ennyire pozitív, családias környezetben „intézményesült” a gyerekem, sokat nyomott a latba, hogy már a legelejétől nagyon szerette a bölcsit és szuper kapcsolatot alakított ki a tetákkal is. Bízom benne, hogy a Kicsivel is ilyen élményeink lesznek jövőre – az biztos, hogy a Nagy összes bölcsis gondozója nagyon várja, hogy Jankával is megismerkedhessenek.

A hét második fele sajnos egy – nem annyira meglepő – negatívumot is tartogatott. Számítottam rá, hogy nem lesz jó vége annak, hogy múlt héten 40 fokos kánikulában próbáltunk túlélni, a héten viszont reggelente csak maximum 15-16 fok van amikor kimegyünk a lakásból, hogy aztán délutánra ismét elviselhetetlen hőség legyen.

Meg is lett az eredménye a hőmérsékletingadozásnak és a hirtelen jött őszies reggeleknek. Először a Nagyon vettem észre, hogy ébredés után köhint egyet-kettőt, aztán a Kicsinek kezdett folyni orra, végül pedig a férjem és én is kaptunk a jóból egy kis torokfájás formájában.

Miközben az nyári hónapok alatt a szekrény mélyére süllyesztett orrszívót kerestem, azon gondolkoztam, hogy én igazából mindig nagyon szerettem az őszt. A színes leveleket, a hűvös időt, a sült gesztenyét, a gumicsizmát, az esőt, a ködöt, a puha kötött pulóvereket.

Aztán gyerekeim születtek. Most már semmi mást nem akarok, csak azt, hogy az összes felső-légúti megbetegedés mondjon le.

Salty