Klasszik babanapló sophie-nak ajánlva.

Mit csinál egy két hónapos? Eszik. Az enyém anyatejet, sokat. Reggel nyolc és este kilenc között ötször, este kilenc és reggel nyolc között egyszer sem. Adagonként kétszáz gramm körül, az első százkilencvenet három perc alatt, fuldokolva, a maradék tízet még tíz percig fennakadt szemekkel. A kizárólagos szoptatást egy hónapos korában adtam fel, azóta igény szerint kap még mellé grip watert, mert a két hónapos nemcsak eszik, de ürít is.

Az enyém hetente egyszer. Ez, kérem, ijesztő. Mondjuk azt élvezem, hogy a pelenkáskuka tetejének felemeléséhez nem kell gázmaszkot ölteni, vagy anélkül megdögleni az ordenáré bűztől, mert a heti egy szaros pelenka után aztán szépen ki lehet vinni a seszagú pisis pelenkákat és pássz. De emellett folyton parázom úgy a negyedik-ötödik naptól, hogy szegénynek biztos fáj, ilyenkor lelkem megnyugtatására belenyomom a cuccot és reménykedek. Nem tudom, miben, mert még soha nem szart tőle, de azért legalább úgy érzem ilyenkor, hogy nemcsak mint egy dologtalan here nézegetem a panorámát az ablakon kimeredve, aranysárga anyatejes fosokról álmodozva, de teszek is valamit céljaim eléréséhez. Kinek a világbéke, kinek egy szaros pelenka.

A két hónapos ezeken kívül jellemzően még alszik is. Az enyém legalábbis jellemzően alszik, másoké állítólag nem, de szerintem ez városi legenda, hiszen tessék, nekem van kettő és mindkettő napi tizennégyet simán. Amikor a nagy volt ekkora, akkor próbáltam rávenni ebben is a rendszerességre, sikerrel. A kicsi most akkor csukja be a szemét, amikor akarja, illetve tudja, de ő tudja, amikor csak akarja. Szólhat teljes hangerőn a dal badacsonyi szőlőhegyekről, kalapálhat mellette bárki, mert a traktor elromlott anya, meg kell javítani, és az sem zavarja, ha a habverővel őrült módon ütögetik mellette az edény falát, palacsintát sütök neked anya, husisat, neki lekvárost.

A két hónapost hurcolják is, babakocsiban, elvétve slingben, na meg autóban, egyik ellen sincs semmiféle ellenvetése, na jó, az ezerkétszázadik kilométernél nemrég egy kicsit sírdogált, de aztán kiderült, hogy csak nagyon izzadt.

A sírdogálás amúgy sem programpont, az éhségét általában előbb megérzem, minthogy görbülne a szája, a vinnyogás a nagyvilágba című műsorszámot meg nem ismeri. Eddig háromszor sírt annyira, hogy elszorult a torkom, ami két hónap alatt azért elég baráti, a bcg-oltásnál, a bcg-oltás reakciójának felvágásánál és mikor először adtam rá terpeszpelenkát.

Mert hiába csinál úgy ez a kölyök, mint akinek az élete csupa boldogság, az igazság az, hogy egy rakás olyan dolog van és volt vele, ami miatt minden joga meglenne, hogy utáljon létezni. A születése után pár órával már antibiotikum-kúrán volt, kezében branüllel. A csípője laza, terpeszpelenka kötelező. A bcg-oltása nem fakadt ki magától, sebészet, szike, drain, horror. És az istenadta csak mosolyog. Nem zavarta, hogy tiszta rücskös kiütés volt hetekig arca, válla, ami miatt átálltunk teljesen a mosódió-ecet kombóra, én nem iszom tehéntejet, csak rizsitalt, és napi többször hidratálom a bőrét. Hogy melyik lett a megoldás, nem lehet tudni, annyira nem voltam professzionális, hogy fokozatosan vezessem be őket, úgyhogy marad minden így még sokáig.

A tudományokban nem tudom, pontosan hol kéne tartania, de rengeteget mosolyog, egész sokat gügyörészik, érdekli a keze és a lába, szereti az esti fürdést és ennek hangot is ad, háton fekve félig oldalra fordul, de onnan tovább nem. Még meg fogja magát bosszulni, tudom, de két és fél órával az etetés után az első fél percben hányja magát össze, ha kipróbáljuk azt az őrületes mozgásformát, hogy csak simán a hasára teszem, ezt pedig nehezen viselem, úgyhogy leginkább nem fekszik, csak háton.

És cuki. És a haja már tisztára baglyos a fülénél, úgy nő. És szopja az ujját. A bal hüvelyket. És három tokája van a nyaka helyén. És a szeme színe meghatározhatatlan. Ja, és még azt is tudja, hogy jó illata van. Puha a homloka. Hatvannyolcas ruhát hord. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet négyezer karaktert írni egy két hónaposról.

nyina